Sikkről, stílusról - spiritusszal. Bio, Kontakt, Jegyzet, Fenomén, Objet de l'Obsession, C'est l'Allure.


2011/10/25

Ideiglenesen a lakberendezésről


Kedves Olvasók!
Rettenetes mértékben el vagyok csúszva pár írással, kritikával, interjúval – tehát kérlek ne haragudjatok, a rövidebb-hosszabb kihagyásokért.
Amíg én írok, addig viszont kérlek ízlelgessétek az alábbi képeket, amiket tegnap éjjel szedtem össze, mikor több lakberendezési blogot futottam át. Imádom a hangulatukat, imádom az elrendezésüket, színvilágukat – inspiráló fotók a javából!

Nevezhetnénk őket a „Nap képeinek”, ahogyan más helyeken bevett szokás, azonban jelen esetben eltekintenék egytől, hiszen egyrészt ez sértené az én eredetiségeszményemet, másrészt meg vagyok arról győződve, hogy a helyesen kiválasztott „Nap képe” nem csak egy napra szelektálódik ki, hanem, ha életünk teljes egészére nem is, egy bizonyos szakaszára - a most be nem határolt intervallumára biztosan.

Salut,
Az’Allürista


Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket


Photobucket

Photobucket

Photobucket

2011/10/20

Eleganciára és időtlen stílusra tanít Zoób Kati az Attitude révén - de milyen sikerrel?

KRITIKA

Photobucket Photobucket
A divatkritikában tárgyalt kabát az Allee Centerben


„Nem szerettünk volna divatot létrehozni” – nyitotta meg Zoób Kati Attitude nevű új kollaborációjának sajtótájékoztatóját ma délelőtt az Allee Center első emeletén, és meg kell hagyni, ennek a célkitűzésnek a legnagyobb mértékben eleget is tett, hiszen a kollekciónak az aktuális divathoz a legkisebb értelemben van pusztán köze. „Amit azonban szerettünk volna megalkotni” - folytatta Kati – „az az értéktudatosság. Valami kevésbé pazarló, valami, ami nem megy ki azonnal a divatból. Ami talán a márka nevéhez hűen viselkedni* tanít”.

Zoób Kati teljesítményének és stílusának hazai megítélése igazán változatos és sokszínű, azonban ez az esszé nem a tervezőnő jelmezszerű kosztümjeit hivatott értékelni, hanem azt a próbálkozást, mely javítana és egy minőségibb, elegánsabb, valamint kifinomultabb megközelítését szolgálná az üzleti öltözködésnek. Üzleti öltözködésnek, ugyanis a megcélzott vásárlóközönség nem más, mint azon harmincöt év fölötti nők, hús-vér Berényi Klaudiák, akik minden bizonnyal közép- vagy vezető beosztásban dolgoznak, többnyire a gazdasági életben, és profiljuk része a kellemes megjelenés.

A csavar a történetben talán ezen a ponton kell, hogy előrukkoljon, a probléma ugyanis az, hogy az imént említett kellemes megjelenés szakértői szemmel a legkevésbé sem kellemes, inkább konvencionális, a szó provinciális, feudális negatív értelmében. A magyar üzletasszonyok kevés kivétellel, de ízléstelenek és rossz képük van az öltözködésről, éppen ezért fontos, hogy egy olyan intervallumból tudjanak kedvükre válogatni, amely a lehetőségekhez képest ellehetetleníti a melléfogást.

A megalkotott ruhadarabok jól kombinálhatóak egymással, visszafogott, diszkrét és valóban kellemes színekkel játszanak. A trendektől való távolságtartás hitelességet és komolyságot kölcsönöz viselőinek, az időtlen darabok pedig a legtöbb testalkaton előnyösen mutatnak, ellentétben más üzletek up-to-date kínálatával. Mindemellett szeretném kiemelni az eladógárdai tagjait, akik a ruhadarabok kombinálásában és kiválasztásában nagy segítséget jelentenek, méghozzá (a plázai környezetében) szokatlanul felkészült módon, tanácsadói tudással felvértezve.

Igaz a divat és stílus tekintetében melléfogás még így is lehetséges, ugyanis a kollekcióban jópár rettenetes darab bukkan fel, mint például a zsabós blúzok, vagy lakkszegélyes, olajzöld táskák - azonban ezeket kompenzálják mindazok, melyeket még én magam is szívesen ajánlanék.

A hivalkodóbb hivatalnok darabokon túl számos olyanra lehet lelni, melyeket egy igazán kifinomult, elegáns, a divatra és stílusra érzékeny nő is a ruhatárába tud építeni, a darabok kortalanságából fakadóan. Ezek általában egyszerűbbnek célzottak, legtöbbször semleges színűek, mint például egy piszkosbézs, teljesen A-vonalú, szabadon lengedező ruhácska.
A mesteri kimunkáltságra ad ugyanakkor példát a több színben is megtalálható, mellrészénél kétórás kézimunkával piézett keményített ing, valamint az a tojás alakú, tiszta gyapjú kabát, melynek anyagába olajszínű rózsákat szőttek bele az olaszországi Alta Moda műhelyében.

Ez a mesebeli kézművesség, mely a legkevésbé sem hasonlítható össze az iparművészi kézművességgel, az állami tulajdonban lévő Kézmű Nonprofit Kft. technikai sajátossága, mely olyannyira magas színvonalon mívelt „tudomány”, hogy több magyarországi üzemükben is gyártanak Valentino, valamint Dolce & Gabbana ruhákat. A kliensek száma végtelen és a legnagyobbak közül kerülnek ki. (Sajnos őket megemlítenem nem lehet, de higgyék el nekem, nívós nevekről van szó és nem pusztán másodvonalbeli ruhákról, vagy táskákról, hanem valódi kifutó kollekciókról.)
A sajtótájékoztatón jelen lévő képviselő, Niedermayer Antal el is mondta: a múlt évben tizenkétezer Dolce & Gabbana táskát gyártottak és ebből a mennyiségből pusztán harmincat küldtek vissza, minőségi problémákra hivatkozva. Varázslatos és megdöbbentő teljesítmény; egy lehetséges opció a hazai divattervezők minőségi problémáinak megoldására –igaz, a végső kivitelezés előtt a stiláris problémákat lenne javallott orvosolni.

Adottak tehát a minőségi, többnyire stílusosan kellemes darabok, úgy gondolom egy meglehetősen reális árfekvésben (egy ing körülbelül húsz-, egy ruha harminc-negyven-, egy kabát pedig nagyjából hetvenezer Forint), és egy olyan lehetőség, amely végre modern formában öltözteti újjá az üzleti élet feminin képviselőit.
Divat nem jött létre ebben az esetben, de a megálmodók nem is akartak (– hasonlóan a Marie Claire Fashion Days-en megjelenő tervezők zöménél, ahol igaz akartak, mégsem született. De ez már a következő kritika témája.)

Üdvözlettel:

Dávid Máté
- Az'Allürista


*Viselkedni - örömömre szolgálna, ha Magyarország teljes lakossága nem is, de legalább a vezető pozícióban tevékenykedő (szándékosan nem használnám a dolgozó igét) emberek többsége tudna viselkedni


INFORMÁCIÓ - AZ ATTITUDE SAJTÓKAPCSOLATA A LANCECOM KOMMUNIKÁCIÓ, A PAULAY EDE UTCÁBAN BERENDEZETT SHOWROOM TALÁLHATÓ, ÉRDEKLŐDNI A +36 1 311 9152-ES, VALAMINT A +36 30 405 2387-ES TELEFONSZÁMON LEHET. 



2011/10/17

Negyvenegyedik hét


VASÁRNAP ESTI SZEMEZGETŐS

Ahogyan vasárnap kora este szemezgetünk a vasárnapi ebéd desszerthagyatékából, úgy ízlelgetjük az elmúlt hét nap objektív szempontból kevésbé (és annál inkább) jelentős eseményeit a lehető legszubjektívebb hangvételben. Legyen szó kizárólag divatról, vagy élethelyzetről; érzésekről és szkepszisekről, a Vasárnap Esti Szemezgetős igyekszik minél több és minél változatosabb szösszeneteket az Olvasó elé tárni, heti rendszerességgel, vasárnap este.
Az'Allürista

(Kedves Olvasó! Ha Önnel is egy feledhetetlen mozzanat történt a héten, kérem, ragadja meg az alkalmat és ossza meg velünk irodalmi hangvételben, 300-1500 karakter terjedelemben – leütött szóközzel együtt. A szösszenetek beküldési határideje a vasárnapot megelőző szombat estéje, cím: az.allur@gmail.com) 

_______________________________________________________________________________



POZITÍV ÉS NEGATÍV POLAROIDOK
avagy megfigyelések a pénteki Marie Claire Fashion Days szakmai estjéről, 
úgy ahogyan történt - Az'Allürista



Roitfeld és Lalanne a Király utcában *

 Egymásba karolva szálltak oda hozzám, feketében, jókedvvel és mosollyal – Mónika karján egy gyönyörű szép órával - mióta a nagyapámtól örökölt 50 éves darab lekóborolt a kezemről, azóta a szép órák szélsőséges érzelmeket generálnak bennem. Viccelődtünk, pezsgőztünk majd helyet foglaltunk. Szűcs Peti Pataki Ágit és Vajda Mályi Zsuzsát bökdöste, Laczkó Móni a kollekciókat figyelte. Szétomló, vállig érő sötét hajjal, grimaszokkal és decens kézmozdulatokkal, mikor tapsolni kellett.


Sztármodellügynök és gárdája, avagy ki is Mihalik Enikő modellügynöke?

Felálltak és kivonultak a második sorból, a bemutató kellős közepén. Na nem azért, mert rosszul lettek, vagy nem tetszett; nem is azért, mert a bevedelt ingyen pezsgő kikívánkozott, hanem mert elfogyott az alanyi jogon felszolgált bodzás koktél, és hát kellett az utánpótlás. Mindez a bemutatók kellős közepén, mint egy vidéki futballmérkőzés proletárszekciójában. Talán csak a szotyi hiányzott.   

Statikus kritikusok

A fákkal végigültetett kifutó közénk feszült, mint ághághatatlan horizontális határvonal, de a szemközt ülő Tóth Ali és Virág Anikó tekintete mindent elárult. Anikó duruzsolt, Ali hallgatta és olykor fordítva – s míg engem (sajnos) sokszor magával rántott az illékony pillanat, ők szakmaszilárdan tekintettek az avarban úszó lányokra.

Cím nélkül

Ha ezt közöltem volna, a rovat címe Vasárnap Esti Oltogatósra keresztelődött volna. 

„Amúgy”

 Én az egyik oldalon, Ő a másikon, Én integettem Ő pedig nézett, hogy ki is vagyok. Elnéztem és a szomszédom fülébe súgtam, „Zséda nem ismert meg, elfelejtett”, s mire visszanézek Adrienn a levegőben kalimpál és exkuzál: nem láttalak a vörös fényben, puszi, puszi, gyere át.
(Zsédényi Adrienn Stíluskalendáriuma hamarosan a boltokba kerül, melynek készítésében szervesen én is részt vettem – elegánsabb nővel aligha találkoztam.)



*Carine Roitfeld, a francia Vogue volt főszerkesztője és Olivier Lalanne a francia Vogue jelenlegi vezető szerkesztője és a Vogue Hommes International főszerkesztője.


2011/10/10

Dilemma hétfő délutánra

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket
Hatásos lakás az amerikai Elle Decor októberi számából


Pár héttel ezelőtt tudatosan cirkáltam a belváros újságárusai között, az amerikai Vogue szeptemberi számára vadászva és rövidesen, de annál verejtékesebben meg is kaparintottam a tengerentúlról érkezett két példány közül az egyiket a Városház utcai Világsajtó házában. A kezdeti lelkesedés közben még arra is tudtam figyelni – ez igazán ritka, de kivételesen sikerült, hogy Kate Moss lila Dior ruháján kívül más címlapokon is átfuttassam a tekintetem, s mivel pár hónapja költöztem új szobába és megfogadtam: olyan zugot alakítok ki, ami bármelyik lakberendezési lapból visszaköszönhetne, így rögtön megakadt a szemem az amerikai Elle Decor októberi kiadványán.

Harmonikusan szóber szoba, türkizzel és pár vizes színnel megtörve, valamint a fuxialila címmel. Belelapoztam, csak úgy random. Aztán átlapoztam: legelejétől a legvégéig, minden egyes lapot. Beleszerettem, de letettem, pusztán azon az alapon, hogy 1990 Forintért mindez bármilyen szép is, pénzkidobás, különösen arra tekintettel, hogy a meghatározott havi keretből szórnám el rá a pénzt és helyette inkább vehetnék valamit, ami annak az ideának a leképződése, amit a magazin oldalain prezentálnak. Például egy elegáns üvegvázát, amibe gyertya állítható, vagy egy vastagkötésű szénszürke takarót az új szarvasbőrszín ágyamra. Egyszóval valamit, ami kis léptékben egye inkább gyarapodva, de megtestesíti azt az álomvilágot, amit az Elle Decor szerkesztősége sugall, szerte a világon, jelen esetben a Városház utcai Világsajtó házában.

