A kor virága

A kor számomra mindig is csodálat tárgya volt, főleg azoknak az embereknek az arcán tükröződve, akik méltósággal és eleganciával tudtak megöregedni. Méltóság alatt az élet természetes folyásának elfogadását értem, mellyel bár perelhet az ember, el kell, hogy fogadja, máskülönben nincs karizma. Az, aki kizárólag áldozatként éli meg a világot, sosem lesz karizmatikus.

Annyi mindent adhat a kor, ami számomra érték. Például egy olyan magabiztos attitűdöt, mint ahogy a technikai truvájokon átment, letisztult művész a ceruzáját a papíron húzza. Egy vonás, ami kifejezőbb bármi másnál. Aztán ott a bölcsesség, a passzív rezisztencia, a nyugalom. És a humor. És a Carpe Diem. Néha van szerencsém egy egy délelőtt lecsorogni a budai hegyekből, ahol jól szituált öreglányok szlalomoznak a villamossínek között. Rúzs, smink, körömlakk, piros sál, piros sapka. Nem derogál adniuk magukra.

A Le Monde hétvégi mellékletében megjelent fotósorozat a kor szépségének ad teret. La fleur de l'age. persze ez az esztétika és koncepció is a franciáknál él igazán. (Lásd: Catherine Deneuve.)   

Csibészek

Van valami végezetesen vonzó, van valami féktelen magabiztosság abban a bizonyosságban, ahogyan ezek a férfiak itt jönnek-mennek. Sikktől sisteregve mozognak a nagyvilágban: lazák és lélegzetelállítóak, mindeközben lángra kapnak a fennköltségtől, az eleganciától. Van bennük ugyanakkor egy megfejtetetlen eredetű, nyers és intellektuális arrogancia, egy áthidalhatatlan szakadék ő és te közted, ő és úgy általánosságban, mindenki más között. Aztán ott a holdudvar, beavatottakkal. Rejtélyüket ők sem fürkészhetik ki, csak a rejtvényt lehet megfejteni, a rejtélyt nem. De korántsem a pénz sugározta felszínes klisékre gondolok, ami a sznobéria tárgya, hanem az agy eleganciájára, az életvitel minőség-orientált emelkedettségére, a teremtő géniusz mivoltukra. Mindannyiuknak. Félelmetesek. És ápoltak. A züllött antihős rokonjaik egytől-egyig a jóból lett rosszfiúk kifinomultságával. Remek konyak, finom cigi, kiváló ing. Ó a fehér ing. Hát anélkül nem élet az élet.  

Színpompa köddel

     Aztán hogy, én is a villamosra várok-e, kérdezi az öreglány, aki még keresztül sem vágott a kétsávos úton, de én már rég kiszúrtam a hegytetőn. Igen mondom, mikor jön, kérdezi, két perc múlva, válaszolom. Na akkor segítenék-e átpakolni á szatyorból bébe pár dolgot, még mielőtt leszakad a füle? Annak, felelem, aki ilyen csodásan néz ki kora reggel, gondolkodás nélkül. Az öreglány fején svájci sapka, ocelotgalléros sötétkék nagykabátján hanyagul átvetett kasmírsál, sapkájához és ajkához passzoló színben. De még milyenben. Ködös reggelen, én még ilyen rikító pirosat sosem láttam, se tea, se kávé, pillanatok alatt felébredtem. Ha nem tesz magára színt, mondja, ebben a korban már rémisztőbb, mint egy hulla! Hetvenöt éves, két törött csigolyája van, datolyát visz az unokáknak. Szereti a pirosat. Nagyon szereti, én pedig nagyon szeretem azokat, akik ennyire MERÉSZEN és JÓÍZŰEN tudnak bánni és bűvészkedni a színekkel. Az enyém a kék, és minden ami vizes, nedves, párás, a szürke szemem és sötétszőke hajam nem tűri meg a meleg árnyalatokat, a bordót leszámítva. Színekkel bánni szerintem erény, az eredmény pedig mindig magáért beszél. Egyik múzsám a döglött barnák és lüktető szépiák nagymestere - na hogy egy bizonyos kor fölött nőkön milyen bódító a tömény konyakos árnyalatok egyvelege, ne is menjünk bele. Tudni, mi az ami passzol, tudni, mi az ami kiemel, fontos. Ismerni a testet és tulajdonságait, pedig mindennek az alapja. Mekkora hatalom is a tudás…       

