Kosztümök Nóráknak

 KRITIKA 

LOOKBOOK-FOTÓK A USE 2012-ES TAVASZ-NYÁRI KOLLEKCIÓJÁBÓL, A TELJES PORTFÓLIÓT ELÉRHETI A MÁRKA HONLAPJÁN IDE KATTINTVA.

Ha Magyarország utcáin bárkit nem is, de kérdezzen csak meg az ember egy kellőképpen DIVATORIENTÁLTNAK, vagy legalább JÓL SZITUÁLTNAK tűnő járókelőt kedvenc tervezőjéről – egészen biztosan a USE trióját fogja említeni, s nincs is ezen csodálkoznivaló.

       2004-es színre lépésükkel Füzes Eszter, Tóth András és Godena-Juhász Attila neve elsőként fonódott össze a nyugati értelemben vett divat fogalmával, s vált személyük a kozmopolita nőiesség prófétájává. Szezononként új formát nyerő látásmódjuk rövid időn belül mind a szakpublikum, mind pedig a nagyközönség kedvencévé lett (akárcsak saját maguk is), s egy ország szavazott számukra bizalmat félévenként megtapintható, kimagasló teljesítményükért. Státuszuk megdönthetetlen – legalábbis hittük mindezidáig, most ugyanis mintha először állnánk zavarban a messiássá lett tervezők 2012-es tavasz-nyári kollekciója előtt. Mintha valaki tévedésből címkézte volna fel a bemutatott ruhadarabokat a USE emblémáival. Lemaradtunk volna?

       A márka alapvető stílusjegyei feddhetetlenül állnak mindazok szeme előtt, akik időt és energiát nem sajnálva veszik alaposabban szemügyre a USE honlapján megtalálható, a korai munkákat különben elsumákoló archívumot. Színek tekintetében több éven keresztül dominánsnak mutatkoznak az olykor fényes, olykor matt feketéken túl a szmogos szürkék és döglött barnák, ki-kiegészülve hol vibráló narancsokkal, hol élénk kékekkel. A bájos rózsaszínek elmaradhatatlan kísérője a szexualitás, mely váltakozva: ábrándos, vagy agresszív formában mutatkozik meg – e kettő kibékítésének tetőfokán pedig egyértelműen a 2009-es ősz-téli kollekció boudoir bujasága áll.

       Az oppozíciók ellenére a márka legjellemzőbb vonása mégis az a futurizmus, mely éles és hirtelen vonalakkal alkot karakán formákat a japán techno és a szocialista szigor nyilvánvalóan implicit ihletettségével – ebből az elvtársias relációból pedig egyértelműen a USE magyarsága fakadhat. Kispolgári munkaruhák, köpenyek és zubbonyok uralták a kollekciókat egészen az elmúlt két szezonig, s még a 2011-es tavasz-nyári, szafari sugallatú összeállításokból sem hiányozhatott farmerruhák és overálok formájában ez a különös gyomorkeserű, mely érezhető fétisévé vált a nyugati világ egzotikum kutatásának. Azonban még ha a márka tervezői egyszerre is nőttek fel a potenciális vásárlóikkal, s ettől a vízválasztó kollekciótól kezdve látványosan klasszicizálódott is az ízlésviláguk, stiláris evolúcióként mégsem tekinthető a 2012-es tavasz-nyári kollekció, hiszen egy teljes paradigmaváltást jelent az imént fölvázoltakhoz képest. Ez a USE, nem az a USE.     

       Füzes Eszter, Tóth András és Godena-Juhász Attila új kollekciója oly mértékben protokolláris, hogy a ruhadarabok hangsúlyos zöme a vérszegénység fakó modorának mezsgyéjét kóstolgatja. Hiába a katalógusfotók erőteljes felütése a több tucat munkaórás mesterruhával, a csalétekként bedobott remekmű után bürokratikus összeállítások végeláthatatlan sora következik. Márkaidegen, szokatlan bankárkisasszony-együttesek és szoknya-blúz kombinációk állnak előttünk a vidéki ballagások kiskosztümjeinek elmaradhatatlan pezsgőszínű selyemingeivel, melyeknél korábban a kollektíva kevésbé feudális elemekkel is megörvendeztette közönségét.  Az átlapolós, fehérpettyes ruhácskák ugyan kellemesen decensek, a lélegzetvisszafojtva várt koktél-, és maxiruhák szomszédságában azonban kéz a kézben idézik az Anna-bálok akadémikusan unalmas, sznob hangulatát. Bakot azonban Magyarország legjobbjai nem lőhettek.

       Jóval fél évvel ezelőtt az a pletyka kelt szárnyra, hogy a USE kizárólag azért mutat minimális aktivitást közösségi téren, mert saját magának újraértelmezésével van elfoglalva, s arculatát, modorát és piaci taktikáját átértékelve egy jóval nyereségesebb útra kíván lépni. Akár alkotói válságnak is nevezhető terminusának vége az éppen bírált kollekció debütálása, melynek szembetűnő szemiotikai pálfordulásából világosan következik: a márka többé nem kívánja egyöntetűen az álmodozó huszonévesek vágyait kiszolgálni, akik jobb esetben is a szüleik pénzét költik. Hangsúlyt ezentúl sokkal inkább igyekeznek a valódi vásárlói potenciált jelentő hölgyek igényeire fektetni, saját ízlésvilágukat ehhez a 35-40 pluszos réteghez igazítani.

      „A vállak fedettek, a szoknyák hossza mind térd alá ér” – erősít meg Tóth András, aki két társával együtt nyilvánvalóan egy olyan világjelenségre reagál, melyre eddig igazán kevesen eszméltek fel: munkahelyek híján olyan fizetőképes keresettel, mely képes egy márkát eltartani, kizárólag a karrierükben befutott nők jelenthetnek, akik okvetlenül túllépték már akár az ötödik X-et is. A divat világa mégis az esztétikai tökéletesség szinonimájaként dekódolt (munkanélküli) fiatalság bűvkörében él, melyből kilépni egységesen képtelen, s nem is fog, míg a jelen világot a középkorhoz hasonlóan dogmák uralják („A divat a fiataloké”).

       A probléma márpedig nem a USE valós keresletet tükröző és így hirtelen megöregedett vonalaival van, hanem azzal, hogy többnyire avitt formában szabja azokat. Igaz hozzá kell tenni: mivel speciális célközönsége kizárólag a pénzügyi és politikai szektor kettes számrendszereiben képes gondolkodni, nem csoda, hogy a nekik szóló kollekció hiperkonzervatív, melyben sem fantáziának, sem vitalitásnak egységesen jele sincs.

Mindezek pusztán jelmezek Ibsen Babaházába, Helmer Nórájának*.   

       Álljon ugyanakkor bármiféle motiváció is a háttérben, az, hogy ez a kompromisszum mekkora fájdalommal járhatott a márka felépítőinek mi sem példázza jobban, mint azok a kiskapuk, melyeket felkiáltójelként maguk állítottak. A zsenialitás itt kezdődik.

      Szemünk előtt áll rögvest a kontextusba egyértelműen beleillő klasszikus fekete-fehér friss interpretációja, mely egyrészt új perspektívában jelenik meg a nadrágok szárain és a ruhák oldalain, másrészt vertikális csíkok formájában ruhák egészén, így idézve meg a problémás darabokat figyelmen kívül hagyva egy belevaló, sportos ízt.

Szótlanul ugyancsak aligha mehetünk el a vérnarancs vizuális ingereket fellobbantó látványa mellett, mely a kollekció egyetlen overállában jelent frivol alternatívát a kozmopolitáknak. Bravúros húzás.

      A fotók hajtómotorja azonban nem a színekben vagy fazonokban keresendők, hanem a színes bőrű modell jelenlétében, aki egzotikus temperamentumával még a legközömbösebb ruhadarabokat is felpezsdítővé teszi. Karaktere átsüt a fotókon – ellentétben sajnos a saját gyártatású olasz textíliák kimagaslóan magas minőségével, a bordázott felületű, vagy a pókháló vastagságú selymekkel, melyeket a vásárló kizárólag testközelben tapasztalhat meg, akárcsak a nagystílű és kreatívan alakítható ékszereket, melyek előkelő darabjai lehetnek egy nagypolgári nőnek. Mindezen testközeli élmények hatására azonban akaratlanul is feljebb kell, hogy értékeljük előzetes ítéleteinket.

       A USE döntött: a realitásokhoz igazítja kínálatát. Választását pontosan ezért megkérdőjelezni nem lehet, s így a kérdés nem is az, hogy helyes irányba terelik-e márkájukat a tervezők, hanem hogy képesek lesznek-e a jövőben feloldani a középszerűségbe vezető akadémikus kötöttségeket? A trió jelenlegi feladata, hogy megreformálja a formális öltözködésről alkotott hazai percepciókat és regulákat, valamint kitágítsa ezen öltözködési morállal kapcsolatos dogmatikákat. Ugyan a hazai divatvilágban uralkodó gyalázatos körülmények miatt státuszukat félteniük még semmi esetre sem kell, vajon képesek lesznek-e a továbbiakban is eredetiségüket megőrizve újat mondani egy teljesen rideg kontextuson belül? Nem elfeledhető az sem ugyanakkor, hogy a hazai divatélet prominens ikonjainak lépése ez, mely jelentős üzenettel is bír: vajon véget ért a fantazmagóriák színpadi szárnyalása? A kiszámíthatóságé lenne a jövő? Figyelmünket most még inkább hármuknak szenteljük.

