Sikkről, stílusról - spiritusszal. Bio, Kontakt, Jegyzet, Fenomén, Objet de l'Obsession, C'est l'Allure.


2012/01/31

NEGYVENKILENC ÉVES AKTUALITÁS - Oldás és kötés

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket
JANCSÓ MIKLÓS A FORGATÁSON


AZ A BIZONYOS EMLÍTETT SZENTRÁLPARK

Bátran állíthatom, hogy az első vizsgaidőszakom életem egyik legtanulságosabb időszakának tekinthető, arról nem is beszélve, hogy a tragikusan feje tetejére állott bioritmusomnak köszönhetően, értem ezalatt azt, hogy délután fél kettőkor keltem és hajnali hatkor feküdtem - igaz az "isteni kinyilatkoztatásokat" szinte antennaként fogtam, mikor az újpesti lakótelep a Szentrálpark körül (én csak így hívom magamban) egy-két kivétellel nyugovóra tért.
Most is éjjel írok, délután aludtam, és igyekszem megfogalmazni életem egyik legnagyobb mulasztását, mégpedig, hogy nem figyeltem eléggé.
Na nem a metrón. Ott kár pazarolni a lankadatlan éberséget. Borzalom - inkább az egyetemen, az órákon. Leginkább a Magyar film a 60-as években című, mely kurzus tematikája, nevéhez hűen az 1960-as évek filmtörténeti bravúrjaira helyezte a hangsúlyt, s ezáltal erős példát is statuált egyben: nehéz politikai, társadalmi és gazdasági helyzetben, pártirányítás, cenzúra alatt is lehet nemzetközi fesztiválokon is megmérettethető alkotásokat készíteni, méghozzá állami vállalat bábáskodásával.

Erre példa Jancsó Miklós második nagyjátékfilmje, az 1963-as Oldás és kötés, melyben a szocializmus társadalmi mobilizációja során felemelkedett, elsőgenerációs értelmiség hagyomány és útkeresését mutatja be a zseniális, legalábbis az én szememben megdönthetetlen tiszteletet kiérdemelt Latinovits Zoltán főszereplésével Jancsó, aki két, egymással kibékíthetetlen világ között keres hazát és sorsot magának – előzetes példák nélkül.
A ma is aktuális kérdéseket feldolgozó, s nem elhanyagolható kritikával is élő filmről az Elte egyik filmelmélet oktatója, Pápai Zsolt az alábbiakat írja: „Az Oldás és kötés elegáns passzázsai és tiszta képkompozíciói Antonionit idézik, a modernista stílus jellegzetességei azonban magyar terepen születnek újjá. A főszereplő, Jávor Ambrus figurájának belső feszültségét, öntörvényűségét és bizonytalanságát Latinovits Zoltán dinamikus karakterformálása teszi elevenné.”
Melegen ajánlom minden ráérőnek, nem érdemes elszalasztani, különösen akkor, ha torkig van az ember az ostoba, és az élet velős kérdéseit pusztán megkocogtató hollywoodi filmideákkal.
Művészet.

Salut,
Az'Allürista

2012/01/28

ANTISTÍLUS DIREKTOROK DÍJKIOSZTÓ GÁLÁJA

 TUDÓSÍTÁS   


A Metropol forrásai alapján 1079 fotót töltöttek fel a magyar versenyzők, s a lapcsaládon belül ez volt a legmagasabb, valamint 9808 Facebook-like született.


A KÉPEN A BALDASZTI'S GRAND, ANDRÁSSY ÚT 8., A KARL LAGERFELD STÍLUSVERSENY
DÍJKIOSZTÓ GÁLÁJÁNAK HELYSZÍNE - forrás: Dining Guide



                             Lázadással indult a számomra, s rögvest ki is fejtem, hogy miért a KARL LAGERFELD STÍLUSVERSENY tegnap este lebonyolított díjátadó rendezvénye, melynek kifinomultabb, és a szó angol értelmében vett extravagánsabb helyet aligha találhattak volna a szervezők, mint a BALDASZTI'S GRAND, s talán pontosan az ingyenes napilap, valamint a szinte már vizuális terror-gyanús 50 legnépszerűbb versenyző mércéjéhez mérten vágott igazán mellbe az esemény színvonalas helyválasztása, pazar ki-és felszolgálása. Így aztán nincs is azon mit csodálkozni, hogy a fényűzően kékkel és éles fehérrel megvilágított bisztró kellően barokkos díszlete lett a szerepelni olyannyira vágyó, foghíjasan megjelent döntős lányoknak. Szó sincs róla, irigylés nélkül megérdemlik a színpadot, s hozzá a magamfajta tapsoló közönséget, már csak irigylésre méltó rendezőkészségük miatt is, hiszen stílusuk mesterkéltségénél kiválóbbat talán csak a párizsi divathét exhibicionista látogatóinál tapasztaltam legutoljára. Éppen ezért nincs is ezzel semmiféle probléma, akárcsak a placcon folyó pózolással, mely elől még ANH TUAN is kimenekült - így futottunk össze és váltottunk pár szót a másodszori érkezésemkor (mivel én hét órakor már lelkesen a helyszínen voltam) azokról a valóban eredendően stílusos és nem pusztán kihívóan jólöltözött, keresetlen versenyzőkről, akik a kevés like miatt, nem juthattak be még az első ötven közé sem. Kár, de nem csoda: az igazi stílus aligha tolakodó és kamerahajhász - a díjazottak kevés kivétellel már annál inkább.

A zsűri választott, s döntésüket kritizálni még csak nem is tudnám, hiszen pár ízléstelen kivétellel olyanok jutottak a tíz legjobb közé, akik valóban megdolgoztak a jólöltözött extravaganciájuk hatásáért (immáron a szó magyar értelmében), s ez úton szeretném nekik irónián túl megköszönni azt a friss vidámságot és talán humort, amit a hazai divatéletben olyannyira hiányol a résztvevő, olykor tapsoló, olykor hírhedten csücsörítő (Miranda Priestly) publikum.
Hiszen nézzenek csak rám: miféle vizuális élményt nyújtanék én a magam zakóiban, bő pólóimban és fekete nadrágjaimban, s a pózerhangulattal tudatosan szembeszálló fehér farmeremben, és egy turkálóban szerzett, de remélhetőleg annál sikkesebb XXL-es szürke gyapjúpulóveremmel – mellyel aztán már olyannyira „belázadtam”, hogy a Lack főszerkesztő asszonya, JUHÁSZ BIANCA kérdezte meg tőlem, hogy a könyökömnél kiszakadt felső a koncepció része-e vagy sem.
Utólagosan megjegyezni kívánom: része nem volt, de a látottak hatására minden bizonnyal ott távozhatott belőlem készakarva az a maradék mesterkéltség is, ami a személyes stílusomnak részese volt.

   Üdvözlettel:
DÁVID MÁTÉ 
- Az'Allürista



2012/01/24

A MILÁNÓI KRÍZISTERV - avagy megoldókulcs a financiális apokalipszisre


REVIEW



Photobucket
VALENTINO FALL/WINTER 2012/2013, MÉG TÖBB KÉP A STYLE.COM-on, VALAMINT A BEMUTATÓ VIDEÓJA A YOUTUBE-on



Ha Európa, élén a felkent nyugati államok vezetésével abba a hitben élt mindezidáig, hogy a minket körülvevő politikai-társadalmi és gazdasági világ éppen annyira stabilan stagnál, hogy mentőcsónakokat ne kelljen a fedélzetre emelni cirkálójának vízrebocsátásakor, akkor úgy hiszem: teljesen jogosan kaparhatja az Európai Unió saját bakancsáról a sarat. Sőt. Egyúttal nyalhatja tisztára az egész kontinens, különösen az elkövetkezendő mélyrepülések sorozatában, melyre tekintettel a dinamikus és szüntelenül reflektáló divatipar, jelen esetben a 2012/2013-as ősz-téli férfi kollekciók is reagálnak, melyeknek első milánói blokkját az elmúlt hetekben mutatták be a divatházak, méghozzá meg kell, hogy súgjam, mindezt úgy, hogy szinte minden egyes prezentáció alkalmával egy láthatatlan kérdőjel lebegett a közönség feje fölött – leszámítva persze a divattervezőket, hiszen ők még ebben a kilátástalannak mutatkozó helyzetben is pontosan tudták, hogy mi is a feladatuk. Egyszerűen biztonságérzetet biztosítani. Következetes, nem?