A fenséges

          Ha valaki azt kérdezi, mi az, ami megfog a divatban, a válaszom: a FENSÉGES. Mint esztétikai kategória. A szépség ellentéte. A látvány, aminek pulzáló atmoszférája azt sugallja: halandó vagy hozzám képest. A grandiózitás, a féktelenség, a kontrollálhatatlan természetfölötti hatalom. Vihar az óceánon. Kitörő vulkánok, hömpölygő láva, sistergő kősziklák. Mikor nézőként egy széken ülve valamiféle titokzatos energiahullám szemtanújává válok. A misztikum, az elkendőzés, az azonnal meg nem mutatás pedig mindebben kulcsfontosságú – titok nélkül nincs fenséges.
          A szem eltakarásának ez egy jó módja. Napszemüveget viselni az első, kézenfekvő lépés lehet, akár az téli utcán is. Elalélok, mikor egy száraz déli reggelen napszemüveges turisták andalognak el mellettem. Persze tisztességes toalettel. A Chanel egyik bemutatóján számomra emlékezetes volt, mikor még az extravagáns menyasszony is gyöngyökkel díszített napszemüvegben vonult végig feltarthatatlanul a zuhogó esőben, a bemutató színhelyén, egy kertben.
          A zene is kellőképp emelkedett volt persze, szempontként egy fenséges bemutató esetén nem feledhető ez sem! Lüktet, és egyre feljebb emelkedik, kíváncsiságot a következő és következő modell iránt aktiválva. Ív. Történetmondás. Elengedhetetlen.
          Egy másik prezentációnál, az Armaninál a zene kozmopolitán, érzékenyen csendült fel. Azt mondta, itt most valami magasztos, valami igazán fennkölt történik. A modellek tekintete futurisztikus fémkalapokkal volt elfedve. Ruháik lehetetlenül modernek, félelmetesen szabott szobrokként fényesen meredtek. Mosoly sehol. A püspöklila ajkak nem mozdulnak. A modellek mindeközben könnyedén forognak és pózolnak az egyre extravagánsabb darabokban, földöntúli, rendíthetetlen szirénekként. Arcukat már nem is kalap, de színes briliánsokkal átszőtt maszkok leplezik. Rejtőzködnek. Tekintetüket csakis kiváltságos szemek leshetik. Számunkra ők elérhetetlenek – s itt egy kulcsszó: az elérhetetlenség. És ugyancsak itt az elegancia alapja, a szelekció képessége: kinek mit engedek látni, és kinek mit nem. Mutogatom, vagy elrejtem magam.
          Mikor az idős Armani a kifutóra lép, megmutatja nagyságát. A tetőpont. Álló taps, pont úgy, mint Anda bemutatója végén a TGFW-n, pár hónapja, Budapesten. Taps, minden egyes fantasztikus ruhánál, ami csöndesen suttog, és nem üvölt. Extravagancia, szakértelem és elegancia.
          Taps, mikor Jean Paul Gaultier múzsája, Ines de la Fressange ötvenakárhány évesen a kifutóra lép és rendíthetetlenül vonul. Ördögien mosolyog és csókot dob, de mint egy nagyvilági, kezében sok szálat mozgató, befolyásos dáma. Femme fatale.
          Azonban biztosan nem működik a divatban a fenséges, ha arroganciából, lenézésből, kivagyiságból fakad. Ez esetben a divat egyszerűen bűzős. És köszönjük nem. Klisé
A fenséges pedig a társasági éjszakákon túl a kifutón működik a legjobban. Erre egyik tanárom hívta fel a figyelmem esztétikán. Annak pedig, aki szenvedéllyel tekint a divat iránt, és nem azért öltözködik, hogy egy zsák milliónak tűnjön, annak ennél inspirálóbb és felszabadítóbb nem lehet. Egy szelet a végtelenből. Egy pillanat a természetfelettiből. Az érzés. És ez a fontos, nem az, hogy mennyire tűnsz gazdagnak. 

Szívemet a szépért

Az a helyzet, hogy én odáig vagyok a szépségért. Megszállottja, mondhatni. Manifesztálódjon bármiben, egy kirúzsozott ajakban, pazar kávéscsészékben, filmben, vitában, szerelemben, a szépség nemessége és nagysága engem mindig szíven talál. Azt, hogy kevés dolog vonz igazán, szenvedéllyel és hittel, ami nem NEMES és NAGY, eddig is tudtam, de a képlet, a szépség fontossága csak pár napja tudatosult bennem. 

Egyrészt látnom kellett (stílszerűen) A nagy szépséget hozzá, és befogadni, átérezni, megérteni annak a világnak a határait, amit nem csak a kiábrándult főhős, de én magam is keresek. Másrészt pedig, rögvest szinte a film megtekintése után, egy olyan emberrel is kellett egy este erejéig találkoznom, aki a maga nyers és logikus életvitelével rávilágított a szépség keresésében és megélésében megjelenő giccsre. Számomra azonban nem egyértelmű és pozitív reakció a giccses közhellyé vált szépségre adott cinikus válasz, a giccsgyártás, a menő a ciki, cool a csúnya pulcsi koncepció. Különben is, giccs ide, vagy oda, a nemes és nagy érzelmek ha őszinték, sosem lehetnek cikik. A "hollywoodi filmszerűség", ahogy ő említette, véletlenül születik meg a pillanatban. Mikor dolgozatírás közben a barátoddal kiállsz az erkélyre füstölni, ő épp azt a Peter Bjorn and John számot választja ki a telefonjáról, ami a 2013-as tavasz-nyári Trussardi bemutatón a rebellitás és remények himnusza, számodra pedig a világot jelenti, és a Semmelweis utca fái egyszerre borzonganak bele az éjfélbe.  

Mindezt pedig csak azért írtam le különben, hogy feltehessem ezt a képet, amit ma reggel találtam. És persze, hogy elmondhassam: megszállottja lettem a pazar terítésnek, főként a gyönyörű kávé és teáscsészéknek. Persze szigorú ízléssel... Fekete tálcán, kecses kanál, méz kisedényben, teafű külön, citrom külön, kávé mellé kis szóda filigrán pohárban, és így tovább, süteménnyel. Ízek különleges és áramvonalas darabokban. Ah. És Maria Callast hallgatok ébredés óta. Bennem ezek a dolgok tartják a lelket, mikor minden elveszhet/elveszett. És hát sajnos azokkal, akik ezt nem értik és még inkább: nem érzik, sajnos ritkán tudok közös nevezőt találni. Nem is a szépségről van itt szó, hanem az érzékenységről, ami a finomságot képes befogadni és értékelni.      

Füstölni, füstölni

 A füstölés számomra mindig is két erővonallal fonódott össze. Az egyik a SZUVERENITÁS, a SZABADSÁG, hogy azt tehess, amit akarsz, másrészt pedig a TITKOKkal, a MISZTIKUMOKkal, a BEAVATOTTSÁGgal. Aki dohányzik, és úgy dohányzik: fennkölten, élvezettel, az tud valamit. Valamit az életről, az összetettségéről, a mélységeiről és magasságairól. Mostanában dohányzom, és SZÓRAKOZTAT. Élvezem és megnyugtat. Füst Milán szavai pedig valahogy igazolnak is abban, ahol most az életemben tartok.  

CATHERINE DENEUVE

MARLON BRANDO

JOSEPH GORDON-LEVITT

BETTE DAVIS

MICHELLE PFEIFFER

HEDI SLIMANE FOTÓJA

KIRK DOUGLAS

ROMY SCHNEIDER

WILLIAM DAFOE

SIR MICHAEL CAINE

LAUREN BACALL

HELENA BONHAM CARTER

PASSZ

BETTE DAVIS

„Az embernek a narkotikumok iránt való nagy hajlandósága onnan is magyarázható, hogy: - szüksége volt egy olyan heves vágyakozásra, amelyet bármikor kielégíthet akkor is, amikor egyéb vágyai közül egyet sem elégíthetne ki. Nagyra nevelt tehát magában egy vágyat valami olyas „méreg” iránt, amely vagy felizgatja, s ezáltal átsegíti szenvedésein, vagyis lendületesebbé teszi: az embert kicsinység helyett az állatiasság nagyvonalú önzésébe lendíti vissza, s rábírja, hogy csakis arra figyeljen, ami jól esik s hogy ne kényszerítse magát a rosszra figyelnie... vagy pedig eltompítja érzékenységét és ezáltal hat reá kedvezően. Hogy pedig az ember ily anyagokat talált a maga számára, véleményem szerint, egyik legnagyobb szerencséje. S még akkor is szerencséjének tartom, ha valóban megrövidíti az életet s még akkor is, ha nem is okozna oly mérvű kielégülést, mint egyéb örömeink. Mit mondhatok még? A dohányzást remek, illúziót keltő szórakozásnak tartom.”

Tánc, ha nincs más

John Dugdale

Részlet a Cigányok ideje Kusturica filmből

  
Bangó Margit a Fekete bánatban sínylődik

   

Ez nem onnan, de a témához valahogy kötelező.

