Sikkről, stílusról - spiritusszal. Bio, Kontakt, Jegyzet, Fenomén, Objet de l'Obsession, C'est l'Allure.


2011/04/09

Catherine Baba és a cincogó hangyák


Photobucket

Photobucket


Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket
Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket


Photobucket

Photobucket

Photobucket




Rettenetesen szomorú és kiábrándító látvány, mikor fiatal, lángoló csipkebokor hajú és lelkületű kisasszonyok az eklektika címkéje alatt magukra rántják, sőt, a kínai piacokon beszerzett illegális robbanóanyagokkal magukra robbantják szekrényük teljes tartalmát. S ha mindez nem elég, a detonáció műbőrszagú következményeit street fashion címszóval, buta gondolatokkal társítva a világ szeme elé is tárják. Kisország, Kompország – „kompország, kompország, kompország” – mégis képesek behülyíteni az értetlen lakosságot, holott a valódi street style ikonok nimbusza mellett hangyává törpülve, süketül cincognak.

De nézd meg Catherine Babát, a foglalkozásának körét franciás kiejtéssel kitágítva: sztilisztet, aki lehengerlő nemtörődömséggel, egy jó nagy kalap bohémitással és extravaganzával kiegészülve biciklin szeli keresztbe az utakat. Kompromisszumot nem ismerve halmoz magára mindent, amit konyak illatú perszónája elbír - mégsem érezzük soknak, inkább sajátjának a milliónyi, egységesen a hetvenes évek Yves Saint Laurent nőjét idéző allűr köré csoportosítva.

Elragadó egyéniség; orientál tömény tömjén tökély, titokzatos, természetfeletti tündökléssel.

Ezt a bátorságot kell az egekbe magasztalni, ezt a keresetlen, mesterkéletlen eredeti stílust.
Mademoiselle Baba. Zsádor. 


Szép hétvégét!
Az'Allürista

2011/04/06

A Holnap hőse - Barna Bálint



Photobucket


Photobucket


Photobucket


Photobucket


Photobucket


Photobucket


Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket 

Pimaszul fiatal, kivételesen tehetséges, alázatos és ambiciózus – ő Barna Bálint, a MOME tizenkilenc éves ifjonc fotográfusa, aki kortársaival ellentétben nem pusztán birtoklója, de gyakorlati kivitelezője is az alább felsorolt tulajdonságoknak. Ritka.   

Bálint egy családi nyaralás során ragadott először fényképezőgépet, mely azóta olyannyira a kezéhez nőtt, hogy kénytelen volt tavaly ősszel az Iparművészeti Egyetem fotóművészeti szakára felvételizni. „Azon szerencsések közé tartozom, akik tényleg azt tanulhatják, amit szeretnek” – mondja.”Eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam a tanáraimtól és olyan szakértő emberektől, akik már régóta dolgoznak a divatiparban.”   

Hogy is ne kapna Bálint remek minősítéseket, mikor munkái Magyarországon teljes mértékben egyedülállóak. Színhasználata simogatóan monokróm, szélsőségektől mentes és megihlető. A karanténba zárt kliséket már rég befőttes üvegben dobta a piszkos Dunába; képei egyszerre elvontak és hétköznapiak, amolyan ébredési impressziók, melyekben a néma urbánus idill kap főszerepet - a ruhák helyett.   

„Számomra a ruha másodlagos. Első a helyszín és a modell. Viszont fontos, hogy a három egyensúlyban legyen, különben olcsó lesz a fotó, így a ruha egy penny-t sem fog érni” – mondja, majd hozzáteszi, szerencsés, hogy több üzlet is biztosít számára különböző darabokat egy-egy fotózás erejéig, ahogyan az ügynökségek modelleket. „Akkor számít igazi modellnek valaki, ha él a kamera előtt. Ha instrukciók nélkül képes szívből mozogni, szinte színészkedni”.   

Azonban a divatbloggerként is tevékenykedő Bálint szerint ez itthon igen ritka, akárcsak a változatos hazai paletta. „Nemrégiben készítettem egy férfi modellel interjút, aki már fotózott Mario Testinóval és Steven Meisellel is, és azt mondta a magyar divatfotósok munkáit elnézve, hogy a magyarok fantáziátlanok és nagyon prűdek. Én nem szeretném, ha ugyanezt mondaná a képeimről, ahogyan azt sem, ha bekategorizálnának. Szeretem a változatosságot.” És valóban, hiszen az elmúlt fél évben háromszor költözött Budapesten, és szinte sosem dolgozik ugyanazokkal a stylistokkal vagy fodrászokkal. „Nem riaszt a változatosság.”     

Mikor kedvenc hazai divatlapjairól kérdezem, azonnal a The Room-ot említi, valamint a Glamourt, mely véleménye szerint az esetek túlnyomó többségében színvonalas fotósorozatokat közöl. Bálint rajong Perlaki Márton munkáiért – „egyszerűen imádom a képeit; egyedit, egy külön világot alkotott, ami csakis az övé. Ez nehéz feladat. Beletartozik a világítás, a színkezelés, a helyszínválasztás - egyszóval minden.”   

S hogy hogyan is tovább? A elmúlt hetekben megkereste egy holland fiatalos, underground magazin, valamint egy brazil lap is felkérte egy fotósorozat megalkotására, azonban részleteket nem kíván elárulni – talán nem szeretne előre inni a medve bőrére.   

Bár nem vagyok sem befolyásos szerkesztő, sem befutott tervező, szemem mégis van - így bizalmat szavaznék Barna Bálintnak.  Arra szeretnék bátorítani minden tervezőt, üzletvezetőt és szerkesztőt, hogy lehetőségeikhez mérten adják meg a kibontakozás esélyét a valóban közhelymentes, esztétikai evolúciót előremozdító magyar fiataloknak, jelen esetben az említett fotográfia szakos mösziőnek, hogy hazánkban előbb ismerhessék meg, mint külföldön.  „Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse” – go, