A MILÁNÓI KRÍZISTERV - avagy megoldókulcs a financiális apokalipszisre

REVIEW

VALENTINO FALL/WINTER 2012/2013, MÉG TÖBB KÉP A STYLE.COM-on, VALAMINT A BEMUTATÓ VIDEÓJA A YOUTUBE-on

Ha Európa, élén a felkent nyugati államok vezetésével abba a hitben élt mindezidáig, hogy a minket körülvevő politikai-társadalmi és gazdasági világ éppen annyira stabilan stagnál, hogy mentőcsónakokat ne kelljen a fedélzetre emelni cirkálójának vízrebocsátásakor, akkor úgy hiszem: teljesen jogosan kaparhatja az Európai Unió saját bakancsáról a sarat. Sőt. Egyúttal nyalhatja tisztára az egész kontinens, különösen az elkövetkezendő mélyrepülések sorozatában, melyre tekintettel a dinamikus és szüntelenül reflektáló divatipar, jelen esetben a 2012/2013-as ősz-téli férfi kollekciók is reagálnak, melyeknek első milánói blokkját az elmúlt hetekben mutatták be a divatházak, méghozzá meg kell, hogy súgjam, mindezt úgy, hogy szinte minden egyes prezentáció alkalmával egy láthatatlan kérdőjel lebegett a közönség feje fölött – leszámítva persze a divattervezőket, hiszen ők még ebben a kilátástalannak mutatkozó helyzetben is pontosan tudták, hogy mi is a feladatuk. Egyszerűen biztonságérzetet biztosítani. Következetes, nem?

„Az elmúlt években a férfiak sokkal inkább megváltoztak, mint a nők” – jelentette ki Pier Paolo Piccioli, a VALENTINO dizájner-duójának egyik tagja mikor Suzy Menkes a kollekció Nagy Bumm előtti állapotáról kérdezte, s hozzátette: „a férfiak egyfajta individuális luxus, az élet korlátok nélküli élvezete felé vándorolnak, így a gondolkodás és öltözködés homogenizációjának e történeti periódusában a legnagyobb érték az illető saját individualitásának fenntartása.”

Piccioli hipotézisnek tökéletes alátámasztása a már formaruhává keményedett formális ruházat teljes reformja, mellyel igaz már korábban is foglalkoztak a dizájnerek, azonban kétségtelen, hogy a formabontó és szikár formákon túl (gondoljunk csak a szűk ujjú, de bő kabátok fenséges ötvözetére bőrrel és gyapjúval, a safarikabát-szerű fekete ballonokra, vagy az arisztokratikus gránitlapként a vállra simuló, keppként hordott szürke szövetkabátokra), valamint a józanul depresszív színeken túl (hiszen leginkább a feketével, és a szürkék játékot kezdeményező árnyalataival találkozhatunk, melyek smaragddal, valamint burgundival teljesedik ki) a kollekció valódi értéke a haute couture-injekciótól értelmet nyerő, kidolgozott részletgazdagságban válik igazán tetten érhetővé. Konstruált tervek ezek, lószőrrel bélelt zakókkal, kasmírral ötvözött báránybőrrel, kifordítva is vizuális extázist megfogalmazó kialakítással, vagy éppen a belső zsebbe varrott apró pénztárcával – konstruált tervek, melyek éppen annyira optimisták, hogy az ifjúkori Alain Delon, vagy Marcello Mastroianni újraidézett stílusában élhessük túl a financiális recessziót – klasszikus formában, mégis individuumnak teret engedve.

BOTTEGA VENETA  FALL/WINTER
2012/2013 - TOVÁBBI KÉPEK ITT.   