„Az elmúlt években a férfiak sokkal inkább megváltoztak, mint a nők” – jelentette ki Pier Paolo Piccioli, a VALENTINO dizájner-duójának egyik tagja mikor Suzy Menkes a kollekció Nagy Bumm előtti állapotáról kérdezte, s hozzátette: „a férfiak egyfajta individuális luxus, az élet korlátok nélküli élvezete felé vándorolnak, így a gondolkodás és öltözködés homogenizációjának e történeti periódusában a legnagyobb érték az illető saját individualitásának fenntartása.”
Piccioli hipotézisnek tökéletes alátámasztása a már formaruhává keményedett formális ruházat teljes reformja, mellyel igaz már korábban is foglalkoztak a dizájnerek, azonban kétségtelen, hogy a formabontó és szikár formákon túl (gondoljunk csak a szűk ujjú, de bő kabátok fenséges ötvözetére bőrrel és gyapjúval, a safarikabát-szerű fekete ballonokra, vagy az arisztokratikus gránitlapként a vállra simuló, keppként hordott szürke szövetkabátokra), valamint a józanul depresszív színeken túl (hiszen leginkább a feketével, és a szürkék játékot kezdeményező árnyalataival találkozhatunk, melyek smaragddal, valamint burgundival teljesedik ki) a kollekció valódi értéke a haute couture-injekciótól értelmet nyerő, kidolgozott részletgazdagságban válik igazán tetten érhetővé. Konstruált tervek ezek, lószőrrel bélelt zakókkal, kasmírral ötvözött báránybőrrel, kifordítva is vizuális extázist megfogalmazó kialakítással, vagy éppen a belső zsebbe varrott apró pénztárcával – konstruált tervek, melyek éppen annyira optimisták, hogy az ifjúkori Alain Delon, vagy Marcello Mastroianni újraidézett stílusában élhessük túl a financiális recessziót – klasszikus formában, mégis individuumnak teret engedve.


Photobucket
BOTTEGA VENETA  FALL/WINTER
2012/2013 - TOVÁBBI KÉPEK ITT.  
 
Színek és textúra-ötvözetek terén a BOTTEGA VENETA sem szerénykedett, hiszen a realisztikusan acélos színek, így például az egérszürkék telített tónusai, valamint a bőrfelületek kimeríthetetlen koromfekete árnyalatai mellett a méregzöldek, valamint a királykékek, feltűnő egyensúlyban jutottak érvényre, s bravúros hatást keltettek - kiváltképp mikor mindezen árnyalatokat egyetlen összeállításon belül, geometrikus alakzatokban verbuválta egybe Tomas Maier. „Túl sokat kezdeni egy férfival nem éppen lehet” – fogalmazta meg a divatbemutató után Maier a férfikollekciók paradoxonját, hiszen a nyilvánvaló testi adottságok (törzs, kar, láb) öltöztetése egyértelmű – a miként, már annál kevésbé, s pontosan ennek ad teret a milánói divatház, mikor egy modernebb és kifinomultabb taktikát dolgoz ki az elkövetkezendő lázadó-generáció számára.
Az a matematikai precízió, mely az öltönyök megalkotásában mára egyértelmű védjegyévé vált a Bottega Venetának, jelen esetben a formák mértani megalkotásában is jelentősebb szerepet játszott, hiszen a vertikális nyújtás egyértelműen tetten érhető a prezentált lookokban. A cipők hosszítottak és fényesek, ez által nyújtva az amúgy is cingár lábakat, melyek szűk öltöny-, vagy bőrnadrágokba kerültek, s hogy a modellek virgácsai kellőképp érvényesülhessenek (valamint, hogy a szexualitás is fórumot kaphasson) a kabátok többsége decensen csípőig szabottak, élesen vágottak és tömörek – leszámítva a védelmező, térdig érő minimálokat, melyek extravaganciájáról a bőrbetétek adják a cipzár, vagy a karok mentén.


Photobucket
NEIL BARRETT FALL/WINTER
2012/2013 - TOVÁBBI KÉPEK ITT.
A lázadás és tagadás apologetikus mechanizmusát követi ugyancsak a nagybetűsen cool NEIL BARRETT, akinél a modellek nem pusztán konvencionális öltözékük hadi védelmét élvezhetik (hiszen ki kötne bele egy bő agárszürke kabátban és világos garbóban rohanó járókelőbe), de a végső biztonságérzetet a kifutó szimmetriatengelyén felállított rendőrségi acélkordonok végeláthatatlan sora is biztosítja. 
Kik félnek hát jobban? A sáncokba rendeződött rohamrendőrök, vagy a military referenciákkal öltöző, street-orientált Barrett-férfiak, akiknek megvan az a különleges tehetsége, hogy számtalan anyag-módosulatot öltsenek magukra (a példa okáért tweedet, szatént és chevront), mégis úgy, hogy az hivalkodóan a legkevésbé sem hasson? A kulcs a szürkében van, mely a bemutatók manifesztófolyamából egyértelműen követendő törvényként vált ki, s a tónuson túli formai biztonság pedig következetesen a térdig szabott bő kabátokban jelentkezik, melyeket igazán hatásosan Barrett mámoros bordókban, hegyvidéki kalandokat megidéző stílusokban, vagy éppen a legletisztultabb szurokfekete bőrökben interpretál. 
Karakán és a korszellem engedelmeihez mérten talán egy kissé szentimentális is, de a feje mindig hideg, legalábbis a döntések terén, pontosan úgy, mint Raf Simons esetében.