Letettem. Két hétre, és ma betévedtem. Ott ült a polcon, szemben az ajtóval, magasztosan, a tőle elvárt kifinomultsággal és az ellenvetést nem tűrő szalagcímmel „Fashion Forward, at home with today’s top trendsetters”.
Megkérdeztem, megfoghatom-e? Ő a kezembe csusszant, én pedig végigsimogattam. Legelejétől a legvégéig, minden egyes lapot. Ő tovább kacérkodott.
Álmot kínált, egy olyat mely nem pusztán inspirál napról-napra, de táplál. Erőt ad. Talán ahhoz, hogy némán hunyjam be a szemem, mikor az összefirkált liftbe beszállok, vagy belépek a húgyszagú aluljáróba. Konzervvitaminként kellette magát, egy olyan ember előtt aki éhezik az ízes minőségre.

Gyorsan peregtek az események, igazából már csak arra az egy pillanatra emlékszem, amikor a bankkártyámat nyújtottam az eladónak, s mire kiléptem az utcára, már a táskámban kuncogott, engem pedig egy újabb érzés kezdett el emészteni – a lelkiismeret furdalás.

Tudtam, hogy egy újabb mérfölddel tovább hajítottam valami céljelző gerelyfélét, s hiába landolt a Kánaánban, a távot kötelező lefutni – így távolított el az álmom a valóságtól egy délutánra, így tépett még nagyobb szakadékot a megvalósítható és a megvalósítandó közé.
Tehát mi a megoldás? Teszem föl a kérdést. Az álmoknak élni, s száraz kenyéren élni, vagy száraz álmokkal álmodni, de legalább vajazottat majszolni.


Salut,
Az'Allürista


(Utólagos megjegyzés: a lapból nem pusztán képeket találtam az interneten, de első rákeresésre a komplett letölthető PDF verziót is. Tragikus, különösen az egóm arroganciája, ugyanis nem képes lemondani a birtoklásáról - egyszóval az, hogy visszavigyem, egyelőre szóba sem jöhet.)


2011/10/09

Negyvenedik hét

VASÁRNAP ESTI SZEMEZGETŐS

Ahogyan vasárnap kora este szemezgetünk a vasárnapi ebéd desszerthagyatékából, úgy ízlelgetjük az elmúlt hét nap objektív szempontból kevésbé (és annál inkább) jelentős eseményeit a lehető legszubjektívebb hangvételben. Legyen szó kizárólag divatról, vagy élethelyzetről; érzésekről és szkepszisekről, a Vasárnap Esti Szemezgetős igyekszik minél több és minél változatosabb szösszeneteket az Olvasó elé tárni, heti rendszerességgel, vasárnap este.
Az'Allürista

(Kedves Olvasó! Ha Önnel is egy feledhetetlen mozzanat történt a héten, kérem, ragadja meg az alkalmat és ossza meg velünk irodalmi hangvételben, 300-1500 karakter terjedelemben – leütött szóközzel együtt. A szösszenetek beküldési határideje a vasárnapot megelőző szombat estéje, cím: az.allur@gmail.com) 

_______________________________________________________________________________




FRANCESCO COMINELLIRE EMLÉKEZÜNK
- Az'Allürista


Férfiként a divatiparban mindannyian nagy problémával küszködünk: kit is válasszunk példaképünkül, aki megtestesíti mindazt a kiforrott stílust, amit mi valaha is elszeretnék érni az életünk során.
A harmincas éveinek derekát taposó Francesco Cominelli számomra, és még rajtam kívül megannyi barátomnak, ismerősömnek, sorstársamnak példaképül szolgált, és minden bizonnyal szolgálni fog, hiszen tragikus és érthetetlen halála talán még inkább az önkifejezés fontosságára hívja fel a figyelmet.
Cominelli a Vogue Hommes Internationel szerkesztőjeként maga volt a megtestesült bohémság, a kifinomult és örökérvényű stílus – nem volt olyan ruhadarab, érkezzen az rögvest a kifutóról, vagy álljon esztendőket a szekrényben, mely nem nyert volna új értelmet mikor magára vette.

A Vasárnap Esti Szemezgetős keretén belül, Az’Allürista Őrá emlékezik. 



Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

2011/10/08

Vízum a minimálból a francia sikkbe, azaz Sármán Nóra kollekciót készít

Sármán Nóra Az'Allürista

Sármán Nóra Az'Allürista

Sármán Nóra Az'Allürista Sármán Nóra Az'Allürista

Sármán Nóra Az'Allürista Sármán Nóra Az'Allürista

Sármán Nóra Az'Allürista Sármán Nóra Az'Allürista


Hogy van élet a minden bizonnyal jó szándékkal létrehozott, ám annál butácskábban prezentált Divatkreátor* után – gondoljunk csak a közhelyes pink színhasználatra, a vendégkommentátorok szedett-vetettségére, vagy Görög Zita kisiskolásan bemagolt monológjaira – mi sem bizonyítja jobban, mint Sármán Nóra első kapszulakollekciójának létrejötte, melynek kampány és lookbook fotói** pár nap alatt ellepték a közösségi oldalak felületeit. A kollekció elméletileg a Coin áruházban debütál, s hogy miért csak elméletileg, arról a vezetőséget lenne érdemes faggatni, mely a tehetségkutató műsor kezdetekor fűt-fát ígért a hatalmas reklámért cserébe, de azokat még mindig nem váltotta be.

Leszámítva ezt az apró logisztikai problémát, Sármán Nóra töretlenül optimista a maga aranyos, cincogó attitűdjében, mely azonnal levett a lábamról mikor a múlthét hétfőjén meglátogattam budai otthonában, ahol édesanyjával és egy igen tetemes mennyiségű Szőke Gábor Miklós relikvia között él.
Személye elbűvölő vagy sem, nézzék el számomra ezt a költői túlzást: hazánkban szinte egyedülálló módon nem él vissza vele, azaz szakmai rátermettségét nem a túlkomponált sajtóanyagok, hanem a szobájában kiállított munkák igazolják – azok a fekete-fehér ruhadarabok, melyek már az első ránézésre egy a hazánkban friss stílust képviselnek: átmenetet a geometria birodalmából a francia sikk világába.