Színek és textúra-ötvözetek terén a BOTTEGA VENETA sem szerénykedett, hiszen a realisztikusan acélos színek, így például az egérszürkék telített tónusai, valamint a bőrfelületek kimeríthetetlen koromfekete árnyalatai mellett a méregzöldek, valamint a királykékek, feltűnő egyensúlyban jutottak érvényre, s bravúros hatást keltettek - kiváltképp mikor mindezen árnyalatokat egyetlen összeállításon belül, geometrikus alakzatokban verbuválta egybe Tomas Maier. „Túl sokat kezdeni egy férfival nem éppen lehet” – fogalmazta meg a divatbemutató után Maier a férfikollekciók paradoxonját, hiszen a nyilvánvaló testi adottságok (törzs, kar, láb) öltöztetése egyértelmű – a miként, már annál kevésbé, s pontosan ennek ad teret a milánói divatház, mikor egy modernebb és kifinomultabb taktikát dolgoz ki az elkövetkezendő lázadó-generáció számára.

Az a matematikai precízió, mely az öltönyök megalkotásában mára egyértelmű védjegyévé vált a Bottega Venetának, jelen esetben a formák mértani megalkotásában is jelentősebb szerepet játszott, hiszen a vertikális nyújtás egyértelműen tetten érhető a prezentált lookokban. A cipők hosszítottak és fényesek, ez által nyújtva az amúgy is cingár lábakat, melyek szűk öltöny-, vagy bőrnadrágokba kerültek, s hogy a modellek virgácsai kellőképp érvényesülhessenek (valamint, hogy a szexualitás is fórumot kaphasson) a kabátok többsége decensen csípőig szabottak, élesen vágottak és tömörek – leszámítva a védelmező, térdig érő minimálokat, melyek extravaganciájáról a bőrbetétek adják a cipzár, vagy a karok mentén.

NEIL BARRETT FALL/WINTER
2012/2013 - TOVÁBBI KÉPEK ITT.

A lázadás és tagadás apologetikus mechanizmusát követi ugyancsak a nagybetűsen cool NEIL BARRETT, akinél a modellek nem pusztán konvencionális öltözékük hadi védelmét élvezhetik (hiszen ki kötne bele egy bő agárszürke kabátban és világos garbóban rohanó járókelőbe), de a végső biztonságérzetet a kifutó szimmetriatengelyén felállított rendőrségi acélkordonok végeláthatatlan sora is biztosítja. 

Kik félnek hát jobban? A sáncokba rendeződött rohamrendőrök, vagy a military referenciákkal öltöző, street-orientált Barrett-férfiak, akiknek megvan az a különleges tehetsége, hogy számtalan anyag-módosulatot öltsenek magukra (a példa okáért tweedet, szatént és chevront), mégis úgy, hogy az hivalkodóan a legkevésbé sem hasson? A kulcs a szürkében van, mely a bemutatók manifesztófolyamából egyértelműen követendő törvényként vált ki, s a tónuson túli formai biztonság pedig következetesen a térdig szabott bő kabátokban jelentkezik, melyeket igazán hatásosan Barrett mámoros bordókban, hegyvidéki kalandokat megidéző stílusokban, vagy éppen a legletisztultabb szurokfekete bőrökben interpretál. 

Karakán és a korszellem engedelmeihez mérten talán egy kissé szentimentális is, de a feje mindig hideg, legalábbis a döntések terén, pontosan úgy, mint Raf Simons esetében.

JIL SANDER  FALL/WINTER
2012/2013 - TOVÁBBI KÉPEK ITT.

A JIL SANDER tervezője hírhedt precizitásáról, s köztudottan igyekszik a divatbemutatók teljes vizuális tapasztalati spektrumát a kezében tartani, azaz minden egyes impresszió, mely a prezentációt övezi pontosan és konstruáltan üzenetének a része. A parkolóházak betonját idéző padlótól kezdve, a graffitival csúfított, vészkijáraton keresztül, egészen addig a meghatározott pillanatig, míg az első modell hirtelen kicsapja azt, s tetőtől talpig fekete bőrben (s részben SS-katonák kabátját idéző ballonban) végigvágtat a kifutón, s egyfajta jelenetet kreálva kérdőjeleket hagy maga után – ki ez, és honnan jött.

