Caroline, Caroline...

Előre szeretném leszögezni, gyakorlatilag semmit sem tudok erről a nőről. Erről a CAROLINE SIEBERről. Mindössze annyit, hogy elég jól néz ki, és ahol a Chanel neve elgurul a padlón, ő ott van – márka nagykövet, mi más lenne a dolga, mint reprezentálni. Persze némileg utánanéztem, a pedigréje nem is olyan rossz: Ausztriában született, Londonban tanult és dolgozott pénzügyi vonalon, de a kétezres évek elején váltott: stylist lett, most pedig Emma Wattson is az ügyfelei közé tartozik. A Tatler szerint ott a helye a világ 10 legjobban öltöző női között, miután pedig tavaly nyáron hozzáment egy osztrák báróhoz, báró Fritz von Westenholzhoz, az amerikai Vogue-ban is bérelt a helye. Az esküvőt természetesen ők hozták le elsőként, a szeptemberi szám címlapján „az év lakodalma” címen futott. A dínom-dánomban pedig mindenki ott volt. Mindenki. Nem semmi. Mint a leopárd mintás kabátos képe, napszemüvegben, az emlékmű előtt. Az az allűr, az a stílus, az az elegancia! Ohlalá…

Sauvage

Elképesztő. A francia Vogue nyári duplaszámának fotósorozata Anja Rubik manökennel és Andreea Diaconu, hát... tökéletes testű istennővel. Aki egyébként nem professzionális modell. Csak egészséges és elragadóan gyönyörű. A plázsra a bunda ugyan nem ajánlott, de a vadember-bennszülött hangulatot pontosan érezzük. Az igazi, az eredeti a legerőteljesebb. Csak az igaz éli túl. 

Vogue vita

A spanyol Vogue munkatársai? Hát ők már az anyatejjel magukhoz ölelhették mindazt, ami a dolce vita életérzéséhéhez szükséges lehet. Csábítóak és töretlenül vidámak, még a parton is pazarul csillogva lüktetnek az élettől. Színek, színek, színek és még több. Jobbra, balra, a májusi lapszámban éppen tengerbe simuló kékekkel, a fehér homokba olvadó bézsekkel és a napot megidéző narancsokkal. Háttér? Azúrkék óceánnal flörtölő pálmafák. Helyszín? Cölöpökre épített mahagóni bungaló. Hangulat? Mintha csak a Gucci reklámfilmjei kelnének valóban életre. Ez, ez, és ez. Mennyire imádom ezt az utolsó videót! Tündöklés és jó kedv. Kell ennél több?   

Habok hátán

 

Míg gyakorlatilag az ismerőseim fele a Balatonon vitorlázik, én a vizsgáimra készülök a nagy fal között, így aztán szeretném megragadni az alkalmat és közzé tenni a francia Vogue hasonló szellemben (mármint nem a vizsgázósban) született fotóit. Különben (még) nem tudok vitorlázni, az úgy teszek minthához pedig túl okos vagyok, a süttetem magam a habok feletthre aztán meg különben sem lenne időm. Akinek van: az ragadjon farmert, fehér blúzt és csíkokat: klisé ide vagy oda, még Párizsiból is ezt kiáltják. 

Birkin is back

Épp, hogy összeszedtem magam és körülbelül negyven bejegyzésre elegendő képet gyűjtöttem össze, mikor belebotlottam a következő fotósorozatba. Újraindítás.

Épp, hogy összeszedtem magam és körülbelül negyven bejegyzésre elegendő képet dobtam félre a holland Vogue anyagáért, melyben a farmert éltetik. A szabadság és fesztelenség primér szimbólumát – a matériát, mely megreformálta a világról való gondolkodást és társadalmi szerepeket. A farmert régi bájában bemutatja: JANE BIRKIN. Ő az én nagy kedvencem. Angol-francia énekesnő, énekelni nem tud. Talán jobb is mindazoknak, akik szeretik, mert így könnyed érzelmeivel és lazaságával csábítja el a hallgatóságot. Hatvanhat évesen ehhez hozzáadódik az érett sármja is. Istenem, amikor az A38-on énekelt! Közös fotónk is van. Nem tudom, hogy megmutatom-e… Különben fontos megjegyezni: a francia sikk abban a bohém, kevésbé szigorú értelemben, amit ma a párizsi nőknek jelent, talán Birkin megjelenésére datálható. Persze sokféle sikk van. A lényeg, hogy ropogjon.   

