BENYOMÁSOK A MAI NAPI KÓBORLÁSOM EGYIK SZÍNHELYÉRŐL, A VÁCI UTCAI ZARÁRÓL, AHOL MÁR NEM CSAK A BIZTONSÁGI ŐR FEST FESSEN A BEJÁRAT MELLETT, DE LEGALÁBB AZ ÖSSZES EMELET.
RÉSZLET A ZARA MÁRCIUSI LOOKBOOKJÁBÓL, FRISS, ÜDE ÉS SZŰZIESEN MINIMÁL VONALAK, MELYEK AZ UTCA HELYETT EGYELŐRE A KIRAKATOKBÓL KÖSZÖNNEK VISSZA.
Míg odalent a Vörösmarty téren sültkolbász és kürtőskalács illatfelhőjében kéregetnek a koldusok, addig az orrfacsaró kontrasztról tudomást sem véve andalognak számomra érdekes módon többnyire inkább vásárlók, mint sem a hozzám hasonló nézelődők a Zara Váci utcai üzletházában, mely egy olyan eszményi mátrixá alakult a tavaszi kollekciók megérkezése óta, hogy elképedve kell szemrevételeznem: csoda, hogy a Föld fizikai törvényei még érvényesülnek. Egyelőre. Alighanem hamarosan az oxigéntől egy jóval könnyedebb gázt fogunk mindannyian ebben a laboratóriumian fehér térben belélegezni, mely vélhetőleg a ropogós és vidám spanyol ruhákból fog kipárologni; a próbafülkében leejtett testre feszülő farmernadrágok sem a mocskos padlóra, hanem a pókhálós mennyezetre fognak hullani; s talán még az olykor aranyosan pösze alkalmazottak sem fogják megkérdezni a fülkék elhagyásakor, hogy jók lesznek-e a méretek. Jók igen, köszönöm kérdését, csak éppen két magazinnak dolgozok éppen ingyen, és megvárnám az amúgy négyszeresen túlárazott farmernadrág esetében a leértékelést. Ha persze nem baj.
De valóban, legalább a méretek passzolnak – akárcsak a márványosan tükröződő padlón szörföző porfelhők is a virtualitáson túli hétköznapokhoz, akiket ismerősként, a valóság matrózaiként köszöntök. Íme: az élet, dadogják, és suhannak is tovább a legtisztább sztender feneke felé, ahol már ott harsánylik Miami tengerpartja, neonos pálmafákkal, türkizkék parttal és ciános hullámokkal, fekete alapon plasztikbabák testén, akiknek hús-vér megfelelőikkel sosem találkozok az üzletben.
Elkerülnek. Ellenben kedvenc törzsem tagjai, a hajógyárisok, akik nevüket a hétvégente kieresztett energiák vélhető helyszínéről, az oly sok szórakozóhelyben és prédában (lehetőleg szőke, szoláriumozott és műkörmös egyedekben) gazdag Hajógyári-szigetről kapták. A focit csoportosan művelik, vagy legalább nézik, vagy ha mást nem: mímelik, hogy értenek hozzá – akárcsak a divathoz is, ennek pedig ékes tanúbizonysága a gyakori Dolce & Gabbana, Gucci vagy Louis Vuitton márkametamorfózis bármely kiegészítőn, lehetőség szerint az övön. A törzsek tekintély-elvűek, jellemző a főnök harsánysága és mellbevágó életbölcsessége a tagok ostobaságához képest, s igaz erős hierarchia uralkodik az egységekben, mégsem feltétlenül az öltözékek rikító színei, változatosan sportos attribútumai rendezik a rangsort, vagy történetesen a Zarában vásárolt harsány poli-felsők: polietilén, polipropilén, politrimetilén és társaik.
Egy szó, mint száz: igaz a Fashion Guide nem jelölte Az Év Üzlete versenyében a Zara Váci utcai üzletét, ugyan miért is tette volna, mégis érdemes betérni, s ha nem is vásárolni, de legalább egy gyors szociográfiai körképet ejteni egy olyan mátrixban, ahol amit kontrolálni lehet az újdonság varázsával, azt meg is teszik. Csak aztán az utcára lépve el ne maradjon a felszabadulás: nem is olyan kopott a termékekhez képest az önálló életet élő farmernadrágunk.
Üdvözlettel,
Az'Allürista