Tim Blanks szerint Simons célja pontosan ez volt, a gondolatok felébresztése, az önreflexió, mely választ keres a nyitó modell zaklatottságára, melynek jelenete egyértelmű allegóriája a világ bizonytalan romlottságából (vészkijáraton) való távozásra. Hősünk tetőtől-talpig küzdelmi szerelésben van, s marad is, egészen addig, míg meg nem törik a minimál, és éjfekete bőrök könyörtelensége a dinós-bálnás kötött pulóverekkel.

Hogy Milánóban Raf Simons teljesíti ki egy eljövendő korszak disztópiáját, ahhoz kétség sem fér hozzá – akárcsak a kérdéshez, hogy mennyire reagáltak hatásosan a levegőben lebegő jóslatokra a jelen esszében kiemelt tervezők. Azonban, hogy mennyire lesz szükség a hipotéziseikre, vagy, hogy egyáltalán ennyire szükséges lenne-e egy efféle sötét jövőkép felfestése, annak értelmezése csak rajtunk múlhat. Egy biztos, ha nemzedékünk, legalábbis a sajátom el is tunyult a konzumtársadalom kényelmében, nagyanyáink és nagyapáink túlélési metódusai annál inkább felértékelődnek – javaslom mindenkinek, aki teheti: kérdezzen utána, hogyan élték túl a világháborút, vagy ha kellő humorérzékkel rendelkeznek, lapozzanak bele Örkény Tóték című drámájába.  

Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?

Salut,

Dávid Máté - Az'Allürista

Az alábbi bejegyzésben felhasználásra kerültek részben Tim Blanks, részben Suzy Menkes gondolatai. 

Street Style Milánóból, 23 képben

Egészen egyszerűen teljességgel kivirulok, mikor újabbnál újabb street style fotókat közöl Tommy Ton – imádom, hogy inkább hangulatot, mint egy összeállítást örökít meg, imádom a sok recsegős stílussal megáldott embert, akik éppen Milánóban szelik át az utakat.

Tommy képeinek vizuális diadala már abban is egyértelműen megmutatkozik, hogy sosem éreztem (de igen, csak kb. fél éve) ekkora éhséget arra, hogy vásároljak: méghozzá élénk színeket. Eddig sosem tettem volna, de most beadom a derekam. Szigorúan kéknek, indigónak, azúrnak.

Puszi,

Az’Allürista

Hóbortos háborodottság és pszichopatikus pedantéria a Milánói Divathéten

Tegnap véget ért a Milánói Divathét ősz-téli bemutató sorozata, ahol a több mint három hete tartó kollekciómustra eredményeként már körvonalaikban kirajzolódtak a szeptemberben robbanó trendek. Bár meg kell hagyni, a trendek sokféleségét elnyomni látszik a new yorki, élénk színre-színt elv hegemóniája, valamint a londoni mintakavalkád kötelező jellegű érvényesítése. Azonban míg a két világváros kreativitásából erre a két irányvonalra futotta, addig Milánóban egy váratlan attitűdáramlat bukott a zavaros zaj felszínére.

Az olasz divat epicentrumában két ellentétes „mentális trend” feszült egymásnak, végzetesen és ellentmondásosan: a hóbortos háborodottság és a pszichopatikus pedantéria. Bár látszólag egymást kioltó ellentétek ezek, eredetük mégis közös, mely a világ megbomlott harmóniájában, a kiszámíthatatlanságában gyökerezik.

EMILIO PUCCI

DSQUARED2

ROBERTO CAVALLI

MISSONI

Kitűnő példája a megbomlott rendre hóbortos allűrrel reflektáló Emilio Pucci nő, akinek ősz-téli ruhatárát a múlt hét szombatján mutatták be. A modellek egytől-egyig zaklatottan rohantak végig a kifutón, talán egyenesen egy alpesi szanatóriumból, ahol szabad idejükben viktoriánus vadászt játszanak a zöld ezernyi mérges árnyalatában, leginkább (szerepükhöz híven) khakiben. Kiszámíthatatlanságukra vad színvillanásokkal és mintáikkal, egykori arisztokrata származásukra a strassz díszítésekkel, szexuális túlfűtöttségükre mélyen dekoltált, csipkerátétes dekoltázsaikkal hívják fel a figyelmet.       