*Henrik Ibsen Babaház című drámájának főszereplője Nóra, aki a cselekmények jelenében férje mintafeleségét játssza, különös figyelmet szentelve a külsőségek és látszat tökéletes felépítésében, míg belül élete kiüresedett, lényegtelen és haszontalan. 

Dávid Máté 

Megjegyzés: Az elmúlt napokban ért véget a USE TEMPORARY nevezetű akció, mely során bemutatkozott a márka alacsonyabb árkategóriájú és minőségű másodvonala, melyet három napon keresztül vásárolhattak meg a márka kedvelői a USE Paulay Ede utcában létesített pop-up üzletében. 

ZSÍRBESZÉD

A KÉPEKEN A KÖNYV BORÍTÓJA, VALAMINT A SZERZŐ, PARTI NAGY LAJOS. AZ ÉTKEZÉS ÁRTALMASSÁGÁRÓL, MAGVETŐ, 156 OLDAL, 2 490 FT.

A tegnapi ÉV ÜZLETE díjátadó rendezvényen a MARIE CLAIRE főszerkesztő asszonya azt tanácsolta próbáljam ki magam a divaton kívül más területeken is, s mivel ma vette kezdetét a 83. ÜNNEPI KÖNYVHÉT így úgy gondolom nincs tökéletesebb alkalom arra, hogy közzétegyem AZ ÉTKEZÉS ÁRTALMASSÁGÁRÓL szóló PARTI NAGY LAJOS kritikámat, melyet a Kritikaírás című szemináriumomra kellett elkészítenem pár hete. A kurzust az ÉLET ÉS IRODALOM főszerkesztő-helyettese KÁROLYI CSABA vezette. 

Mivel a körülbelül 10 órán, óránként 2 kritikát olvastak fel a hallgatók nagyjából 5 kortárs műről, melyeket az óra hátralévő idejében vitattunk meg a jelenlévőkkel, itt jöttem rá igazából arra, hogy a kritikákat egyáltalán milyen MORALITÁSSAL lehetséges megközelíteni és megvitatni. Hogy egyáltalán létezhet sértődéstől mentes diskurzus, FACEBOOK kommentálás, vagy a kelleténél szúrósabb tekintetek nélkül egy találkozás az érintettel. Van még mit tanulni, szó nincs róla.  

ZSÍRBESZÉD 

Mondja. Csak mondja, és mondja, és mondja a magáét közel három órán keresztül Parti Nagy Lajos új kötetének az egyetlen szereplője, egy bizonyos Fibinger nevezetű „szaknévsorképes természetgyógyász”, aki a fővárosból érkezett előadást tartani az étkezés ártalmasáról a tömpemizséri publikumnak. Igaz a színpad még üres és a teátrumban is sötét van, hangja már színre lépte előtt jóval hallatszik, s mi, mint egy valóságshow láthatatlan forgatócsoportja követjük végig egocentrikus passióját, előbb az öltözőtől a színpadig, aztán egészen az eldőltéig. Az ő könyve ez az abszurd monológ, melynek végét (de nem befejeztét) vagy türelemmel végighallgatjuk, vagy éppen akárcsak a közönség (ki-ki a saját ízlése szerint) emelt fővel, esetleg a sorok között kúszva el nem hagyja a nézőteret, kiváltképp Ön, Kedves Olvasó, be nem zárja a könyvet.

Az étkezés ártalmasságának műfaji megközelítése kényes, hiszen annak ellenére, hogy a szerző kizárólag egy szereplővel dolgozik, valamint őt beszélteti végig, mi magunk nem beszélhetünk kizárólag egy tiszta monodrámáról – habár a szerzői intenciók egy eredetileg színpadra szánt mű esetén ezt kívánnák. A szöveg prózai húrokat penget, a rendezők számára dramaturgiai csapdákat és fejtörőket rejteget, a mezei olvasó pedig maga is sokszor megbotolhat a töredezett szövegben. A vontatottabb, magánéleti jellegű passzusokon pedig egyenesen el is vágódhat. Miért ne porolná le magát dühöngve az ember és hagyná ott a könyvet, kiváltképp, ha még az író is többször felhívja főhősén keresztül az olvasó figyelmét? „Egyébiránt nem marasztalok senkit, az ajtó mindenki előtt nyitva áll” vagy „talán nem kéne ennyire kitartaniuk mellettem. Én már régóta kimentem volna egy ilyen előadásomról.”

Kitartani nehéz, különösen mivel egyre kielégületlenebb az olvasó – agrárcsendéletes borító ide, vagy oda: a cím aligha váltja be rögtön az ígéretét, holott már a könyv fele el is fogyott. Mi mégiscsak Ilike táplálkozási problémáiról, Fibinger kicsinyes-szánalmas párkapcsolati problémáiról szerzünk tudomást. Hol vannak az adatok? Hol vannak a sanyarú példák? Csehov Nyuhin Iván Ivanovicsa még csak bele sem kap a füstölés kártékonyságába, ezzel teremtve meg cím és téma között egy olyan feszültséget, ami folyamatosan ébren tarthatja az olvasókedvet. Ezzel szemben Parti Nagy egy olyan zavarba ejtő kompromisszummal él, melynek kezdőpontja egy címhez hű előadás, végkimenetele azonban teljes elidegenedést ígér a címtől – legalábbis látszólag. Mindaddig a percig, amíg rá nem jövünk arra, hogy egyszerre két könyvet is a kezünkben tartunk, monológot a monológban, melybe Parti Nagy még csak nem is észrevétlenül ejti bele a csalit, Ilike karaktere köré szervezve, hogy művének mélyebb olvasatába rántson át minket. Pecázik. Ha nem sértődött volna meg (Ilike), tűnt volna el, zabálna a büfében, vagy hánytatná magát a mosdóban, Fibinger sem göngyölítené fel szánalmas életének szinte minden egyes mozzanatát kétségbeesésében a színpadon, s mi sem jönnénk rá (ki korábban, ki késve), hogy az étkezés ártalmasságának hús-vér példája előttünk áll. Két lábon. Beledagadva a szószékébe.

Fibinger saját lénye a legillusztratívabb példája annak, hogy mivé válhat egy pszichoszomatikus evészavarokkal küzdő ember, mivé csökevényesedhet egy élet, mivé korcsosodhat a szerelem, melynek egyetlen meghitt pillanata az éjjeli fosztogatások közepette, a kamrában, a kinyalt nutellás üveg fölött éri az érintetteket.

Egyértelműen megvetni és elítélni azonban mégsem tudjuk. Személyisége sorról-sorra dinamikus árnyalatokkal változik, s kénytelenek vagyunk értékítéletünket oldalról-oldalra újraírni. Hol kedveljük a humora és éleslátása miatt, hol szánjuk a magatehetetlensége miatt, vagy rühelljük fölényeskedő, kultursznob attitűdjéért - egy valami a kezdetektől fogva azonban változatlan marad: a talány, hogy vajon igazat mond-e, vagy sem?

Szövegelésén keresztül nem csak a saját karakterét ismerjük meg, melynek bámulatos szintjeit Parti Nagy zárt nyelvi bravúrjai hordozzák, de magát a környezetet, a szituációt is – jelent és múltat egyszerre. Kénytelenek vagyunk így aztán elfogadni más kapaszkodó nélkül mindazt, amit elénk hány, de mégis jó pár kérdése felvetődhet az olvasónak. Például valóban elkeveredtek-e a papírjai, akárcsak Ilike, és azért ilyen zaklatott az előadásmódja, vagy egy előre lepróbált előadásról van szó? Esetleg egy konkrét paródiáról, mely megjelenítéséhez pusztán alibi a termékbemutató?

Fibinger összesen harminc mérőpoharat ürít ki a saját Bt.-je forgalmazta Emese Acapuclo Diabetikus Gyógyíróból a prezentációja során, s egyre mámorosabb kedvre derülve tőle önmaga leplezi le erkölcstelen fitnesz-bizniszét előbb cinikus megjegyzéseivel, például: „a méregtelenítés istennője, és satöbbi, és halleluja”, majd nyilvánvalónak értett részeg megjegyzésével: „úgyis kitalálták már maguktól, hogy a te Emese Acapulcód kannás Unicum, csillagvirágom. Ukrán.” Mindez a legfinomabb humor netovábbja, az alapvetően hizlaló gyógynövény-alkohol, mint diabetikus és kiváltképp jellemzően kocsmai magyar „gyógymód” megjelenése (Magyarország évek óta vezet az európai alkoholfogyasztásban, 12 liter tiszta szesz per fő évente), mely, ha már fogyasztani nem is fogyaszt, ahogyan azt elvárnánk, de legalább feledtet. Nem? Kijelentésének súlya van, olyan lelepleződés ez, mely csak egyszer következhet be az ember életében. Hattyúdala után Fibinger elveszti presztízsét, tekintélyét, önuralmát. „Ez a vég” – jelenti ki patetikusan, s fölborul a szószékkel.