Sosem törekedtem arra, hogy tudatosan építsek fel egy stílust. Mindig is úgy gondoltam, hogy ezt nem szabad erőltetni, ennek magától kell jönnie, hiszen vannak olyan áramlatok, amik a levegőben vannak.” – reflektál Nóra az inspirációt szaglászó kérdésemre, s egyben definiálja a jó divattervező fogalmát.
A jó divattervező jelenleg egy rátermett szociológus és mesterember keveréke, hiszen a jelenkor nőjének vágyai és igényei az éterben keringenek, szabadon; pusztán jó érzék, szociológiai fogékonyság szükséges ahhoz, hogy az illető ráharapjon a megalkotandó, teljesítendő óhajokra és ezt ügyesen, szakmája mestereként képezze le, alkossa meg.

Azzal, hogy Sármán Nóra hétköznapi ruhákat alkotott (hozzáteszem: nem hétköznapi eseményekre), nem lejjebb adott a tervezői géniuszából, hanem feljebb értékelte és újraértelmezte azt, ugyanis a levegőben kószáló vágyakat hordható módon fogalmazta meg, méghozzá úgy, hogy a kollekció teljes egésze egységes, karcos, szofisztikált és erőteljes maradt.
„Azt gondoltam eddig, hogy egy hordható ruha elkészítése, maga a hordhatóság, egy nagyon nagy korlát, de egyre jobban kezdem magam otthon érezni ebben a műfajban. Most kezdnek megnyílni a kapuk, úgy érzem, kezdem megtalálni magam és a lehetőséget benne”.

Sármán Nóra darabja izgalmasak, s olykor igaz provokatívak, de mindezt az ízlés fogalmán belül teszik és nem pusztán a komolyság látszatával játszadoznak, hanem meg is testesítik azt. Így kedvenc darabom például a nehéz, fekete gyapjúkabát, mely féloldalasan hajtott és rejtetten gombolódik, vagy a fehér, eukaliptusz levélmintákkal díszített áttetsző blúz, mely talán a hozzá párosított latex-hatású nadrággal már a „túl sok” kategóriájába esik és viselőjét egy újabb „túl sok” emberré avatja – éppen ezért célszerű világos famert választani hozzá, ezzel slamposítani a slamposíthatatlant.

Nóra egyetlen gyengesége talán a még egyelőre bizonytalan szabászati megoldásokon, valamint a „nélkülözhetetlen” minimálon túl, nem más, mint az előrejutását akár akadályozható visszahúzódottsága; a divatélettől való érthető és érthetetlen zárkózottsága.

Érthető, mert ki akar egy olyan közösségnek a keretein belül szerves pozíciót vállalni, mely a koholt allűrökből, misztifikált karakterekből és modortalan szereplőkből áll? Egy olyan közösségben, ahol az általuk oly sokszor emlegetett asztalra bármit le lehet tenni a közösségi népszerűség fejében?

Érthetetlen viszont, hiszen Sármán Nórának sem takargatni-, sem félnivalója nincsen – korosztálya egyik legtehetségesebb és legígéretesebb tervezője.


Salut,
Az'Allürista


*A Divatkreátor a Tv2 nagysikerűnek nem bizonyuló csütörtök késő esti programja volt, melyben divattervező tanulók készítettek előre meghatározott koncepció alapján fellépő ruhákat a Megasztár negyedik szériás versenyzői számára. A műsorban egyedül az alkotási folyamat és Andó Ildikó, az Elle vezető stylistjának munkamorálja volt érdekes és példaértékű, az elkészült alkotások kevésbé.


** A fotókat Zólyomi Norbert készítette, Madar Annamária szabadúszó stylist segítségével

2011/10/07

Porondon a valóság - interjú Az'Allüristával

Az alábbi interjút a Cotcot.hu kedves szerkesztője, Országh Kitti készítette velem, és őszintén megmondom: nagyon élveztem minden egyes kérdés megválaszolását, mert olyan (számomra) evidens és eredendő válaszokat csiholt ki belőlem, amelyek eddig csak a hümmögéses körvonalazódás terén nyilvánultak meg. Szóval én is közelebb kerültem saját magamhoz, és remélem, ti is közelebb kerültek így egy kicsit hozzám. A teljes interjút az alábbiakban olvashatjátok.

Salut,
Az'Allürista

Photobucket
Az'Allürista - Dávid Máté
Fotó: Makó Szilveszter



Az Allürista, azaz Dávid Máté. Hosszú ideje ír már kérlelhetetlen és vérprofi divatkritikákat, blogját a legtekintélyesebb szubjektív divatorgánumok között tartják számon. Az íróról eddig nem sokat tudtunk, de ő maga sem árult el túl sokat magáról. Annyi biztos, hogy nem pózol partikon vagy fényképezkedik szerkesztőkkel, sőt, eddig fotót sem láthattunk Az Allüristáról. Megkerestük hát a szerzőt és a remek stílusban, nagyfokú precizitással alkotott bejegyzések mögött egy nyitott, hiperintelligens, szerény embert találtunk, aki mindezek mellé még csak húsz esztendős. Íme, ismerkedjetek meg kicsit közelebbről Mátéval, aki most is sallangok nélkül beszélt a magyar divatéletről, inspirációjáról és arról, mit csinál, ha éppen nem “allűrködik”.


Hogyan lett belőled Az Allürista? Túl sok információval nem rendelkezünk rólad, annyi biztos, szemtelenül fiatal vagy és szakmabeliek zengenek dicshimnuszt a blogodról. Mikor kezdődött az egész?

Ha bárki is azt várná most, hogy a varrónőként dolgozó nagyiról vagy szabó nagypapáról kezdjek el regélni, sajnos ki kell, hogy ábrándítsam: a családunkban semmi előzménye a divat hivatásszerű űzésének. Nagy hatással lehetett rám a nagyszüleim művészet-, és irodalomszeretete, anyukám kifinomult nőisége és dámai allűrje – 17 éves koromig senki sem fogta a kezem vagy terelt erre az útra.
Körülbelül 2008-ig készítettem divattervszerű illusztrációkat, melyeket egy hirtelen ötlettől vezérelve lefénymásoltam és beadtam a Louis Vuitton, és az akkor nyíló Burberry üzletébe - hátha adnak valamiféle tanácsot, vagy útmutatást; hova érdemes menni tanulni és úgy egyébként: mihez lehet kezdeni ezzel a készséggel az életben.
Egy hónap után megkeresett a Louis Vuitton hazai sajtófőnöke, Csajbók Mariann, aki azóta terelget, és inspirál – vele mentem el a két éve rendezett Marie Claire Fashion Days szakmai napjára. Miután novemberben írtam neki egy elkeseredett levelet, azt tanácsolta: indítsak egy saját blogot. A vicces az egészben, hogy előtte már készítettem legalább ötöt, de mindegyikre ráuntam” á, nekem ez nem megy címszóval”, de az Ő bizalma erőt és lökést adott.