Photobucket
JIL SANDER  FALL/WINTER
2012/2013 - TOVÁBBI KÉPEK ITT.
A JIL SANDER tervezője hírhedt precizitásáról, s köztudottan igyekszik a divatbemutatók teljes vizuális tapasztalati spektrumát a kezében tartani, azaz minden egyes impresszió, mely a prezentációt övezi pontosan és konstruáltan üzenetének a része. A parkolóházak betonját idéző padlótól kezdve, a graffitival csúfított, vészkijáraton keresztül, egészen addig a meghatározott pillanatig, míg az első modell hirtelen kicsapja azt, s tetőtől talpig fekete bőrben (s részben SS-katonák kabátját idéző ballonban) végigvágtat a kifutón, s egyfajta jelenetet kreálva kérdőjeleket hagy maga után – ki ez, és honnan jött.
Tim Blanks szerint Simons célja pontosan ez volt, a gondolatok felébresztése, az önreflexió, mely választ keres a nyitó modell zaklatottságára, melynek jelenete egyértelmű allegóriája a világ bizonytalan romlottságából (vészkijáraton) való távozásra. Hősünk tetőtől-talpig küzdelmi szerelésben van, s marad is, egészen addig, míg meg nem törik a minimál, és éjfekete bőrök könyörtelensége a dinós-bálnás kötött pulóverekkel.

Hogy Milánóban Raf Simons teljesíti ki egy eljövendő korszak disztópiáját, ahhoz kétség sem fér hozzá – akárcsak a kérdéshez, hogy mennyire reagáltak hatásosan a levegőben lebegő jóslatokra a jelen esszében kiemelt tervezők. Azonban, hogy mennyire lesz szükség a hipotéziseikre, vagy, hogy egyáltalán ennyire szükséges lenne-e egy efféle sötét jövőkép felfestése, annak értelmezése csak rajtunk múlhat. Egy biztos, ha nemzedékünk, legalábbis a sajátom el is tunyult a konzumtársadalom kényelmében, nagyanyáink és nagyapáink túlélési metódusai annál inkább felértékelődnek – javaslom mindenkinek, aki teheti: kérdezzen utána, hogyan élték túl a világháborút, vagy ha kellő humorérzékkel rendelkeznek, lapozzanak bele Örkény Tóték című drámájába.  
Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?



Salut,
Dávid Máté - Az'Allürista

Az alábbi bejegyzésben felhasználásra kerültek részben Tim Blanks, részben Suzy Menkes gondolatai. 

2012/01/18

LÉPÉSENKÉNT, DE ELŐRE - komédia két és fél flekkben


ISMERETLEN EREDETŰ FOTÓ AZ AMERIKAI VOGUE-BÓL, 
A LETÖLTÉSEK MAPPÁMBÓL - TALÁN "ELŐRE!" CÍMMEL.



Impozáns életművemnek aligha lesz említésre méltó momentuma a mai este, mikor az elkövetkezendő hetekre kerestem témákat, hosszabbakat és leginkább rövidebbeket, mert hát azt olvassa az ember, nem a végeláthatatlan szemezgetéseket. Nincs is igazából ezzel probléma, azonban azzal már annál inkább, hogy az igen széles skálán és annál változékonyabb minőségben publikáló magyar „divatblogok” között csemegézve arra jöttem rá, hogy még nem hogy az elmúlt egy évnyi követést sem köszöntem meg, de még az elmúlt évemet sem zártam le. (Shame on me, vessetek rám követ.) Legalábbis a tiszteletreméltó publikum előtt, akinek azért valljuk be vajmi szüksége lehet arra, hogy én itt éveket summázzak és zárogassak szabadidőmben, csak azért mert Dávid Máté divatblogger, junior fashion „critic” és ráér.