Ha első olvasatra félre is értjük a könyvet, Parti Nagy Lajos karikírozó kiválósága mellett nem mehetünk el szótlanul. Célpontja nem csak a profithajhász és nevetséges fitneszipar és annak bolondjai, de egyben a magyarkodók is, akikkel egy színházat lehet megtölteni már egy ősi magyar név megcsendítésével is (Emese), a megannyi dicső múltat emlegető részletről nem is beszélve. Ha a mű még a szerző saját bevallása szerint is darabos, és tíz év alatt nem sikerült készre írnia a szöveget, izgalma mégis a műfaji kavarodásában, szabadosságában, élő formájában van – csak legyen elég hiteles figura a színházi megformálásához. „Egyébiránt a mondandómat ezennel befejeztem.”

Dávid Máté

TÜRELEM, FIAM

KRITIKA

Heves reakciók és hungaropesszimizmus – ez jellemezte a másodszor megrendezett Gombold újra! visszhangját. De vajon mennyire megalapozott a felháborodás? 

                                               

DRÁMAI DEKADENCIA - A KÉPEN A PRENOIR HALOTT 

TULIPÁNSZIRMOKAT IDÉZŐ FORMATERVE, EGYBEN A DIVATBEMUTATÓ 

VÁRATLAN TETŐPONTJA. FOTÓ: ÁRVAI KORNÉL

Jégre lépett és el is csúszott rajta alapvetően a hazai divatzsurnalisztika, mikor a kormányzati szervezésű Gombold újra! projekt narrációjába fogott, ugyanis megengedte magának azt a kényelmet, hogy már a rendezvényre előzetes percepciókkal, összefonott karokkal és zsigeri elutasítással érkezzen. Pontosan úgy mulasztotta el az izgalmas részletek megfigyelését, mint egy független nézőpont felvételét, s a helyett, hogy egy ideológiára ugyancsak egy ideológiával válaszolt volna, inkább állított volna fel egy hiteles értékrendszert a valóban ingoványos, de nem értékelhetetlen pályamunkák között. Mi más is lehetne a kritika feladata, mint az útmutatás – kiváltképp egy kamaszként viselkedő kormány esetében?

A perdöntő problémák többsége valójában nem a kifutóról, hanem a program sűrűjéből ered. Már a tavalyi verseny után is kétségesnek bizonyult a kormányzat valódi szándéka – vajon támogat-e, vagy csak PR-rendezvényt tart saját magának –, a hiteles forrásokból szivárgó információkról nem is beszélve, melyek szerint az aktuális megbízott egy éjszaka arra ébredt: kellene valamit kezdeni a divattal, olyan felkapott. Hát fel is kapták rögvest és hagyományban panírozva tálalták a nemzet asztalán, s efféle kétséges körülmények közepette terítettek meg számára idén is, az első vérszegény próbálkozás után ugyanazzal a jeligével: „Divat a magyar!”

Maga a témaválasztás érthető egy identitáskereső konzervatív kormány részéről, s valóban erőltetett magyarkodásnak tűnhet mindez a különben homogenizált nemzet tükrében, mégis úgy gondolom, hogy egy izgalmas feladat lehet azon vizuális, népművészeti és iparművészeti elemek felkutatása és újraértelmezése, amelyek túlmutatnak a kifőzde-szagú turistalátványosságokon. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a rendezvény alapvetően egy kreatív alkotási folyamat a többlépcsős zsűrizés függvényében – egy olyan érdekes lehetőség, mely során olyan motívumokat idézhetnek fel a pályázók (az inkább dicső, mint sem) múltból, amelyek belesimulnak a mai gondolkodásba, trendekkel ötvözhetőek, s legfőképp nem közhelyesek. Igaz szemmel láthatóan ezek a szempontok kizárólag a döntőbe jutottak egynegyedénél játszottak szerepet a tervezés, valamint a kivitelezés folyamatában, mégis a mezőny látványosan eltávolodott a tavalyi színvonaltól. Sőt. Katartikus pillanatokat is tartogatott – legalábbis mindazok számára, akik a rosszul megvilágított és alacsony kifutó, valamint a méltatlanul elosztott ülőhelyek ellenére a modellek vállánál többet látott, hiszen míg az első két sorban a kormányzati csókosok foglaltak helyet, addig még a következő kettőben is a családtagok terpeszkedtek a sajtó munkatársai helyett. Kár – ihatják is a levét a rendezők, de még inkább a méltatlanul gyalázott pályázók egy bizonyos része, a már korábban említett egynegyed, akiket egyaránt zsákoltak a futottak még kategóriájába.

Illusztratív, cigány kannazene ritmusára indult a divatbemutató, mely sikamlós metamorfózisokkal alakult egy egyre modernebb szólammá, s szolgált háttéréül a leginkább hármas csoportokban felvonuló modelleknek. Habár a logikai egységek olykor-olykor megtörtek a két irányban is egyszerre vonuló modellek miatt, a formációk mégsem tűntek erőltetettnek vagy ódivatúnak, sokkal inkább logikusnak és átgondoltnak.

Átgondoltak volt a Komód alakulatának keresztény formavilágot és szenteket idéző kapucnis ruhadarabjai is, melyek egy új, apáca-sziluettet jelenítettek meg kellemes csontszínű árnyalatban, balról jobbra növekvő hosszúságú rózsaszín szoknyákkal. Fazekas Endre béresből henteslegénnyé kényszerült modelljei a korai Yohji Yamamotót idézték tiszta és vertikális vonalakkal, valamint vérszerű festésekkel, melyek hangos felhördülést keltettek a nézők soraiban. Nem nagyon értették. Domokos Mihály ugyancsak férfikollekcióval próbálkozott, mely konvencionálisabb formáinak köszönhetően eredményesnek bizonyult: megfontolt printjei és ugyancsak japán referenciái a Fashion Issue különdíját nyerte el. Megfontoltnak kevésbé mondható, azonban annál látványosabbnak bizonyult a Gál-Pusztai páros búsó-interpretációja, mely számomra egy olyan vicces és hatásos merészséget jelentett, ami a hazai divatéletben kifejezetten ritka – még ha olcsó anyagokból, sematikus sziluettet és textúrát hoztak is össze.

"Izgalmas feladat lehet azon vizuális, népművészeti és iparművészeti elemek felkutatása és újraértelmezése, amelyek túlmutatnak a kifőzde-szagú turistalátványosságokon."

Ha dobogót nem is, csak a Vodafone különdíját nyerte el Erdei Gergely charleston matyója*, mégis az este legkívánatosabb darabjait mutatta be: fülledt, burzsoá erotikát bordó muszlininggel, királykék strucctoll miniszoknyával, valamint arany, matyóflitteres szmokingokkal. Erdei erőssége kitűnt öt lookjából, s érdemes lenne galmouros gondolatait egy teljes kollekcióban is megmutatni – a fényűzésre szomjas nők reptében rávetnék magukat.

Megdöbbenés számomra ugyanakkor, hogy a Csodaszarvas-mítoszon alapuló Henter Apor darabokat aligha méltatta bárki is figyelemre, holott véleményem szerint a mezőny legkifinomultabb és gondolatokkal leginkább telített modelljei voltak. Kívülről szikár, kemény és áttörhetetlen – belülről lágy, könnyed és érzékeny, Henter a huszonegyedik századi magyar nő metaforáját formálta meg, azt az elkérgesedett, a maszkulin és feminin mezsgyéjén imbolygó dámát, aki épp úgy, mint Hunor és Magor, maga sem tudja hol a helye, s egy mitikus jelre vár. A szarvas-motívum itt már nem a réten, hanem tetoválás-szerűen az öltözéken jelenik meg, talán szimbolizálva a boldogság és teljesség egyetlen lehetséges helyét: a viselőt magát.

Ha a pályamunkák között akadtak is gondolatébresztő darabok és részletek, valóban megkerülhetetlen probléma a szakértelem hiánya, a kivitelezésben rejlő hibák sokassága. Személy szerint ugyanakkor a gondolat elsődlegességét és annak formába öntését tartom fontosnak – akárcsak azt, hogy ne akarja senki a huszonéves, tapasztalatlan versenyzők nyakába varrni azt a fogyatékosságot, amelynek kiművelésére felsőfokú művészeti intézmények még a meghívott divattervezőket sem tudták megtanítani. A modellek fenekén felgyűrődő „demi-couture” ruhák azonban egy másik kritika tárgyát képezik, ellentétben azzal a kérdéssel, hogy vajon mit is fog kezdeni egy építész-hallgató hölgy a főnyereményeivel? Egyáltalán megfelel-e a kétség kívül jókor, jó helyen bemutatott munkája a pályázati követelményeknek, olyannyira, hogy Makovecz-hommage-a az első helyet érdemelje? Divattervezőként folytatná tovább karrierjét?