Mi az oka annak, hogy eddig nem fedted fel a kilétedet nagyobb nyilvánosság előtt?

Az ok közel sem annyira epikus, mint ahogy a legtöbben gondolnák, igaz, kielégítő választ még magamnak sem tudok adni. Lehet azért, mert egy borsodi városból jöttem és zárkózottabb vagyok az ország nyugati régióiban nevelkedetteknél, először nem mertem azonosulni a szerepkörömmel, próbának indult, ami akár el is vághatja a karrierem.
Ha utólag okoskodnék, azt mondanám: az „írói álnevem” határt húz a magánéletem és a „munkám” között, határt húz a szubjektivitás és az objektív között, mert van amitől Dávid Máté rosszul van, például Roberto Cavalli cigányos giccsétől, de Az’Allürista imádja, mert még a legutolsó Cavalli retikül mögött is óriási szakértelem és egy zseniálisan kiépített stílus, filozófia áll.

"Az allűr egy olyan természetes keresetlen és könnyed stílus mely áthatja az egyén teljes valóját."- írod a blogod egyik bejegyzésében. Hogyan éled meg a stílust a hétköznapjaidon?

Vannak stílusos emberek és vannak emberek, akiknek van stílusa. A kettő nem ugyanaz. Aki stílusos, annak biztos van stílusa (stylish), de akinek van egyfajta stílusa, az nem biztos, hogy stílusos. Amikor azt mondjuk, hogy ízlések és pofonok, azt értjük stílusok és pofonok. Viszont A Stílus és Az Ízlés kötött fogalmak koránt sem olyan szubjektívak, mint amilyennek gondolják őket.

Az, hogy valaki stílusos-e két kritérium határozza meg szerintem. Az egyik megjelenik az öltözködésben, az én esetemben pedig két aranyszabály létezik. Az egyik, hogy nem erőltetem a dolgokat, érzésre választok, a másik pedig, hogy a lehetőségeimhez képest igyekszem mindig a legjobbat választani. A legjobb nem feltételezi a legdrágábbat, inkább a számomra esztétikailag értékeset. Ha ez nem ízléses, nem beszélhetünk stílusosságról – ízlés hiányában stílusok léteznek, de Stílus nincs, pusztán egy mesterséges koholmány, amit ezzel a kecsegtető névvel adunk el.

A második kritérium az egészséges hedonizmus, tehát az életvitel stílusossága. Fontos, hogy meg legyek elégedve az életemmel, magammal, ha csak egy picit is, de kiegyensúlyozott legyek. A kérdésre válaszolva: én akkor érzem magam stílusosnak, ha meg vagyok elégedve magammal – a teljesítményemmel, a ruházatommal – és a jelenre tudok koncentrálni. Ha ülök a villamoson és magamban mosolygok, mert boldog vagyok. Lehetek én akármiben, ha rossz a kedvem és magam alatt vagyok, nincs az az ember, aki meg tudna arról győzni: Máté, te stílusos vagy.

„Amikor egyszerűen jó, amikor nem látszik erőltetettnek, akkor ellenállhatatlan” – mondja Emmanuelle Alt, és ehhez hasonlóan már csak John Fairchilddal értek jobban egyet, aki szerint „a stílus az egyéniség kifejeződése, karizmával keveredve” –tehát akármennyire is erőlködünk, a stílust magunkban kell felcsiholni először, aztán jön minden más, sorjában. Egy szép kabát, zakó, kesztyű, pénztárca, névjegytartó, toll.

Honnan ered az az ösztönösnek ható íráskészség, mellyel a bejegyzéseidet megalkotod, hogyan képezed magad?

Idén májusban érettségiztem és magyarból emelt szintű vizsgát tettem, ami egyaránt megkövetelt egy erős lexikális tudást és hatékony íráskészséget. Tavasszal rengeteget tanultam magyart és még többet írtam, verselemzéseket, reflektálásokat, érveléseket, a napi rendszeresség pedig lehetővé tette, hogy „a kisujjamból rázzak ki” egy nehezebbnek tűnő témát a blogon. Ugyanakkor elmondhatatlanul sokat köszönhetek a gimnáziumi magyartanáromnak, aki rengeteget kritizált és javított az írásaimon, valamint az életre tanított – miközben az egyéves kisfiával farmot építettünk a gyerekszobában.

Mivel június óta kényszerszünetet kellett, hogy tartsak a Budapestre érkezésem miatt, azóta nem is írtam, így iszonyatosan nehéz visszarázódni ahhoz, hogy ne csak szóban, de írásban is ömöljenek belőlem a szavak.

Szerzők közül nagy hatással van rám Szabó Magda végeláthatatlan, többszörösen összetett mondatainak hullámzása, Pilinszky János tökéletesen megtalált szavainak csöndje, Ady lázadó hangvétele, Latinovits embersége és vers-zengése.

Az amerikai Vogue riportjaiból nagyon sokat tanulok, falom őket. Hazai fronton mindig áttanulmányozom Szűcs Peti és Mörk Leonóra cikkeit, Liptai Lívia és Vass Virág szerkesztői leveleit – kettejük hasonlatai, metaforái hihetetlen mértékben inspirálnak, de imádom Lami Juli könnyedségét is, az utóbbi időben pedig nagyon ráharaptam az Élet és Irodalom kritikáira. Fergetegesek. „Mellesleg” az élet igazságaira mindig Márai Sándor és Müller Péter vezet.

A kényesebb kérdésekre a divatszakma képviselői nem, vagy hosszas unszolás és körítés után válaszolnak csak. Kritikát megfogalmazni pedig a blogokon és egy-két online forráson kívül nem nagyon mer senki.

A hazai divatélet hangyányi – néha a teljesítménye is hasonló mértékű. A probléma nem a vezető beosztásban dolgozók ítélőkészségével, sokkal inkább a kezük megkötöttségéből fakad. A divatipar itthon is üzlet, ebből fakadóan sokan nem tehetik meg, hogy nyíltan határolódjanak el pár delikvenstől – ez egyedül a szabadúszók kiváltsága. A Tóth Ali által vezetett The Room csapata megteheti, hogy csak 10 emberrel dolgozik, a legjobbakkal – látható is az eredménye, azonban nem is keverik össze a szakmai hírnevet a személyes hírnévvel. Nem bratyiból választanak fotóst, sminkest, fodrászt vagy modellt, hanem mert bíznak az illető minőségében. Az pedig egy másik dolog, hogy közben jól is érzik magukat.

Itthon igazán beszariak vagyunk – például öltözködni sem csak azért nem merünk, mert mit szól a szomszéd, hanem mert magunkból veszett ki a kurázsi. A politikában, az irodalomban, a képzőművészetben fele annyi az álszentség, mint a divatszcénában; Kiss István kiáll, elmondja, vállalja. Kiss Mari leül, megírja, publikálja, vállalja. Kiss Lenke hozzááll, megfesti, kiállítja, vállalja. És mi? Nem állunk ki, nem mondjuk ki, nem vállaljuk a saját véleményünket. Miért? Sok hibát követtem el, de amikor valóban bakot lőttem, szóltak páran: „Máté, ez most nem jól sült el”. Rendben, elnézést, megyünk tovább, tanultunk, fejlődtünk – ez lenne az igazi hozzáállás, nem pedig az, hogy fűvel-fával jóban vagyunk. A szakmai érvényességet sem a Facebook-barátok, sem a rajongók vagy a like-ok száma fogja meghatározni – de még az sem, hogy melyik felkapott helyen iszom a kávémat (Az évadnyitó, ars poetica jellegű bejegyzésem pontosan erről szól.) Dolgozni kell, dolgozni, dolgozni – a probléma csak az, hogy a fiatal generáció pontosan azt keresi a divatban amit a médián keresztül lát: a csillogást, a szórakozást – a kemény munka pedig nem része ennek a képnek.

Kritikus pedig azért van kevés, mert ez egy nehéz és utálatos munka – a buta emberek legalábbis szeretik annak beállítani, hiszen mocskolódni és szitkozódni „mindenki tud”. Ez persze így is van, de ahogyan Vajda Mályi Zsuzsa (a Fashion Guide főszerkesztője) megfogalmazta „A kritika meg kell mondja és el kell magyarázza, hogy valaki, vagy valami nem jó, vagy nem jó irányba halad. Ugyanis ez a feladata. Az egyetlen feltétel, hogy olyan kritikusokra van szükség, akik már hitelesek, vagy akik egyszerűen írásaikkal, véleményükkel hitelessé teszik majd magukat a divatszakmában.”

Amit szeretnék, az a megfogalmazott hitelesség elérése. Ez pedig hosszú és kemény munka, és mivel olykor bizonyos kérdésekben vagy felszólalások hatására szélsőségesen temperamentumossá vagyok hajlamos válni, ami szenvedélyes írásokhoz vezet.
Azonban azt hiszem, ez is egy bizonyítéka annak, hogy mennyire a szívemen viselem a magyar divat helyzetét, és mennyire szeretném azt, ha egy kollekció megtekintése után nem rossz szájízzel mennék haza az apró, de sok baki miatt, hanem tényleg boldogan.

A Gombold újra-pályázatról sokan, sokfélét elmondtak már, elméletileg a tradicionális magyar öltözékeket kellett a versenyzőknek újragondolniuk és modern elemekkel vegyíteni az elgondolásaikat. Mit gondolsz, miért nem tudunk elszakadni például a matyómintától és végre nemzetközileg is vállalható, a fősodorba illeszkedő divatot létrehozni?

Elsősorban egyaránt lehet valamiféle probléma a divattervező hallgatók és a felsőoktatási intézmények módszereiben. Igaz ez csak egy hipotézis, de az ódivatú képzés ódivatú gondolatokat szül. Egy ismerősöm kezdett el nemrég tervezést tanulni az egyik új intézményben és felháborodva mesélte: a tanárok ráerőltetik a minimalizmust, annak ellenére, hogy a hölgy egy kiforrott és minőségi, édes, aranyos stílussal jelentkezik. Olyan harapnivalóan szelíd, virágossal. A kérdésem tehát, miért nem ismerik fel az oktatók a potenciált jelentő gondolatokat és miért képeznek egyforma tojásokat? Nem a minőségi diverzitás pártolása lenne a feladatuk? Ha már varrni nem tanulnak meg szépen a hallgatók, akkor mit is tanítanak nekik?

A Gombold újra! egy ballépés volt, melyhez a kormánypárti politikusok túlbuzgósága vezetett, ugyanis a programot hozzá nem értő fiatalok találták ki, pár nap leforgása alatt, mondván a fiatalokat kellene megfogni, a divat pedig (állítólag) nagyon érdekli őket – csináljunk akkor valamit a divattal. Eddig nincs is probléma, a dolog ott bukott el, amikor szintén hozzá nem értő embereket vontak be a már fényét vesztett magyar divatéletből. Az eredmény kézzel fogható volt, pár munkát leszámítva értékelhetetlenül slampos, ahogyan Tóth Ali jellemezte: „kézműves”.

Különben a matyómintával semmi probléma – a matyóminta matyóminta. A probléma inkább az, hogy a nevezőket nyilván valamiféle igába fogták, szemellenzővel és valamiféle szomorú oknál fogva képtelenek voltak kinyitni a szemeiket. Pár példa a közhelyek helyett: keppőrület van a nemzetközi kifutókon, így én szívesen fogadtam volna pár hordható, combközépig érő fehér vagy fekete juhszőr, vagy műszőr subát. Juhászhuligánok. Tollból már kifinomultabb hatást is kelthetett volna, úgy ahogyan idén Stefano Pilati az Yves Saint Laurent számára megálmodta. A Givenchy pár éve fekete spanyol motívumokat hímzett vastagon a homokszín, tökéletesen szabott, szűk és geometrikus kabátkáira. A Balmain sújtásos kabátjaiért mindenki ölt volna. Voltak daliás huszáraink, mai napig észveszejtő a díszmagyarban strázsáló Korona-őrök a Parlamentben és gyönyörű, modernhatású hímzéseink vannak. Nem kell vörös-piros-sárga-kék, legyen fekete meg szürke. Ezek hol vannak? Hol van a kutatás? A research?

Leszámítva az igazán igényes munkákat: lusták voltunk, be is égtünk, ez pedig nem kizárólag a program hibája.

Van egy tervezői generáció Magyarországon, akik minden egyes szezonban mérceként szolgálhatnának a többi tervezőnek, például a USE. Szerinted mennyire zártak ennek a közösségnek a határai, tehát mekkora eséllyel indul egy kezdő tervező itthon?

A USE jókor volt jó helyen, ügyes és határozott stílusérzékű, tehetséges emberekkel, tőkével. Ami véleményem szerint még inkább csodálatosabb, az az út, amit a szezonok alatt igyekeztek bejárni – elszakadtak az arctalan minimalizmustól és glamúrt építettek a ruháikba, valamint trendszíneket. Hangsúlyozom, trenddel, rozsda és homokszínnel tunningolták fel magukat. Ha valakinek itthon eredeti, ízléses és hordható ötletei vannak, az már elegendő lenne a sikerhez, és még a minőségi megvalósítást nem is vettük figyelembe! Ha valaki olyat alkot, amit már láttunk az közömbössé válik, azonban ha ízléstelenül teszi, akkor egyszerűen közönségessé.

Az ízlés nem szubjektív, igenis van egy szellem, amit a kor és a kifutók diktálnak, ennek pedig meg kell felelni. Lehet csillogni, lehet valami szenvedélyes és tündöklő, azonban lehet azt a Gucci és a Cavalli szintjén művelni, de lehet a Nyugati-aluljáró csili-vili táskacsodáihoz hasonlóan is. Az utóbbi aluljáróglamúrra tökéletes példa Abodi Dóra táskakollekciója – számomra teljesen érthetetlen, hogy egy magát ennyire eredetinek és arisztokratának prezentáló hölgy, hogy képes ennyire butikos stílusban alkotni.

Az átlagemberhez legtöbbször csak a tömegmédia által felkapott tervezők kollekciói jutnak el, sok szakmabeli panaszkodik emiatt. Szerintem a kereskedelmi médiumoknak nem is ez a feladatuk. Szerinted?

Nézd, a magyar átlagember legnagyobb problémája jelenleg az, hogy a következő hónapban hogyan sakkozzon a keresetével, hogy lehetőleg mindenre jusson egy kevés. Még a kultúra szélesebb spektruma sem érdekli, nem hogy ki a legújabb és legtehetségesebb magyar tervező. Ahhoz pedig túl fáradt, hogy ő maga nézzen utána - azt eszik, amit elé tesznek. És mit, vagy kit tesznek elé?

Sem a kereskedelmi, sem az állami csatornák nem tündérkeresztanyák, akik érdekmentesen, pusztán jó szándékból mutatják be az ország szinte teljes lakosságának a delikvenseket. Aki fizet, aki jó sztorit kínál, akinek megvannak a kapcsolatai vagy már korábban bekerült ebbe a televíziós körbe és ezzel a köztudatba, azok mind ott vannak. Megoldást talán egy félamatőr, szakmai stáb dokumentumfilmje jelenthetne, hasonló, mint Mademoiselle Agnes Habille(e)s című műsora a francia Canal+-ön.

S akkor most általánosságban. Mit gondolsz arról a demokratizálódásról, ami az elmúlt pár évben jellemzi a divatvilágot? Online bemutatókat nézhetünk, bloggerek ülhetnek az első sorokban és befolyásolhatják egy-egy kollekció sikerességét. Okoz-e szerinted ez a fajta liberálisabb hozzáállás felhigulást a divatvilágban?

Ha sarkalatosan rossz véleménnyel lennék a tendenciáról, akkor most nem válaszolhatnék a kérdésekre. Azzal, hogy az internetnek köszönhetően megnyíltak a lehetőségek a távolság pedig leszűkült, sokkal nagyobb annak az esélye, hogy több tehetséget fedezhessenek fel a szerkesztők, akiket aztán kézen fogva profivá avanzsálhatnak. Azonban a szakma élét terheli a felelősség, hogy jól válasszanak, és hogy minősítsék, kritikával lássák el a jövő generációját. A divatban tevékenykedők létszáma valóban jelentősen felhigult, de a szakmának kell ítéletet mondania és segítenie, mert ha nem teszi, egyszer kiapadnak a forrásai.

Abban pedig nem látok semmi kivetnivalót, ha valaki zseninek születik és már 15 évesen tanulmányt ír az éti csigák abnormális párzási szokásairól, vagy új evési mechanizmusairól és publikálja azt az interneten. Miért ne tenné? Valahol el kell kezdenie. Ha jók a megfigyelései és a következtetései, akkor van helye. Pogány Juditot érettségi nélkül vették föl a Színművészeti Egyetemre. Miért ne tették volna? A szakma értékesnek és tehetségesnek találta, így aztán kellő mértékű mentorálással be is fogadta. Franca Sozzani a Vogue Italia honlapját egy nyár alatt, gyakornokokkal készíttette el. Miért ne tehette volna meg?

Ami nagyon fontos viszont, és erre Lami Juli cikke hívta fel a figyelmemet az Elle szeptemberi számában: nem szabad összekeverni a személyes és a szakmai hírnevet. Attól, hogy egy fotós projektjét 40-en kedvelik Facebookon, nem jelenti azt, hogy a munka: igényes, eredeti és helyén lenne.

Mindig is nagyon érdekesnek találtam, hogy a divat egyszerre óriási üzlet és iparág, s egyben művészet, szociológia is. Ez a két pólus nem zárja ki egy idő után egymást?

Nem gondolom, hogy kizárná egymást, kizárólag abban az esetben, ha nem értjük meg az adott kort, évet, az emberek igényeit és vágyait, valamint az eladást befolyásoló egyéb tényezőket. Az igazi művészet mindig funkcióval rendelkezik, ha mást nem, de hatást gyakorol a szemlélődőre. A divat abban a szerencsés helyzetbe van, hogy a művészi értékű ruhák gyakorolnak hatást a viselő környezetére. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a divatnak öltöztetnie kell, muszáj, hogy funkció társuljon a ruhadarabokhoz. Művészi alkotást alkotni a „mindennapokra” (ha mást nem egy-egy rendezvényre) sokkal nehezebb és szerintem dicsőségesebb feladat, mint egy hordhatatlan múzeumi darabot előállítani. Az már iparművészet, itthon pedig túl sokan közelítik meg a divatot ezzel a konvencionális, őskori szemlélettel.