Szóval már ha ezen a kési órán, legalábbis nekem késein, mert hajnali egy óra ötvenöt perc van, így összemelegedtünk és ráadásul rá is érek egy kicsit, szeretnék köszönetet mondani a kitartó olvasásért, és visszamenőlegesen (ez a visszamenőlegesség nagy divat most, mondhatni az Orbán-kormány kis feketéje) szeretnék elnézést kérni azért, ha esetlegesen gondolkodó, értelmes lényként tekintettem volna bármelyik olvasómra, és feltételeztem volna, hogy esztétikai éhsége nem merül ki (jobb esetben) a világmárkák, rosszabban a H&M kampányképeinek nézegetésében. 
Elnézést kell kérnem azért is, ha túl sokat írnék és a gondolataim (amik azért valljuk be őszintén, talán nem annyira slamposak és közönségesek, ha megfelel alkalmanként a Marie Claire-nek, az Elle-nek, vagy újabban az InStyle-nak), szóval a gondolataim megismerésére kényszerítenék minden kedves és véletlenül ide tévedő olvasót. Förtelmes bűn ám az önkifejezés, máglyán a helyem, vessetek rá, most már én rimánkodom érte - azt hiszem jobb is, különösen, hogy akkor többé nem kell a divatvilágnak tituált kertvégi szemétdombon kapirgálni, s azért versenyezni, hogy ki is ott a kiskakas. Nem. Önként félreállok, ha zavarnék.

Tehát köszönöm mindazok figyelmét, akiket megosztottam, megzaboláztam és tévútra csábítottam - a magyar divat minden egyes szegmensének van jövője, szakadjon el a lovacskás szoknya két lépés után, vagy sem -, sajnálom, hogy nem voltam jó magyar divatblogger és igyekeztem senkit sem hülyének nézni, vagy legalább akként kezelni. Mert hát ahogyan én látom (bár én egy az életről, legfőképp a business-ről mit sem tudó tarisznyás szabad bölcsész vagyok) itt ahhoz, hogy valaki sikeres bloggernek mondhassa magát, minimum tengeri hörcsögöknek kell híreket közölni, tetszikeltetni, nemtetszikeltetni, meg hasonlók.

További örömteli hírekkel azonban, azt hiszem, továbbra sem szolgálhatok: bárhogyan is szeretnék egy marék molylepkének bejegyzéseket írni, én képtelen vagyok.
Nem hiszem, hogy 2012-ben egyszer is feltenném a kérdést, hogy „Nektek, hogy tetszik?”, de még magamnak sem, ugyanis továbbra sem gondolom azt, hogy nekem a tetszés-nemtetszés alapján kellene véleményt alkotnom nagyobb lélegzetvételű, és a személyes ajánlatokon, benyomásokon alapuló cikkek kivételével. Miérteket viszont már annál többször fogok feltenni, akárcsak teljes hosszúságú divatbemutatókat, mert a divat nem a kampányképekből és a fotósorozatokból ered, de még nem is feltétlenül a kifutóról – tehát még az alá is benéznék, s ha magyar divatbloggerként meg is buktam, garantálom, hogy bölcsészként nem fogok, s ha bárki is univerzumokba kíván betekinteni, véleményt olvasni és feltárni a stílus szegmensei mögött húzódó teóriákat, ígérem azon fogok dolgozni, hogy ennek eleget tehessek. Lehet 6000 karakterben bejegyzésenként, de 2012 legalább a gondolatok áramlásában ne jelentsen korlátokat. 

Így kívánnék Boldog Új Esztendőt, minden kedves és kitartó Olvasónak, és hangsúlyoznám, ha már az új évén nem is, de január 9. hajnalán, hogy "amikor egyszerűen jó, amikor nem erőltetett, akkor ellenállhatatlan".

Salut,

Dávid Máté
- Az'Allürista





2012/01/10

Karl Lagerfeld éhgyomorra




"2012. február 7-én a Metro lapcsalád és így a Metropol nemzetközi főszerkesztője Karl Lagerfeld lesz. Egy napot tölt el a párizsi Metro újság szerkesztőségében, ahol közreműködik az „A világ Karl szerint” című speciális Metro-kiadvány szerkesztésében: illusztrációkat készít, hozzászól a napi hírekhez és persze interjút is ad. A különszám a négy nemzetközi divathéten (Londonban, Milánóban, New Yorkban és Párizsban), valamint a világ minden Metro-országában megjelenik." KARLFORMETR.COM/HU/

A klisék ellen harcolok (legalábbis próbálok), ugyanakkor fekete Moleskine naplóval a kezembe járok minden olyan rendezvényre, ahol valami megjegyzendő akadhat, s mikor ezért valaki nekem ront, hogy ugyan már, mire is föl a sznoboskodás, én rendszerint csak annyit válaszolok: akinek nincsen esze, annak legyen notesze. Mert hát tényleg nincs, nagyon.
Aztán valamelyik csípős hajnalon még október közepe tájékán, olyan hét óra magasságában indultam az egyetemre, s hagytam magam becserkészni az aluljáróban, így tehát Metropollal a kezemben tántorogtam tovább faltól-falig az álmosságtól, és miután lekeveredtem a szerelvényekhez, majd helyet is foglaltam, előbb a szinte már füllesztő sokaságú, széthajtott újságáradattól, majd pár szalagcím és bevezető gyors átfutásától kaptam gyomorrontást már korán reggel. „Éhgyomorra Metropolt olvasni: öngyilkosság” jegyeztem föl manifesztóként a kisokosba, s teszem föl a kérdést most, hogy vajon mit fog ezzel az émelyítő közhelycunamival kezdeni Karl Lagerfeld, mikor február 7-én ő maga lesz a lap vendégfőszerkesztője?