Aligha.

Hiába igyekszik az adófizetők pénzén (közel 150 millió forintból) a hazai divattervezőket támogatni a kormány, mindezt precízen kidolgozott és következetes program nélkül képtelenség eredményesen teljesíteni – a pubertás megközelítés, a felelőtlen el nem köteleződés itt jelentkezik leginkább. A fődíjként odaítélt 1,1 millió forint alamizsna, a Zoób Kati gyakornoki pozíció közröhej tárgya, azt pedig, hogy egy efféle versenyen megmérettetett tapasztalatlan versenyző fogja tervezni a BKK ellenőreinek és gépjárművezetőinek a formaruháját (az elkövetkezendő 30-40 évre), senki sem gondolhatja komolyan.

Az egyetlen lehetséges megoldás minderre az volna, ha pályázatok útján kiválasztott tervezőket támogatnának nagyobb financiális injekciókkal, azonban ameddig Magyarországon a divattervező címet egy-egy diplomamunka után joviális alapon osztják és nem szezononként újraelőlegezve, addig a lakosság pénzén ne segélyezzenek önkényes diktátorokat, akiknek a kollekciója fekete posztóra tépőzárazott válldíszekből áll még 2012-ben is.

Milyen pályamunkákat várna tehát el a kritika a fiatal generációktól, ha még az „idősebbekkel” sem tud mit kezdeni?

Türelem, türelem, türelem.  

Dávid Máté

- Az'Allürista

                                  KÉPEK A RENDEZVÉNYRŐL AZ INDEX.HU-N, ITT

A GOMBOLD ÚJRA! DIVATBEMUTATÓJA KÉT RÉSZBEN: ITT ÉS ITT

*KISS IMOLA, INDEX.HU, A FLITTERES  SZÜRKEMARHA MÉG NEM MAGYAR DIVAT

Variációk egyediségre

KRITIKA/TESZT 

                                                      Stílust kevésbé még sohasem jelentett az elmúlt évtizedekben a pénz, mint a napjainkban, s ahhoz, hogy ehhez a megállapításhoz bárki is eljusson, elég belesnie a belváros legcoolabb helyeinek egyikébe, ahol omladozó falak, de minimum levert vakolat tövében szórakoznak a kifejezetten divatos körökben mozgó fiatalok - az enteriőr rothadó esztétikájához hasonlóan szakadtan, kopottan, mégis határozottan stílusosan. Hogy rejtőzködnek-e inkább, vagy lázadnak, az nem számít, azonban egy biztos: szembemennek mindazzal, amit a nemzetközi kifutók diktálnának, s saját individuumuknak megfelelően alakítják ki inkább horizontálisan, mintsem felülről leszivárgó trendek befolyására a saját megjelenésüket. Ciki a glamour, divat az anti-divat, s most, hogy az egész ország turkálókban kotorászik – ki jobb híján eredetibbért, ki pénz híján olcsóbbért – éppen időszerű volt, hogy a Fashion Guide szervezésében létrejött Az Év Üzlete-díj szavazólapjaira két vintage ruhákkal spekuláló üzlet is felkerüljön. Míg az egyik ereje teljében, addig a másik téli álmában. 

Jelölni a Retrock Deluxe-ot alapvetően egy felelőtlen döntés volt még az én részemről is, aki voksát hírek és távoli impressziók hatására tette, holott a bánatát a Henszelmann utcára hányó kis üzlet kriptahangulatát nem hogy az első, de még a negyedik látogatásomra sem tudta feloldani még a szomszédos Károlyi kert gyerekzsivaja sem. Míg az első két alkalommal kétség kívül be tudott csalogatni az újdonság varázsa (a külvilágtól elvágó borotvapenge ajtókilincs, a termékekkel telezsúfolt látványos kirakat), addig a harmadik látogatáskor ennek szertefoszlásával már kifejezetten zavaróvá vált a halotti csendben recsegő parketta, a félhomályos, sötét enteriőr. A vitrinüveges pult mélyén megannyi izgalmas ékszer lapul, azonban megközelítésük edzett akaratot és villámháborús stratégiát igényel – hogyan lehetne a legkevésbé feltűnően megtekinteni őket, anélkül hogy megzavarnám az eladólány melankolikus meditációját, aki valószínűleg unalmában már a nyitáskor kilépett a testéből, s lépek ki én is az üzletből, várja csak egyedül az Úrjézus eljövetelét. Menet közben még morgok pár percig a túlárazott termékeken, melyek különben igazán izgalmasak, a pulóverek extravagáns mintákkal halmozottak, a pólók figyelemfelkeltő nyomatokkal ellátottak, a kiegészítők pedig kétség kívül figyelemfelkeltőek – az ékszereken túl kiváltképp a vintage hátizsákok.
Hogy miféle trauma ütötte a Retrock Deluxe-ot kómába arra én választ nem találtam, azonban értehetetlennek tartom azt az érdektelenséget, melyet a tulajdonos üzlete felé, és annak online kommunikációja felé fordít, kiegyensúlyozatlanul hagyva mindezt másik boltjával, a Ferenczy utcai Retrockkal, mely vintage ruhák széles választékát kínálja nőknek és férfiaknak egyaránt, egy sokkalta humorosabb, gazdagabb és változatosabb koncepcióban. Összességében átlagolva 6,33 pontot adtam, a minőségre és az arculatra egyenként 7-et, a motiválatlan kiszolgálásra (melyért ismét hangsúlyozom a munkáltató, és nem a munkavállaló a felelős első sorban) pedig 5-öt.

A Retrock koncepciójához hasonló irányelveket fogalmaz meg a Dohány utcai Szputnyik maga is, azonban egy jóval szemléletesebb és ízletesebb formában – ezt tükrözi vissza már az abszurd hatású névválasztás maga is, mely még azokból is egy tréfás-groteszk nosztalgiát vált ki, akik nem hogy az első szovjet űrszonda kilövését nem élhették át, de még a rendszerváltás előtti éveket sem – pontosan így vagyok ezzel én magam is. Rendszerváltás ide, vagy oda: a tulajdonosok öltözködési esztétikája csak bujábbá válhatott a keleti blokk legvidámabb barakkjából való távozás után, melynek gardróbját a mai napig folyamatosan evakuálják a feledés elől. Egzotikus ízlésüknek levét isszák üzletüknek köszönhetően – jóízűen és mosolyogva, s ez a derűs hangulat pedig egyértelmű szervezőereje a Szputnyiknak, nyilvánvaló eklektikus retróérzeten túl.

A fehér falakról pólók lógnak, mentükön fogasok, rajtuk rapszodikus ritmusban őrült ruhák állnak, melyek közül némelyik több mint húsz-harminc éves. A vásárlókat megannyi ereklye is várja szétszórva az üzlet földszinti terében és két galériáján, melyből egyet kizárólag a férfiak számára alakítottak ki olyannyira vonzó termékekkel – vicsorgó agyaras pólókkal, bőrkabátokkal és ballonokkal, megannyi inggel -, hogy egy bőrdzsekit még nekem is el kell tetetnem, szerelem első látásra, kiváló áron.

Ha a Szputnyik látványos kirakattal nem is rendelkezik, a belvilági hangulat abszolút kárpótlás, mely pillanatok alatt eluralkodik a hétköznapokba belesavanyodott látogatón.

Vigyázat, csak ízléssel és stílusérzékkel rendelkezők számára! Arculat 8 ponttal, különösen a szóhagyomány útján terjedő légkör miatt, szerviz 9-el, minőség 7-el, átlagosan: 8,00 ponttal.

DÁVID MÁTÉ - 

Az'Allürista

Púderes markok fogságában

KRITIKA/TESZT 

NATURÁLIS EKLEKTIKA - Sándor Szandra 2011/2012-es ősz-téli Nanushka kollekciója 

megszokottan púderes és bájos, de vajon egzotikus kulcsdarabjain túl izgalmasabb-e, 

mint a divat kategóriában Az Év Üzlete díjra jelölt üzlete? Fotó: Bujnovszky Tamás

                               Olyannyira hívogató, hogyha az ötödik kerületi önkormányzat nem helyeztetett volna ki padokat a Deák Ferenc utcában, állítom: sámlival a vállamon cirkálnék keresztül a városon, hogy tábort verve révedhessek a hömpölygő turistatömegen keresztül az ívelt sárgaréz üvegportál mögé, a Nanushka Beta Store mézes, menedéket adó sátortorkába.

