November közepén végzős stylist és divattervező szakos hallgatóknak tartottam előadást a Kreában, a szakvezető kérésének eleget téve pedig leginkább magamról: arról, amit csinálok, arról, amiről írok, amiről véleményt alkotok – egyszóval a kritikáról, mint műfajról és a rám hatással lévő személyekről. Így történhetett, hogy már a huszadik percben meg kellett jegyeznem magamnak és a hallgatóknak, hogy a mondataimnak a negyede a sikkel kapcsolódik össze. Emmanuelle Altot idéztem, Isabel Marant-ot vittem példaként (mint zseniális, „de” hétköznapi ruhákat alkotó tervező – ami pedig nem feltételezi, hogy „gyalázatos” lenne) és a franciák sztoikus nyugalmával példálóztam, mikor az öltözködés számukra napi rutinként merül fel.
Azonban, mint tudjuk: mindez a sztoikus ruhaválasztás mögött azonban a francia nők esetében egy olyan hatalmas stílusérzék és tudás áll, melynek záloga, hogy bármit is válasszanak és bármilyen nyúlott, gyűrött vagy szakadt is, zseniálisan fognak mutatni, szertelen nemtörődömségük és magabiztosságuk jutalma pedig az a sikk, amivel az utcákon flangálhatnak.
Hogy számomra ezt az elmúlt hónapban nehéz volt megtestesíteni arról szó sincs - különösen olyan férfiak kereszttüzében, akikről mindenféle sikket és erőtlenséget meghazudtolóan ordít, hogy időt és anyagiakat nem kímélő erővel foglalkoznak a külsejükkel, és pedáns eleganciával hódítanak, a provinciális elvárások szerint.
Azonban ismét a kicsit piszkos, kicsit gyűrött sikk pártolására szeretnék kelni és ezzel nem a kissebségi komplexusaimat palástolni; jelen bejegyzésben a modern képzőművészethez szeretném hasonlítani – különösen az expresszív festményeiről elhíresült Franz Klinéhez.
Kline lehet, hogy három fekete ecsetvonást húzott egy teremnyi fehér vásznon, és lehet, hogy mindez ostoba krisz-kraksznak tűnik a nyárspolgári szemnek (az is lehet, hogy mindez ostoba kriksz-kraksz), azonban annak a három vonásnak olyan mélylélektani szimbolikus értelme, valamint mélytudati felszínre törése van, mely a művész teljes érzelemvilágának maximáján képes éppen akkora erőteljes absztrakciót létrehozni, mint elődei vagy kortársai a „hagyományos értelemben” vett mesterművekkel sem képesek. Így pedig nyíltan állítom, hogy egy lyukas póló, piszkos csizma, vagy nyúlott-bolyhos pulóver épp annyit, ha nem többet elárulhat az illető személy világnézeteiről és naiv stílusáról, éppen annyira lehet individuális és eredendően ösztönös, mint a mesterkélten és precízen összeállított megjelenés.
Ha pedig zenében kellene ugyanezt a sikket megragadnom és definiálnom - márpedig meg akarom ragadni és definiálni, hiszen az alkotó személyiségének rám gyakorolt varázsa miatt íródott a cikk - kétség kívül Charlotte Gainsbourgöt választanám, aki a maga szerény susogásával és mesterkéletlen, naiv és ösztönös dallamaival ugyancsak olyan mélyről érzelmi tölteteket ad át, melyet több megmunkáltsággal aligha lehetne. Jane Birkin és Serge Gainsbourg lánya van, létezik – és igazából ennyi elég is definícióként. Elbűvölően szertelen és stílusos, ízig-vérig nemtörődöm francia, az, aki bármilyen kinyúlt kötött pulóvert is húzzon magára, jól fog állni, tudatos nőiességének és stílusának tudatában.
S hogy mindezzel mit szeretnék mondani? Nem mást, mint, hogy a keresetlenül ösztönös éppen annyira lehet rangos és kiváló, mint a kitalált megmunkált.
(Charlotte új, Stage Whisper című duplaalbuma tegnap jelent meg, a mozikban pedig vetítik a Melankólia című lars Von Trier rendezte filmet. Az Antikrisztust, szintén a rendező filmjében, mindenkinek melegen ajánlom, különösen a döbbenetes történetvezetés és Charlotte Arany Pálma-díjas alakításáért.)
Szép Napot!
Az'Allürista
Utószó - pár napon belül kritikák várhatóak a hazai élet palettájáról.