A Pucci Peter Dundas-jához hasonlóan Dan és Dean Canten, a Dsquared tervezőpárosa is a hegyekbe zarándokolt inspirációért. Azonban míg az Alpokban a legnagyobb fenyegetést a lavinák jelentik, addig idén ősszel a kanadai hegyek westerni ihletésű favágóistennői – kötött ponchókkal a derekuk körül, valamint a túrázó-korcsolyázó dominák – gigászi lakkcsizmákban. Félek.

Ugyanakkor az előbbi két példa konszolidáltnak számít Roberto Cavalli arany amazonjaihoz képest, akik ősi szenvedélyeket lobbantottak lángra minden szemlélődőben. Töményen színeket - feketéket, borvörösöket és barnákat, valamint mindent magukra aggattak, ami egy egyszerű halandón már túlzásnak számítana. Erejük bizonyítéka: rajtuk nem. Ágról szakadtan, csapzott hajjal bújtak elő a toszkán erdők mélyéről, miután önkéntes száműzetésbe vonultak az agresszív globalizáció elől, de mégis megőrizték az olasz nők lelkéből fakadó tüzet és ragyogást.

A toszkán erdőkből azonban mások is előbújtak: a reménykedő, töretlen pozitivisták, Angela Missoni leányai, akik öltözékét kisebbik lánya, Teresa vakmerő és kompromisszum kész punksága ihlette. Bársonyos pasztellálmok kötött részletekkel, levendulaszínű pitonbőr csizma, égszínkék motoros dzseki és cukorka színű kabátok illusztrált muszlinszoknyákkal.

GIANFRANCO FERRÉ

BOTTEGA VENETA

JIL SANDER

A romantikus, hóbortos háborodottságból vezet át az Iceberg gyermeki hímzéses, hanyag és lezser bemutatója a gyilkos precizitással megálmodott, szikrázóan komoly kollekciókba.

Ki vehetné fel a versenyt a megújult vezetésű, dubai befektetője tőkeinjekcióitól felélénkült Gianfranco Ferré precíz, szenzuális minimalizmusával? Ahol a modellek esszenciális fehér torzókabátokban szállingóztak, fényes fekete felületeket hordtak és egy új, túlméretezett de nem tömött vállal demonstrálták céltudatosságukat.

S ha már céltudatosságnál tartunk, el ne felejtsük megemlíteni a 60-as évek elveszettnek hitt olasz sikkjének megtestesítőjét, a Bottega Veneta nőt, aki megfeszült maximalizmusát hitchcocki bájjal lágyította. Maximalizmus ide vagy oda, megfelelési kényszere munkahelyi kudarcaiból pszichés problémákká torzult. Így aztán jólszituál és pápai törtfehér harisnyáit élénk techno színekkel és csipkés kombinékkal egészítette ki.

A téboly Jil Sander bemutatóján szürrealisztikus és gyilkos magaslatokba hágott, ahol még az első sorban helyet foglaló kegyencek sem érezhették magukat biztonságban.  A síruhák ihlette anorákokban betoppanó, hidegvérű sorozatszerető modellekről - már csak ruhatáruk alapján is haláli biztossággal állítható, hogy olyan típusú problémás egyének, akik románcaik után kifinomult eszközökkel végeznek szeretőikkel. Ezt az érzést a ropogós, architekturális formák és a vibráló színek még jobban felerősítették, akárcsak a hátborzongató gyilkos ütemeket pengető zene. Raf Simons hisztérikus hangulatot teremtett, kétségtelen.

S hogy mi lesz a folytatás? Képes lesz-e New Yorkal ellentétben Párizs is valami igazán újat hozni mind öltözködésfilozófiájában, mind trendjeiben újat hozni?

Napokon belül meglátjuk, ugyanis ma vette kezdetét a Párizsi Divathét.