Arculatában és kialakításában tagadhatatlanul igényes, artisztikusan természet-közeli a maga szofisztikáltan hívogató és bódító, púderesen, de korántsem émelyítő báján. Csalogat, akárcsak a márka maga, melynek naiv és naturális esztétikáját, lezser és elégikus filozófiáját a belsőépítész-kvintett (Balo Dániel, Dobos Zsófi, Konopás Judit Emese, Medveczky Dóra és Varga Noémi) éppen annyira markánsan absztrahálta, mint amennyi éppen szükséges ahhoz, hogy az enteriőr ne diadalmasan uralkodjon, hanem szerényen és óvatosan egészítse ki Sándor Szandra ruháit.

  Valójában ez az egység, ez a mértéktartó precizitás, megszelídített vadon (gondoljunk csak a betonba öntött fakorong-padlóra) az, ami igazán szembetűnően szenzációs, de nem kerülhetjük meg azt a bosszúságot okozó tényt, hogy sajnálatos módon mindez a jámbor lázadás, vagy invenció, kiveszett magából a márkából. Míg az indulás éveiben a geometrikus és laza formavilág újszerűnek bizonyult, s minden bizonnyal minden első olvasatra az, mind a magyar, mind a külföldi klienseknek, akár az amerikai Vogue szerkesztőinek, a márkaevolúció utóbbi éveire mégis a tunyaság a leginkább jellemző – akárcsak a hétvégén szegetlen végű, Nanushka pólókban fetrengő törzsvásárlókra. Sándor Szandra mindig is óvatos volt és kifinomult, de az extravagancia mindig is jelen volt a kollekcióiban – még ha elfojtva is, azonban két szezon óta kizárólag a kritikusokat, és nem a merész gondolatokat fojtogatja - vontatott és kockázatmentes játékokat űz, többségében feledhető formájú, és nem utolsó sorban: feledhető minőségű anyagokkal.

Kétségtelen azonban, hogy a még őszi-téli készletét éppen kiárusított üzletben is akadtak izgalmas darabok, mint például a khaki nejlonpárkák, a perui indiánokat idéző, rojtos, pettyes, fekete muszlintunikák, vagy a rozsdás patchwork keppek – de kizárólag ezen innovációkra kollekciót építeni unalmas. Túl híg. Foszló pólókra a fanatikusokon túl aligha kíváncsi valaki, különösen, ha száz méterrel balra hasonló minőségben, az elkért ár negyedéért megkaphatja a vásárló. Persze kevésbé kedves, de hasonlóan szakszerűtlen kiszolgálás mellett, hiszen igaz rendkívül aranyos és határozottan stílusos eladólányokkal találkozni az üzletben, akiknek kellemes a társasága, mégis pár kérdéssel túl könnyen zavarba hozhatóak, holott egy önmagát komolyan vevő brandnek kötelessége elárusítóit felvérteznie, még az olyan borzalmas kekeckedőkkel szemben is, mint én magam. Nem hiába járnak havonta tréningekre a világmárkák eladói, s nem hiába titkosak mindazok, amiket ott tanulnak – a vásárlói élmény természetes része kell, hogy legyen a jól képzett és pozíciójából kitéphetetlen szakember, aki árult termékeiről mindent tud, konzekvensen tehát udvarias és magabiztos választ képes adni bármilyen nyakatekert kérdésre. Az anyagok eredetétől, az inspiráción át, a nem tudna-e felváltani egy ezrest-ig.

  Ez persze inkább a PR és marketing, mint sem a lányok hiányossága, de e miatt a harmincból összesen 24 pontot adtam, a bizonytalan és döcögős szerviz miatt 7-et, az olykor igen csúnyán varrott és silány minőségű anyagok miatt a minőségre ugyancsak 7-et, a filozófia és enteriőr hiteles szimbiózisa miatt a bámulatos arculatra 10-et. Ez átlagosan 8,00 pont, a bloggerek különdíjáért ezzel versenyzik a Nanushka Beta Store, ami igaz a kritika megszületésének idejére bezárt, mégis remélem, hogy a közeljövőben ismét gazdagodik a város egy efféle ékességgel. 

Tisztelettel,

Dávid Máté - Az'Allürista 

West-vita és plágium?

  

  

   

  

Kanye West 2012-es tavasz-nyári kollekcióját kommentálni meglehetősen kemény feladatnak bizonyult még egy olyan szakmai gárdának is, aki igaz elkényelmesedett az elmúlt idők legbravúrosabb kollekcióinak szemrevételezésekor, mégis a 90-es, valamint a 2000-es évek kihívásaiban edződött - a gazdasági világválság barikádjainak megmászásáról nem is beszélve. Igaz a többoldalas elemzések ellenére állítólag Anna Wintournak sikerült megbirkóznia a feladattal, s egy flegma válasszal elintéznie a West-vitát: „Ask someone else” – én mégis szeretnék távol maradni az efféle értelmezéstől.
De miért is ennyire bonyolult az éppen Kanye West körül kialakult diskurzus?

Az elmúlt évek momentumaira visszatekintve jó pár precedenst találhatunk arra, hogy befolyással rendelkező sztárok és hírességek gyermekkori vágyaikat kiélve, vagy pusztán profiljuk szélesítésének érdekében bármiféle tervezői tapasztalat vagy szabói szakértelem nélkül egy márka élére állnak tervezőként – gondoljunk csak Rachel Zoe, Chloe Sevigny vagy Mary-Kate és Ashley Olsen változatos minőségű munkáira. Igaz hozzájuk hasonlóan a legnagyobb divatházak kreatív igazgatói is, így például Marc Jacobs, Riccardo Tisci, vagy éppen Roberto Cavalli egy fiatal divattervezőkből álló gárdának az ötleteit ollózza össze és válogatja ki saját koncepciói szerint, fontos leszögeznünk, hogy mindezek az éllovasok nem a divat iránti rajongásuk, vagy az előbb említett két okból kifolyólag kerültek a divatházak csúcsaira. Így aztán mikor egy olyan zseniális előadó, mint Kanye West, aki az elmúlt hatévnyi szabadidejét a párizsi divatheteken ütötte el, s az egyértelmű Céline, Balenciaga és Balmain imádatából fakadóan úgy dönt, hogy ezt ezentúl ő maga hívja életre vágyakozásai tárgyát, akkor konzekvensen felmerül a kérdés: a személyes tetszés-nemtetszésen túl miféle fedezete van a munkájának?

Igaz a kollekció prezentálásának napjáig szigorúan visszatartottak mindenféle információt, még a bemutatott darabokat felvásárolni szándékozó buyerekkel sem vették fel a kapcsolatot, tudni lehetett, hogy a tervezői csapatban a londoni Central Saint Martin hallgatói, valamint oktatói munkálkodnak, köztük a már tervezőként debütált Louise Goldin, valamint Katie Eary – tulajdonképpen szentesítve Kanye misszióját. Ha mindez azonban nem oszlatta volna el a tehetségét és szakértelmét megkérdőjelező kritikavihart, West primitivitásának adott hangot, mikor az őt ért támadásokra január 5-én saját maga válaszolt a Twitter oldalán. „Magyaros” egy gesztus, nem?

„I moved to Rome after I left Japan and worked at Fendi for 4 months under cover. I was there to give ideas for the men's collection, I snuck to Giuseppe Zanotti Factory while still under (my Louis Vuitton) contract and learned to design woman's shoes for 2 years before my first show in Paris. (I was) also offered a position to at Versace which I could not take due to my contract with LV which was for 2 years,”

Szakmai gyakorlatok ide, vagy oda, Kanye West 2012-es kollekciója a szabásvonalak valamint a méretre igazítások silányságában vérzett el, s én magam sem tudom igazából eldönteni (annak ellenére, hogy nem ültem a divatbemutatón első soraiban, de még csak állni sem álltam a gipszkartonfal tövében), hogy bizonyos daraboknak hogyan is kellene állnia – eredendően bővek és alaktalanok-e, vagy mindezt pusztán a hanyagság teszi? Azé a hanyagságé, melyet Cathy Horyn kritikájában Chanel Iman is alátámaszt, mikor azt nyilatkozza: West egy nappal a bemutató előtt hívta fel New Yorkban, és kérte fel, hogy másnap a bemutatón szerepeljen.
Rohanhat a divatvilág, azonban mindez profizmust aligha feltételez, akárcsak a keveredő stíluselemek egyetlen tavasz-nyári kollekción belül, hiszen több rókabunda volt a kifutón, mint egy átlagos téli szezonban összesen – ugyanakkor a melegítőnadrágokra emlékeztető darabok sem képezhetik a kollekció fénypontját, akárcsak a gyöngyökkel televarrt, horgolt cipők, melyeknek állítólag több sarka is kitört a bemutatón.

A kritika másik kérdése, melyet a Vogue.com újságírója, Dolly Jones tett fel, hogy vajon Kanye képes lesz-e bárki mást is felöltöztetni a saját szupergazdag rajongótáborán túl az elkövetkezendő szezonokban, vagy ha nem is, legalább pontosan a modelljeire igazíttatnia a ruháit, mielőtt azok a kifutóra lépnek?
Vélhetőleg erre West csak annyit válaszolt a Twitterén: „Everything I knew about my woman's clothing was what my Mom would wear. I guess some critics would joke that I still don't know anything LOL”. Kommentár? Nem szükséges.