Hogy aznap találok-e egyáltalán egyetlen egy példányt is, azt nem tudom, különösen annak fényében, hogy minden kevésbé jeles alkalomkor gátfutó akadálypályává alakul a Deák tér, s a szanaszét dobált oldalakon keresztül kell verekednem egészen a mozgólépcsőig. Bár ugyan kinek lenne ez alkalom? Egyáltalán mire? És ha már megvan, hogy mit kell tenni, azt vajon ki fogja értékelni, s milyen apparátussal – elsősorban az irigykedő szomszéd lány, aztán a zsűri?
Ha a végeredmény nem is annyira érdekes, hiszen kivet a gépezet egy szerencsésnek talán tűnő, de aztán annál nagyobb problémákkal szembenéző nyertest, hiszen Lagerfeld közelségét ilyen kiskapun megérezni több mint eufórikus élmény a beavatottnak, ennél jóval érdekesebb talán a hazai szakmai zsűri választása. Ki hát a verseny, s talán Magyarország 10 legstílusosabbja?
Ugyanakkor mindazoknak, akik jelentkeznek, csak ajánlani tudom Karl személyiségének és munkametódusának lehető legközelebbi megismerését a Signé Chanel és a Lagerfeld Confidentialon keresztül .


Salut,
Az’Allürista

[TOVÁBBI INFORMÁCIÓ AZ ESEMÉNYRŐL A WWW.KARLFORMTERO.COM/HU/ HONLAPON]

2012/01/08

West-vita és plágium?




Photobucket  Photobucket

Photobucket  Photobucket

 Photobucket  Photobucket

Photobucket  Photobucket


Kanye West 2012-es tavasz-nyári kollekcióját kommentálni meglehetősen kemény feladatnak bizonyult még egy olyan szakmai gárdának is, aki igaz elkényelmesedett az elmúlt idők legbravúrosabb kollekcióinak szemrevételezésekor, mégis a 90-es, valamint a 2000-es évek kihívásaiban edződött - a gazdasági világválság barikádjainak megmászásáról nem is beszélve. Igaz a többoldalas elemzések ellenére állítólag Anna Wintournak sikerült megbirkóznia a feladattal, s egy flegma válasszal elintéznie a West-vitát: „Ask someone else” – én mégis szeretnék távol maradni az efféle értelmezéstől.
De miért is ennyire bonyolult az éppen Kanye West körül kialakult diskurzus?

Az elmúlt évek momentumaira visszatekintve jó pár precedenst találhatunk arra, hogy befolyással rendelkező sztárok és hírességek gyermekkori vágyaikat kiélve, vagy pusztán profiljuk szélesítésének érdekében bármiféle tervezői tapasztalat vagy szabói szakértelem nélkül egy márka élére állnak tervezőként – gondoljunk csak Rachel Zoe, Chloe Sevigny vagy Mary-Kate és Ashley Olsen változatos minőségű munkáira. Igaz hozzájuk hasonlóan a legnagyobb divatházak kreatív igazgatói is, így például Marc Jacobs, Riccardo Tisci, vagy éppen Roberto Cavalli egy fiatal divattervezőkből álló gárdának az ötleteit ollózza össze és válogatja ki saját koncepciói szerint, fontos leszögeznünk, hogy mindezek az éllovasok nem a divat iránti rajongásuk, vagy az előbb említett két okból kifolyólag kerültek a divatházak csúcsaira. Így aztán mikor egy olyan zseniális előadó, mint Kanye West, aki az elmúlt hatévnyi szabadidejét a párizsi divatheteken ütötte el, s az egyértelmű Céline, Balenciaga és Balmain imádatából fakadóan úgy dönt, hogy ezt ezentúl ő maga hívja életre vágyakozásai tárgyát, akkor konzekvensen felmerül a kérdés: a személyes tetszés-nemtetszésen túl miféle fedezete van a munkájának?