Les liens du sang

Daniel és Lucie de la Falaise a Vogue Homme Internationalból 

és pár bekezdésnyi fölösleges eszmefuttatás. 

A kor zamata

"...a kezemben egy olyan csodálatos lapszám, 

mely őszinte piedesztálra emeli a kor és karakter vitathatatlan varázsát..."

FOTÓ: VOGUE PARIS, DAVID SIMS

Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor a belga reptér előcsarnokában kapkodva tuszkoltam a novemberi francia Vogue-ot a pulóverem alá, hogy az amúgy is túlsúlytól dudorodó bőröndöm ne keltsen még nagyobb feltűnést. Így aztán horpadásig behúzott hassal és visszatartott levegővel sétáltam oda a pulthoz, s nyújtottam át a papírjaimat az ügyeletes kezelőnek, aki megkönnyebbülve nyugtázta: nem szeretnénk sem extra bukósisakot, sem plusz három bőröndöt a gépre vinni valami érthetetlen üzü-üzü nyelven ugra-bugrálva. Szempillantások alatt a kordon mögé jutottunk. A megkönnyebbülés sóhaja több volt egy a repülés maceráihoz nem szokott emberénél; a liluló arcom ismét emberi árnyalatot öltött. Miután a gépünk átrepült a kritikus határon és újra vízszintesben utaztunk, elővettem az ereklyémet és tüzetesen végiglapoztam. A sejtjeimbe ivódott impressziókon túl kezemben a bizonyíték, hogy a divat fővárosában jártam, de még fontosabb, hogy a kezemben egy olyan csodálatos lapszám, mely őszinte piedesztálra emeli a kor és karakter vitathatatlan varázsát.

Vitatkozhatunk és látványosan egyet nem érthetünk – én a francia Vogue-ot pontosan azért szeretem, mert talán nemzeti karakteréből fakadóan sosem csinál politikai vitát a szépségből és karakterből. Míg az amerikai és az angol lapszámban, tanulmányokban tárgyalt módszerekkel rekesztik ki az idősebb generációkat, hogy a szépség illúzióját egy 17 éves lány biológiai érettségére eliminálják, addig a párizsiak sosem machinálnak rafinált eszközökkel, hogy elrejtsék az emberi öregedés tagadhatatlan tényét és legfőképp: nem sumákolják el azt a zamatot, amit egy tapasztalt nőn érezni. Mivel mostanra pedig már egészen kikristályosodott: poétikai programom, hogy rávilágítsak mi is kell még a stílus és sikk mellé, hogy valami IZGALMAS POÉZIS és ne egy halott összkép süljön ki egy emberből, a kor íze megkerülhetetlen pontja a kérdésnek. nyilvánvaló spiritusz-opció, mondani sem kell. Íme hát, FIGURES DE CARACTÈRES, a kedvenc anyagom novemberből.

Numéro 935

Keserédes érzelmek vegyülnek a pillanathoz, amikor életemben először lapoztam végig egy francia Vogue-ot az ózdi gimnáziumom gyéren bevilágított folyosóján. Nem számít, azóta hány számmal vettem magam körül, a laphoz fűződő lemoshatatlan tragédiaszag csak nem akar oszolni. Egyrészt az egykori barátom emléke miatt, aki a gimnázium legjobb angoltanáraként tartott magánórákat, s később adta kezembe ereklyeként a 2006-os, decemberi lapszámot. Azóta visszaköltözött a férjéhez Kanadába, s jelenleg a montreali Ritz földszintjén székelő Tiffany üzletvezetőjeként félévente egyszer tudunk számadást adni egymásnak egy Skype hívás erejéig. Jázminillatát idáig érzem, hiányát nem pótolja senki: ő volt az első, aki kő és vas között megérezte, mit érzek, mikor fény és manna ömlik ki a kezeim közül, ha a Vogue-ot lapozgatom.