Mindezek ellenére én azt gondolom, hogy igaz Kanye West sikeres „gettóelőadóként”, stílusának egy új médiumot fölfedezve próbálgatja kifejezni önmagát, s a szakmai hiányosságok és a nem kellő mértékű odafigyelés hiányában mint divattervező, ha el nem is bukott, a bokáját mégiscsak megütötte az első kollekciójának prezentálásakor. Az elmúlt hatévnyi elsősoros megfigyelések benyomásai kétségtelenül visszatükröződnek a bemutatott 23 lookban és senki sem moshatja le az egyértelmű Céline, Balmain és Balenciaga attribútumokat, azonban fontos megállapítanunk: egyik divatház sem használta fel ezeket az elemeket azzal a vonzó arroganciával, szexuális túlfűtöttséggel és agresszióval, mint West. Éppen ezért többről van szó egy divatrajongó előadóművész plágiumáról, hiszen az egyik legmarkánsabb, agresszívabb és dögösebb kollekciója volt a szezonnak, melyet 2011 októberében bemutathattak. Mindezek a hatások valószínűsíthetően a gyökereiből fakadhatnak, talán az említett mama mintájára alakultak ki, s ha Kanye West sokkal több eredetiséggel, de továbbra is dögöket hív elő (vásárolják azokat kizárólag rajongói, vagy sem) úgy érzem engem meg fog győzni.
Meg aztán kik védenék meg a világot a fenyegető szelektől, ha nem a "West-szukák"?

Üdv: Dávid Máté - Az'Allürista

Források: http://runway.blogs.nytimes.com/2011/10/01/kanye-west-show-shrouded-in-silence-creates-a-scene/
http://www.vogue.co.uk/news/2011/09/15/kanye-west-hires-katie-eary#Comments
Még több kép: http://www.style.com/fashionshows/collections/S2012RTW/

Vízum a minimálból a francia sikkbe, azaz Sármán Nóra kollekciót készít

Hogy van élet a minden bizonnyal jó szándékkal létrehozott, ám annál butácskábban prezentált Divatkreátor* után – gondoljunk csak a közhelyes pink színhasználatra, a vendégkommentátorok szedett-vetettségére, vagy Görög Zita kisiskolásan bemagolt monológjaira – mi sem bizonyítja jobban, mint Sármán Nóra első kapszulakollekciójának létrejötte, melynek kampány és lookbook fotói** pár nap alatt ellepték a közösségi oldalak felületeit. A kollekció elméletileg a Coin áruházban debütál, s hogy miért csak elméletileg, arról a vezetőséget lenne érdemes faggatni, mely a tehetségkutató műsor kezdetekor fűt-fát ígért a hatalmas reklámért cserébe, de azokat még mindig nem váltotta be.

Leszámítva ezt az apró logisztikai problémát, Sármán Nóra töretlenül optimista a maga aranyos, cincogó attitűdjében, mely azonnal levett a lábamról mikor a múlthét hétfőjén meglátogattam budai otthonában, ahol édesanyjával és egy igen tetemes mennyiségű Szőke Gábor Miklós relikvia között él.
Személye elbűvölő vagy sem, nézzék el számomra ezt a költői túlzást: hazánkban szinte egyedülálló módon nem él vissza vele, azaz szakmai rátermettségét nem a túlkomponált sajtóanyagok, hanem a szobájában kiállított munkák igazolják – azok a fekete-fehér ruhadarabok, melyek már az első ránézésre egy a hazánkban friss stílust képviselnek: átmenetet a geometria birodalmából a francia sikk világába.

„Sosem törekedtem arra, hogy tudatosan építsek fel egy stílust. Mindig is úgy gondoltam, hogy ezt nem szabad erőltetni, ennek magától kell jönnie, hiszen vannak olyan áramlatok, amik a levegőben vannak.” – reflektál Nóra az inspirációt szaglászó kérdésemre, s egyben definiálja a jó divattervező fogalmát.
A jó divattervező jelenleg egy rátermett szociológus és mesterember keveréke, hiszen a jelenkor nőjének vágyai és igényei az éterben keringenek, szabadon; pusztán jó érzék, szociológiai fogékonyság szükséges ahhoz, hogy az illető ráharapjon a megalkotandó, teljesítendő óhajokra és ezt ügyesen, szakmája mestereként képezze le, alkossa meg.

Azzal, hogy Sármán Nóra hétköznapi ruhákat alkotott (hozzáteszem: nem hétköznapi eseményekre), nem lejjebb adott a tervezői géniuszából, hanem feljebb értékelte és újraértelmezte azt, ugyanis a levegőben kószáló vágyakat hordható módon fogalmazta meg, méghozzá úgy, hogy a kollekció teljes egésze egységes, karcos, szofisztikált és erőteljes maradt.
„Azt gondoltam eddig, hogy egy hordható ruha elkészítése, maga a hordhatóság, egy nagyon nagy korlát, de egyre jobban kezdem magam otthon érezni ebben a műfajban. Most kezdnek megnyílni a kapuk, úgy érzem, kezdem megtalálni magam és a lehetőséget benne”.

Sármán Nóra darabja izgalmasak, s olykor igaz provokatívak, de mindezt az ízlés fogalmán belül teszik és nem pusztán a komolyság látszatával játszadoznak, hanem meg is testesítik azt. Így kedvenc darabom például a nehéz, fekete gyapjúkabát, mely féloldalasan hajtott és rejtetten gombolódik, vagy a fehér, eukaliptusz levélmintákkal díszített áttetsző blúz, mely talán a hozzá párosított latex-hatású nadrággal már a „túl sok” kategóriájába esik és viselőjét egy újabb „túl sok” emberré avatja – éppen ezért célszerű világos famert választani hozzá, ezzel slamposítani a slamposíthatatlant.

Nóra egyetlen gyengesége talán a még egyelőre bizonytalan szabászati megoldásokon, valamint a „nélkülözhetetlen” minimálon túl, nem más, mint az előrejutását akár akadályozható visszahúzódottsága; a divatélettől való érthető és érthetetlen zárkózottsága.

Érthető, mert ki akar egy olyan közösségnek a keretein belül szerves pozíciót vállalni, mely a koholt allűrökből, misztifikált karakterekből és modortalan szereplőkből áll? Egy olyan közösségben, ahol az általuk oly sokszor emlegetett asztalra bármit le lehet tenni a közösségi népszerűség fejében?

Érthetetlen viszont, hiszen Sármán Nórának sem takargatni-, sem félnivalója nincsen – korosztálya egyik legtehetségesebb és legígéretesebb tervezője.

Salut,

Az'Allürista

*A Divatkreátor a Tv2 nagysikerűnek nem bizonyuló csütörtök késő esti programja volt, melyben divattervező tanulók készítettek előre meghatározott koncepció alapján fellépő ruhákat a Megasztár negyedik szériás versenyzői számára. A műsorban egyedül az alkotási folyamat és Andó Ildikó, az Elle vezető stylistjának munkamorálja volt érdekes és példaértékű, az elkészült alkotások kevésbé.


** A fotókat Zólyomi Norbert készítette, Madar Annamária szabadúszó stylist segítségével

"A divat, mint fiatalkori bűn" - Barna Bálint sorozatai

KRITIKA

Photo: Balint Barna
Styling: Eugenia Zsenya Bulah, Grof
Make up: Kata Kertesz
Model: Fanni

Photo: Balint Barna
Styling: Sophie Baksa
Make up: Kata Kertesz
Model: Akos, Dani

Mivel a magyar divatélet nem igazán jutott konszenzusra a fölött, hogy ki is számít a fiatal generáció intervallumába és boldog-boldogtalanra előszeretettel ráaggatja ezt a címet, aki kiböfög évente valami „szokatlant”, jelen esetben eltekintenék attól, hogy Barna Bálintot, a Mome másodéves fotográfiaszakos hallgatóját, a fiatal generáció tagjaként aposztrofáljam. Új, vagy jó generációként már annál inkább, hiszen egy olyan el nem határolt kis közösség képzeletbeli tagja, akiben megvan a kellő kurázsi és tehetség ahhoz, hogy Magyarországot kirántsa abból a gondolati-esztétikai posványból, amibe az elmúlt évtizedekbe süllyedt.

Bálintról már korábban esett szó egy rövid riport/kritika formájában, amiért meg is kaptam a magamét, mondván nem olyan jó Ő, mint amilyennek én azt látom. Egyet kell értsek ezzel a roppant megfigyeléssel, azonban előre szeretném leszögezni: Barna Bálint tehetsége kiaknázásának épp legelején áll és azt hiszem bátran állíthatom, hogy egy olyan kincsesbánya felszíni bizonyítéka tárult elénk, amelyre hazánkban igen ritkán van lehetőség – erre kiváló bizonyíték az elmúlt hetek fotográfiai terméke, még akkor is, ha pusztán tesztfotókról van szó.