Igaz a kollekció prezentálásának napjáig szigorúan visszatartottak mindenféle információt, még a bemutatott darabokat felvásárolni szándékozó buyerekkel sem vették fel a kapcsolatot, tudni lehetett, hogy a tervezői csapatban a londoni Central Saint Martin hallgatói, valamint oktatói munkálkodnak, köztük a már tervezőként debütált Louise Goldin, valamint Katie Eary – tulajdonképpen szentesítve Kanye misszióját. Ha mindez azonban nem oszlatta volna el a tehetségét és szakértelmét megkérdőjelező kritikavihart, West primitivitásának adott hangot, mikor az őt ért támadásokra január 5-én saját maga válaszolt a Twitter oldalán. „Magyaros” egy gesztus, nem?

I moved to Rome after I left Japan and worked at Fendi for 4 months under cover. I was there to give ideas for the men's collection, I snuck to Giuseppe Zanotti Factory while still under (my Louis Vuitton) contract and learned to design woman's shoes for 2 years before my first show in Paris. (I was) also offered a position to at Versace which I could not take due to my contract with LV which was for 2 years,

Szakmai gyakorlatok ide, vagy oda, Kanye West 2012-es kollekciója a szabásvonalak valamint a méretre igazítások silányságában vérzett el, s én magam sem tudom igazából eldönteni (annak ellenére, hogy nem ültem a divatbemutatón első soraiban, de még csak állni sem álltam a gipszkartonfal tövében), hogy bizonyos daraboknak hogyan is kellene állnia – eredendően bővek és alaktalanok-e, vagy mindezt pusztán a hanyagság teszi? Azé a hanyagságé, melyet Cathy Horyn kritikájában Chanel Iman is alátámaszt, mikor azt nyilatkozza: West egy nappal a bemutató előtt hívta fel New Yorkban, és kérte fel, hogy másnap a bemutatón szerepeljen.
Rohanhat a divatvilág, azonban mindez profizmust aligha feltételez, akárcsak a keveredő stíluselemek egyetlen tavasz-nyári kollekción belül, hiszen több rókabunda volt a kifutón, mint egy átlagos téli szezonban összesen – ugyanakkor a melegítőnadrágokra emlékeztető darabok sem képezhetik a kollekció fénypontját, akárcsak a gyöngyökkel televarrt, horgolt cipők, melyeknek állítólag több sarka is kitört a bemutatón.

A kritika másik kérdése, melyet a Vogue.com újságírója, Dolly Jones tett fel, hogy vajon Kanye képes lesz-e bárki mást is felöltöztetni a saját szupergazdag rajongótáborán túl az elkövetkezendő szezonokban, vagy ha nem is, legalább pontosan a modelljeire igazíttatnia a ruháit, mielőtt azok a kifutóra lépnek?
Vélhetőleg erre West csak annyit válaszolt a Twitterén: „Everything I knew about my woman's clothing was what my Mom would wear. I guess some critics would joke that I still don't know anything LOL”. Kommentár? Nem szükséges.

Mindezek ellenére én azt gondolom, hogy igaz Kanye West sikeres „gettóelőadóként”, stílusának egy új médiumot fölfedezve próbálgatja kifejezni önmagát, s a szakmai hiányosságok és a nem kellő mértékű odafigyelés hiányában mint divattervező, ha el nem is bukott, a bokáját mégiscsak megütötte az első kollekciójának prezentálásakor. Az elmúlt hatévnyi elsősoros megfigyelések benyomásai kétségtelenül visszatükröződnek a bemutatott 23 lookban és senki sem moshatja le az egyértelmű Céline, Balmain és Balenciaga attribútumokat, azonban fontos megállapítanunk: egyik divatház sem használta fel ezeket az elemeket azzal a vonzó arroganciával, szexuális túlfűtöttséggel és agresszióval, mint West. Éppen ezért többről van szó egy divatrajongó előadóművész plágiumáról, hiszen az egyik legmarkánsabb, agresszívabb és dögösebb kollekciója volt a szezonnak, melyet 2011 októberében bemutathattak. Mindezek a hatások valószínűsíthetően a gyökereiből fakadhatnak, talán az említett mama mintájára alakultak ki, s ha Kanye West sokkal több eredetiséggel, de továbbra is dögöket hív elő (vásárolják azokat kizárólag rajongói, vagy sem) úgy érzem engem meg fog győzni.
Meg aztán kik védenék meg a világot a fenyegető szelektől, ha nem a "West-szukák"?