A CIGÁNYOK IDEJE az egyik legjobb film, amit valahol láttam. Érzékeny, misztikus és amolyan élet-szagú, a férfivé válás nehézségeivel, a nagymama mágiájával, porban fetrengős szenvedéssel. A cigányok, és minden kisebbség fájdalma valahogy mindig is nagyon közel állt hozzám. A cigányoké különösen – a kitaszítottság és meg nem értettség fájdalmát félelmetes tartással és erővel képesek feldolgozni. Szerelmi bánat, vagy szimpla világidegenség feltörése esetén azonnal cigány dalokat hallgatok. Vonz a társaságukban működő szereposztás is, a huligánság, a kóklerség, a cigánybáróság vicces, ugyanakkor őszinte fantáziája. A csábosság, a családanyaság és a mágikus erőkkel bíró nagymamák mítosza.
Márpedig a mítosz az összekötő kapocs minden elem között. Nietzsche szerint az a gazdag kultúra, ahol az utcán végigvágtató tüzes paripa-isten ugyan olyan valóság, mint az utcáról felszálló por.
És visszatérve a zenére. Az egyik tanárom tavaly a nagy tragédiákról mesélt, ami a mitikus alakok sorsát szilárdítják. Mikor az egyik görög hős elveszti egész családját, szeretett lányát és nincstelenné válik, nem tesz semmit, csak feláll, és táncol. Lassan, lassan, lassan.

Úgy menő, ahogy van

Kate Moss új szerepkörbe lép, és ez egy nem várt fordulat. Komolyan. 

Pózol, vonul, tervez. Dohányzik. Ezt pedig talán még többet, mint az előbbi hármat együtt véve. Aztán persze jól is néz ki: valahányszor kilép az utcára, sikkesre hegyezett stílusától elalél érzékeny közönsége. Nincs mit tenni, KATE MOSS pazar pedigrével rendelkezik még 39 évesen is, kapott is az alkalmon a brit Vogue főszerkesztője, s felkérte divatszerkesztőnek. Hogy az állásinterjún mi történhetett, nem tudom. Hogy mi fog a divatiparban történni ezután, azt még kevésbé, a lépés ugyanis történelmi. Rég nem tett ugyanis ehhez hasonló merész lépést egyetlen magazin sem.   

Stílusérzékkel és attitűddel bíró társasági hölgyeket legutoljára a ’60-as években volt bevett szokás szerkesztőnek felkérni. Akkoriban a belépő a két említett hendikepp volt, és egy íratlan elvárás: színt és eredetiséget kell vinnie az új munkatársnak a lapba. Egy friss perspektívát, mely gazdagítja a lapot. Heroikus kor volt ez, a divat fénykora, mikor a jó ízlés nem szégyen, hanem csodálat tárgyát képezte. DIANA VREELAND, előbb a Harper's Bazaar munkatársaként, majd az amerikai Vogue főszerkesztőjeként úttörője volt a koncepciónak: a szerkesztőknek első számú feladatuk, hogy brillírozniuk kell. Befogadni az őket körülvevő világ vibrálását és a magazin médiumán keresztül inspirálni, inspirálni, inspirálni. Látásmódot váltani. 

Kate Moss érzékeny. Könnyed stílusa, attitűdje, modora utánozhatatlan. Hogy ezt képeken képes lesz-e megfogalmazni, az szerintem nem vitás, ahogyan az sem, hogy fejlődni is fog a kezdeti állásfoglalásaihoz képest. Ami azonban fontos üzenettel bír, hogy ezzel a lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, ami a divatipar valójában. Egy kreatívok, és nem csinovnyikok dominálta biznisz. Példaadó.  

Pardon, ősz van.

A dörgés az, hogy az őszi időszámítás végérvényesen kezdetét vette az életemben. Nem a hulló falevelek, nem is a hidegfront, de nem is amiatt, mert már előre kinéztem, mit fogok a csípős októberi reggeleken feltekerni magamra. Belebotlottam ismét Garance Doré Pardon my french videójába. A cím Paris, én pedig je t’aime természetesen, négy percnél kell figyelni. Ó, azok a kopár faágak, amik a ködös levegőt támasztják! Ó azok a színek, amik Mademoiselle Dorét borítják. Fekete, fehér, szürke – pazar, tökéletes! Na meg a léptek. Csak úgy nyikorog a kavics a lábai alatt. Elképesztő. Elegem van a nyárból, őszt akarok. Most. Legyen akármennyire is tömegjelenség a meleget marasztalni, én sosem rajongtam érte. Késő ősszel születtem, a szikrázóan hűvös reggelek mindig megihletnek. A monokróm színek, a kapkodás, a meleg metró, aztán ki a Múzeum körútra és rohanás órára. Forró kávé, forró tea. Azt hiszem az új kedvencem a friss gyömbérből készült citromos lesz, természetesen a Gerlóczyban.