„Átlapoztam pár régi Vogue-ot és rengeteg olyan képet találtam benne, amik hatással voltak erre az anyagra – a Fanniról készült fotóknál fontos volt számomra, hogy olyan képeket készítsek, melyek a 90-es évek divatfotóira emlékeztetnek, akár a retus, akár a színkezelés terén.” – mondja Bálint, az első ránézésre akár Patrick Demarchelier korai protfóliójába is beilleszthető képek kapcsán. „Fanni különben a személyes kedvencem, mert irtó könnyű vele dolgozni, és szerintem ez látszik a végeredményen is - de hozzátenném: ez nem volt egy nagy produkció. Úgy értem, nem egy egész napos fotózás volt 6-7 szettel. Fanni könyvébe kellettek új fotók, és segítettem neki.”

A második sorozat apropója is az elsőjével azonos – karakán és erős (első!) tesztfotók Sógor Ákosnak és Csörgő Daninak, akik egy új, kizárólag fiúkkal foglalkozó ügynökség, a NERO* számára készültek, Baksa Zsófi megvalósításában.

„Bálinttal olyan egy fotózás amilyenek lennie kell, gyors és eredményes, mert hiszen hiába bármennyire elhivatott a stáb és a modell, egy hangulat, egy tekintet nem tart örökké. Egy tökéletes és értékes fotó a másodperc töredéke alatt készül, így szerintem sokan meglepődnének, hogy milyen gyorsan végzünk egy-egy anyaggal.” – mondja Zsófi. „Bálintnak teljesen helyén van a szíve és nagyon megbízható, én magamat inkább a mad scientist kategóriába sorolnám, így bár ő a fiatalabb, nekem és az egész stábnak is biztonságot tud adni.”

Mikor arról faggatom Zsófit, mennyire volt az szempont, hogy befogadja a magyar gyomor a képeket, határozottan válaszol: a legkevésbé sem. „Fel sem merül, hogy kompromisszumot kössünk bárkivel, bármiért, teljesen szabadok vagyunk. Ugyanakkor én imádom Budapestet, a ritmusát és az Európaiságát, de az itthoni divathoz nem igazán van közöm. A brit főváros, London, ami második otthonom, egy veszélyes és nyugtalanító hely, ugyanakkor divat szempontból én Londont képviselem. Bálintal ezen a vonalon találkozik az ízlésünk. A kísérletezés, a szubkultúrák, a street wear, a DIY, a tribal és az orientális hatások keveredése - a divat, mint fiatalkori bűn.”

S hogyan tovább?

„Koppenhágában és Lodonban még az idén szeretném, ha kimennénk együtt, a helyszínek, a modellek és a kinti szcéna miatt, illetve sok Londoni divattervező van, akivel szeretnék együtt működni. Mostanában csináltam néhány külföldi videó klippet szintén UK labeleknek, így jó lenne zenei területen is minél több inspiráló emberrel együtt dolgozni. De igazából a közös munkáink gerincét a nemzetközi magazin megjelenések és a legjobb fashion blogolon való folyamatos jelenlét (fashionisto stb.) alkotja.” – mondja Zsófi.

Bálint emellett indul a Fashion Video Festivial-on Skeppar Ida közreműködésében, és remélhetőleg tovább folytatja karrierje építését, melyben remélhetőleg a hazai szcéna is hozzájárul remek ruhákkal, modellekkel és helyszínek biztosításával.

*NERO – Egy hónapja alakult boutique fiúmodell ügynökség, mely a jövő őszi szezontól fogja modelljeit a kifutóra léptetni, jelenleg hat modellel dolgoznak.

Az'Allürista

Tiszta vizet abba a pohárba!

Esszenciális rossz után esszenciális jó? - Kritika az Essential Look tavaszi rendezvényéről, valamint a magyar divat aktuális helyzetéről

  Futballbajnokságra váltott jegyet pár hónap leforgása alatt a magyar divatszcéna, melynek elkülönített szektorában a kiemelt jelentőségű személyek tehetetlenül, szemüket forgatva nézik, amint a szenzáció és újdonságéhes szurkolóközönség orbitális üdvrivalgásban tör ki, már a harmadosztályú játékosok pályára léptekor. Tapsvihar koronázza pusztán a jelenlétüket, pedig bizonyítani nem bizonyítottak: a pályán nem hogy bravúros cselek, szélsebes szerelések, de még labda sem látható. Ezt érte el a magatehetetlen divatipar, ennek lehet tanúja nap, mint nap – a Budapest Essential Looks sem más, mint egy efféle, népámító futballmérkőzés, ahol a gondolati-kivitelezési minőséget nem ismerő tömeget olyan kollekciók többségével vezették meg a szervezők, melyek eszmei-formai hiányait a már rongyosra rágott jelzőkkel igyekeztek stoppolni, mint például „világszerte jobban ismert”, „nemzetközileg elismert”.

  Erre a demagóg sznobizmusra mondott kvázi nemet a USE tervezőgárdája és a Nanushka csapata, mikor gondolkozási időt kértek, mely alatt a botrányt elkerülvén a szervezők meghívták Makány Mártát, akinek finom részletkidolgozásoktól mentes, tíz éve haloványan megújuló ruháiért rajong a hazai celeb keménymag. Mikor azonban a USE és a Nanushka konszenzust javasolva rábólintott a rendezvényen való szereplésre, a kiállítóhelyek megteltek. Így szorultak ki az olyan eredeti és valós szakmai-gondolati újdonságot megtestesítő tervezők, mint Szegedi Kata, Benus Dani, vagy a Kepp csapata. Igazán nagy kár, mint ahogyan budapesti divathétről beszélni hiányos létszámmal, vagy eredetiként emlegetni Mojzes Dóra tavaszi kollekcióját.

  Beszélhetünk-e egyáltalán római légiósokról, ha az egyetlen közös pontot a felcsatolható alkarvédők, vagy a bizonytalan hámpántok jelentik? Egyáltalán mit keres egy római légiós a 2011-es tavasz/nyári szezonban? Rejtély, akár csak az is, hogy hová tűnt Mojzes Dóra metálos zsenialitása, határozott keménysége, melyet a félelmetesen bátortalanul elsült gladiátorasszonyok váltottak föl. A fekete darabok még őriznek valamit a nemes Mojzes nőből, a drapériaszerűen hulló feketék, valamint a Lilu által viselt törzsi mintás koktélruha igaz megállna a saját lábán, azonban a mérhetetlenül komolytalan szíj applikációkkal ellátott szoknyák, nadrágok, valamint a kimunkálatlan kosztümök és leggingsek áradata megrontja egyszerűségüket.

  A Miss KK nyomataival készült pólók zseniális kezdeményezések, akár a nyár elengedhetetlen must-have-jeiről is beszélhetnénk abban az esetben, ha a művész személyén kívül a kivitelezés is tanúskodna valamiféle formai-elrendezési extravaganciáról.

  Hová tűnt a fantáziadús kreativitás? Hová lett az eredetiség? Elképzelhető, hogy a tervezőnő anyagi problémákkal küszködik, de ezt sosem szabadna megéreznie a vásárlóinak. Az eredetiséget pedig tudtommal nem valutában mérik.

  Mojzes kollekciójával ellentétben Konsánszky Dóra darabjai már sokkal inkább árulkodnak a szakértelemről és időigényes megmunkáltságról – a szemlélődőnek nem az az érzése támad, hogy az olcsó muszlinokat egyetlen éjszaka leforgása alatt varrták össze a bemutató előtt.

  Konsánszky határozott, borotvaéles vonalakat alkalmaz már évek óta; szikrázó megnemalkuvása, valamint minőségorientáltsága védjegyévé vált. Modelljei afféle elektromos ritmusokra dobbanó üvegházi teniszbajnokok, valahol a minimál-indusztriál és a vallásos áhítat között – az utóbbit példázza bemutató alatt szóló, rituális megtisztulást idéző hangaláfestés.

  Azonban magára a márkára is ráférne az újjászületés, hiszen Konsánszky vonalai a szezonok előrehaladtával egyre jobban merevednek, ez pedig előbb utóbb lehet, hogy kiszorítja azt a maradék nőt is a sziluettekből, amely talán azonosulni tudna egy ennyire rideg sztereotípiával.

  Felemelő, tisztító érzés lenne, ha a magyar divatipar, élén Dórával, kiűzné önmagából a minimál immár közönségessé és unalmassá vált elemeit, és újabb jelentéstartalmakat, egy ember és nőbarátabb stílust venne fel. Ha Dóra a közönség által érzett spiritualitást a háttérzenén kívül a ruháiba is beleépítené, nem pusztán előfutára lehetne a félvallásos áhítatnak hazánkban, de a megcsömörlött márkaevolúciójába is fejlődést ültetne.   

  Összbenyomás a bemutatott kollekciók tekintetében, hogy a magyar tervezők mintha nem élnék meg igazán az életet, mintha bezárkóznának a saját maguk emelte sziklatornyokba, ahonnan nincs lehetőségük az új formai és stílusbeli lehetőségek észrevételére.