Üdv: Dávid Máté - Az'Allürista




Források: http://runway.blogs.nytimes.com/2011/10/01/kanye-west-show-shrouded-in-silence-creates-a-scene/
http://www.vogue.co.uk/news/2011/09/15/kanye-west-hires-katie-eary#Comments
Még több kép: http://www.style.com/fashionshows/collections/S2012RTW/

2012/01/05

A MÁSIK McQUEEN

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket



Mindig csodálattal tekintek azokra az emberekre, akik a szocializmus szabados, de határolt keretein belül próbáltak művészetet alkotni, vagy akár művészetről gondolkodni – egyáltalán a művészet és a magas kultúra közelébe férkőzni. Órákig tudom hallgatni a visszaemlékezéseket mindazokra a pillanatokra, mikor klubokban gyűltek össze a pesti értelmiségiek és egymással versengve tárgyalták (ki és meg) a világot, francia újhullámos vagy olasz realista filmeket néztek pincékben, vagy egyszerűen szamizdat kiadványokat terjesztettek – egyszóval teljesen megigéz még csak a gondolata is annak a világnak, ahol a huszonévesek tudták hogyan kell viszonyulniuk a világhoz és önfeladás nélkül tartozhattak valamiféle szellemi társasághoz.

Hogy bensőséges és biztonságosabb szellemisége volt a kornak az kétségtelen, de hogy kizárólag nosztalgiával viszonyulhatnánk hozzá az már annál inkább, hiszen ennek lehet példája, hogy ma, mikor megcéloztam a város talán egyetlen valamire való művészeti könyvesboltját, amiért a Hősök terére kell metróznom, pontosan ez az érzés ragadott el. A küzdelemé.
Azé a küzdelemé, ami szinte már kollektív magyar tulajdonság, legalábbis a víz felszínén maradni kívánóké, s az a szakadatlan kar és lábtempó mely talán – most pedig sarkítok – egyedülállóan minket, magyarokat vihet előre.
Nem emlékszem, hogy lett-e volna bármely momentuma is az életemnek melyért küzdenem ne kellett volna, amit hendikeppként magammal hoztam volna, mindenért küzdenem kellett s kell a mai napig – pontosan ennek a mentalitásnak a „kifizetődésére” világított rá Schmidt Mária, a Terror háza igazgatónője mikor a napokban azt mondta egy rádióinterjújában: a magyar identitásérzet akkor lesz kelendő Nyugat-Európa szemében, mikor a fokozatos válságszelek kereszttüzében megoldási metódusokra lesz szüksége. Olyanokra, melyek nem koholt problémákkal foglalkoznak (például miért vándorolnak jobbról balra és nem balról jobbra a jegesmedvék a jégsapkákon), hanem valós válságokkal, melyekkel mi már évtizedek, sőt, századok óta.
Túlzok. Rettenetes.

Amiben viszont nem szeretnék efféle költői eszközzel élni, az Steve McQueen személye, aki már nem egyszer sármolgott vissza rám a Zara férfi osztályán színes pólókról, azonban pontosan e miatt túl mainstreamnek éreztem, hogy figyelembe vegyem, különösen James Dean dicsfénye mellett. Öreg hiba.
Ma ugyanis megtalált a Műcsarnok Art Shop-jában, egy szerintem szégyenletesen olcsónak számító album formájában, mely mindössze 3995 Forintért az egyik legjobban szerkesztett és legmegragadóbb fotókkal tűzdelt kiadvány, amit az eddigi 2012-es évben a kezemben fogtam.

„He didn’t offer his hand, he just stand at me with his intense steel blue eyes.” – írja bevezetőjében a szerző, majd folytatja: „Later he would say to me ’Clax, I really zapped you with my look, didn’t I?’ His look was chlilling. I felt that he knew everything in a split second and I thought ’Oh shit, what have I got myself into with this guy?’ ”

Steve McQueen pontosan annak a csábító, kissé talán ösztönös és állatias férfitípusnak a megtestesítője, annak a sármos lázadónak aki még ízléses és nemi szerepeinek tudatában lehetett igazán férfi, s leginkább tudott az maradni. Több van benni, mint rosszfiúság, gengszteres vonzerő vagy szép szemek – a már sokat emlegetett küzdelem ül ki az arcára, s lovagolja meg egész megjelenését; a tapasztalat, melyeket harcai során szerzett az élettel, a nőkkel, az itallal, majd a rákkal.
Küzdelmei révén eredendően karizmatikus, s ez a diadalmak és még inkább bukások nélkül megszerezhetetlen természeti erőfölény épp akkora nagy pofon mindazoknak a precízen kifésülködött és megtervezett (öltöny, ing és szigorúan csokornyakkendő, mindez változatos színekben) ficsúroknak, mint egy tornádóval hajszárítóval szembeszállni az amerikai prérin.
S hogy miért pont ott? Mert az erő és karizma 2012-ben biztosan az újra-fölfedezett Amerikából, az igaziból fakad.
Veszek is egy Coca Colát. Van nála eredetibb „native” american?

Salut,
Dávid Máté - Az'Allürista