Ha én tervező lennék, az lenne az elsőszámú célom, hogy a Nőt az oltáromra emeljem és olyan ruhadarabokkal ajándékozzam meg, amitől nőnek érezheti magát. Nem csak szombat este, de hétfő reggeltől vasárnap estig.

A kötelező körök nem maradhatnak ki. Kik a kedvenc tervezőid, szerkesztőid, modelljeid?

A jó divattervező szezonról szezonra újat mutat, de közben sosem felejti el a saját, belülről a felszínre törő üzenetét – ebben a legjobb talán Alber Elbaz és Riccardo Tisci. Mindketten egy nagy múltú francia divatházat vezetnek, azonban képesek, különösen Tisci, a kortárs fuvallatokat a ruhákba oltani, így a ház ikonikájával, valamint a szakértelemmel triumvirátusban valóságos csodák születnek. Elég pár szezont végigtekintenünk a Givenchy életében 2006-tól és máris elénk tárul egy hihetetlenül változatos, azonban egységes stílusvilág a spanyol katolicizmustól a sátánimádó gótikáig. Ha pedig az eredeti szépséget keressük minden egyes darabban a Lanvin egyértelmű választás, az időtlen klasszika megragadója. Különben személyesen nagyon inspirál Isabel Marant francia sikkje és ha már inspirációnál tartunk nagy hatással van rám Charlotte Gainsbourg, Emmanuelle Alt és George Cortina.

Kritikaírás terén az örök példaképem Suzy Menkes és Cathy Horyn, valamint a nélkülözhetetlen Tim Blanks. Hazai szerkesztők között kiemelkedő és lenyűgöző Szűcs Peti humánus és hatékony munkamorálja.

A kedvenc stylistom talán Anastasia Barbieri, aki hol a Vogue Paris-ban, hol a Vogue Hommes Internationalban publikálja lélegzetelállítóan gyönyörű és összeszedett munkáit. Szeretem, ha a modellek rendesen és gondosan fel-, vagy le vannak öltöztetve, ugyanis ez a stylist feladata. A jó stylist kitalál és megvalósít, már a ruhákon keresztül is átad egy hangulatot, egy történetet, egy személyiségtípust. Attól még nem stylist valaki, hogy egy nevenincs kabátot és egy high-fashion nadrágot a modellre tuszkol, majd groteszk környezetben lefotóztatja – ezt bárki megtudja csinálni.

Modellek közül igazán imádom Kristen McNemany démoni kisugárzását, Natasha Poly változatos dinamikáját, Constance Jablownski klasszikáját és természetesen Mihalik Enikő bujaságát.

A blogod a nyitottságáról, leplezetlen hangvételéről is híres. Kapsz-e negatív kritikákat emiatt vagy sértődött hangú megjegyzéseket?

Természetesen kapok kritikát, minden „közéleti” tevékenységet folytató ember néha-néha rendesen megkapja a magáét, már most előre behűtöm a bort, hogy társaságban olvassam az interjú alá kommentelők reakcióit.

Azonban vannak fokozatok és az ember igyekszik a felszólalókba belelátni, a motivációjukat kiolvasni a soraikból, miért is írja azt, amit? Sokan személyes sértettségük miatt durvák vagy azért, mert úgy gondolják egy arctalan ember, aki „semmit nem tett le az asztalra, az ne kritizáljon”. Az ilyen felszólalásokkal kezdeni mit tudok, novemberben leszek húszéves, mit tettem volna le eddig az asztalra? Ahogyan Vajda Mályi Zsuzsa mondta „nem kell ahhoz valakinek főzni tudni, hogy tudja milyen a jó húsleves”.

Van azonban olyan, amikor jogos kritika ér, akár sértő, akár építő hangvételben, ezeket mindig elfogadom és méregetem, mennyire is van igaza – legyen szó például a többszörösen és végeláthatatlanul összetett mondatok érthetetlenségére. Vagy a túl giccses jelzőhasználatra. Abszolút igazuk van és amikor jogosan tesznek megjegyzést, van helye az igazságnak, igyekszem változtatni.

A harmadik lépcsőfok amikor a szakmából általam sokra tartott emberek szólnak – “Máté, igazad van, de ez most egy kicsit túl pejoratív és sok volt.” Van persze olyan, hogy én is túllövök a célon, azonban szerencsére ezeket a hibákat én is azonnal érzem és korrigálni próbálom. Ha mással nem is, de eltüntetem a cikket és bocsánatot kérek az áldozatától, a hangvétel miatt.

Hova tovább? Tervezed, hogy divattal foglalkozol majd a közeljövőben vagy valamilyen teljesen más életpályát képzelsz magadnak?

Szeptember 12-én kezdődött az ELTE Bölcsészettudományi karának szabad bölcsész szakján az első évem és ezzel egy hatalmas álmom vált valóra, mármint, hogy ezt a szakot látogathatom és főként esztétikát, filmet és filozófiát hallgathatok. Ugyanakkor fontos feladata is van az egész egyetemnek és a tanulmányaimnak biztos pontként, örök talajként a képlékeny és néha nagyon is hazug divat területén. A jövőben szeretnék még többet írni, minél jobban írni, írni tanulni és közben inspirálódni emberek, ízek, helyek és hangulatok által. A divat pedig valószínűleg megkerülhetetlen az életemben, egyszerűen nem tudok hosszabb időre elszakadni tőle, mert az első nemzetközi bemutató látványától, egy gyönyörű ruha tapintásától szublimálok örömömben.

Egy biztos, amit szeretnék: tanulni, tanulni, tanulni.

S végül: mit csinál Az Allürista, ha nem allűrködik? Hogyan kapcsolsz ki?

Az’Allürista ha nem allűrködik, akkor rendszerint Dávid Máté és Dávid Máté nagyon szeret élni – bizonyos határokon belül. Nem szeretem azokat az embereket, akikkel ha találkozok vagy részegek vagy másnaposak, és igazából ez a két véglet létezik náluk. Én tudom magamról, hogy ha túl sokáig dorbézolok az este, akkor erőm sem írni, sem gondolkodni, sem olvasgatni nem lesz másnap, mert borzalmasan lestrapáltnak fogom magam érezni. Ezek a napok pedig abszolút pocsékba mennek, amit pedig nem szeretnék. Nagyon szeretek új és izgalmas emberekkel találkozni, beszélgetni; impresszív tárlatokat látogatni és remek filmeket nézni, finomakat enni és főzni – legtöbbször mindezt a barátaim társaságában.