  Keveset merítenek az újdonságok hasznos tárházából, nem mernek józanul kockáztatni. Még mindig cicanadrágot használnak harisnyák és nadrágok helyett, még mindig hígítatlan stílussémákat alkalmaznak ötvözött, összegyúrt formák helyett.

  A magyar divattervezők kevés kivétellel, de mind stagnálnak. Nem rezonálnak sem a divat, sem a világ változásaira. Ez abban az esetben nem lenne probléma, ha önmagukban értelmezhető, igazán örök, igazán szép: időtlen darabokat alkotnának. Olyanokat, amelyek bármely pillanatban azt a kortalan és meghatározhatatlan stílusesszenciát képviselnék, ami az évek során kiforrt, ami emberorientáltnak bizonyult, ami Örök. Azonban ez, idáig csekély esetben történt meg, legtöbbször minőségi követelmények érvényesítése nélkül, pár darab példájával. Ezt láthattuk bizonyos elemeiben Léber Barbaránál.

  A kockáztatás szükségszerű lehetőségét szem előtt tartva gondoljunk csak arra, mivé nőtte ki magát Riccardo Tisci Givenchy-je az évek során! Idézzük fel újra a szende és szűzies vonalakat, a megrögzött katolicizmus kokottjait, az ógörög mélytengeri kékeket, sötétlilákat, éjfekete tollakat. A pogány szikrákat, melyeket a tavaszi kollekció vetett az első sorban ülő kritikusokra. Riccardo nyitott szemmel jár, nála megfér egymás mellett a konstruktivizmus, a pogányság, hosszú muszlinszoknyákkal és trapéznadrágokkal; a muszlinrózsákkal teletömött, csontszínű kiskabátkák fodros szoknyákkal és tollakkal tűzdelt mellényekkel. Nála ez egységet alkot, a megfelelő, egymással harmonizáló színeknek és formáknak, valamint a hihetetlen magas minőségnek köszönhetően.

  Ez a változatos, kiforrott és sohasem sablonszerű bátorság hiányzik itthonról, a tisztaelméjű vakmerőség, a biztos ízlésben és stílusérzékben gyökerező merészség, mely nyitottsággal, széles látókörrel párosul. A felismeréssel, hogy nem csak a fekete minimál, nem csak a selyem a glamúros. Hol van ez az árnyalt gondolatiság? Hol van ez a merészség?

  Elenyésző, szinte szabad szemmel láthatatlan azoknak a hazai tervezőknek a jelenléte, akik biztos esztétikai alapokkal, a sablonszerűt elutasítva igyekezne eredetit alkotni, nem pusztán a kifutóra, de a hétköznapokra. Keddre, szerdára, csütörtökre. Egy ruhadarab nem attól lesz szenzációs, hogy mindenféle „franckarikákkal” felcicomázza valaki, ahogyan azt Abodi Dóra teszi. Nem attól lesz egy blúz eszméletlenül egyedi, hogy stilizált avarszőnyeggel teríti be a Je Suis Belle, fantasztikusan „mignon” ruháit megszégyenítve.

  Egy ruhadarab akkor lesz alkalmas a hétköznapok ünnepé varázsolására, ha az az eredetiséget a minőség és az esztétikum követelményeit szem előtt tartva, nőknek, embereknek szól, akik szeretnének színeket, játékosságot és személyükhöz hasonuló összetett gondolatiságot.

Ez pedig pusztán kemény munkával, kemény eszmei háttérrel valósítható meg. Erre eszmélt rá Füzes Eszter, Godena Juhász Attila és Tóth András.

  A USE csapata felismerte a saját maga lefektetett dogmáinak immár unalmassá és önismétlővé vált hatását, így nem késlekedett: vitézi merészséggel definiálta újra márkáját, célozta meg a huszonegyedik század hús-vér, hordható ízlésélményekre szomjazó magyar nőjét. A USE nem azért az Essential Looks és a magyar divatipar csiszolódó ékköve, mert először láthatta megkésett tavasz/nyári kollekcióját a nagyközönség, hanem mert nemzetközi színvonalon akar alkotni, igazul, nem népámító hazug módon, mindezt magyarul. Úgy, hogy Anna Wintour a darabjaikat látva ne dőljön kardjába, hanem eleresszen egy sziszegő maybe-t.

  A kollekció Magyarországon először definiálja a márka nőjét, egyedülállóvá téve a csapat értékét. Tisztán látható immár, ki is a USE nő valójában. Egy biztos: fehérbort iszik érkezéskor, és kliséket elutasítóan intelligens.

  Úttörő és öntudatos személyiség, aki teleit a Távol-Keleten tölti, kora nyári estéit a Balaton partján, izzó, tüzes nyarait pedig dél-afrikai szafari túrán. Szűziességét még az acélmarkú utódszocialista államokban is megőrzi - leheleterős rózsapírt, hétköznapi farmert, Yves Saint Laurent idéző kék muszlininget hord; törzsiesen lüktető, homokszínű rojtos ruhákat, velőtrázóan lüktető zsinóros estélyiket.

  Igaz még parányit szétszórt, hiszen hosszú álomból ébredt; igaz még használja régi ruhatárának egy-egy meghatározó darabját, akárhogy is nézzük: már nem fogcsikorgatva, hunyorogva kell vizionálnunk a jövőképét, hanem nyitott szemmel, reményteljes mosollyal.

  Mosollyal zárult számomra is a magyar divatélet talán egyik utolsó futballmérkőzése az Essential Looks is, ahol a szervezők képesek voltak egy fedél alatt bemutatni a Max Marát és Makány Mártát, expo hangulattal és fényesre polírozott kocsikon fetrengő hostesslányokkal körítve. Azonban a sistergő profitszagon, valamint a magyar divatipar sajtóosztályaként funkcionáló, kihasznált bloggerközösségen túl a mosoly másnak is szólt, méghozzá a kézzel fogható újdonságnak.

  Az Essential Lookson teljesen nyilvánvalóvá vált: valami igazán nagy lépés megtétele előtt áll a magyar divat, melynek folyamatában le fognak szakadni az olyan paraziták, akik saját minősíthetetlen színvonalukra igyekszenek visszarántani a nézelődő közönséget és a kiválasztott stációba került tervezőket. Elérkezett az idő arra, hogy a komoly és nyugati színvonalra törekvő VIP szektor a futballBAJnokságról teátrális ünnepség és csinnadratta keretében Kína egyik félreeső tartományába szóló repülőjegyet nyújtson át minden hiteles haladást hátráltató delikvensnek, és a munkájukat megköszönve végleg bezárja őket a múlt kategóriájába, hiszen elég esélyt kaptak már mindannyian. Mennyi kellene még? 

Tiszta vizet abba a pohárba,

Üdv, 

Az'Allürista

Stílusevolucionista a láthatáron

Kifejezetten izgalmas látni, hogy a negyvenes, konszolidált hölgyek stílusát vasszigorral kiszolgáló InStyle magazin ruha összeállításai és fotósorozatai után, milyen üde és sebes folyású vadvizekre evez az immár szabadúszó stylistként dolgozó Lendvai Lilla. Az általa összeállított It’s a spring thing című fotósorozat dinamikus, fiatalos és vagány – maximálisan megtestesíti azt, amit egy Mashkulture Juicy olvasó megkíván.

Lilla a sorozatokon bravúrosan ötvözi a fehér zakót és a farmeringet a vibráló és űbersportos shortokat, a kommersz forrónadrágot a színes vállú baseballpulóverrel és így tovább. A lookokat a rebbelitás és a sikk igénye, valamint a szüntelenül ismétlődő nyaklánctekervények tartják össze – ugyanakkor számomra fusztráló hiányérzet lép fel, talán a túl kevés utcai opció miatt. A nyitó kép béna biciklis retusa ront a hangulaton; a képek túl közönséges, egyértelmű vágása pedig normalizálja az extraordinális összeállításokat, melyek mégis, egyszerre nevelnek valamiféle éteri eleganciára és rafináltságra, valamint az olvasói közönség gyökereinek megőrzésére.

Stílusevolúció? Elképzelhető, de nem itthoni lapban, ugyanis a stylistok stílusevolucionista törekvéseit rendszerint csírájában tapossák el a berögzült olvasói igényeknek megfelelően. Kevés olyan fotósorozat születik az ifjúságot megcélzó magazinokban, amelyek valamiféle öltözködési intelligenciára, tartós ésszerűségre nevelné a célcsoportot, amely a későbbiekben megkérdőjelezhetetlenül térülne meg a közízlés javulásának formájában.

S hogy mi marad? A várakozás. Lillára, és a Többiekre, hogy tovább bizonyítsák minőségi diverzitásukat különfélébbnél különfélébb stílusú orgánumokban, egyvalamit megtartva: a szikrázó intelligenciát, legyen a közönség tizenhét, huszonhét vagy negyvenhét éves.

(Tavaly nyáron Lillának asszisztáltam, 

most pedig megkért, hogy írjak kritikát az új munkájáról.

És publikáljam. Nektek.)

Salut,

Az'Allürista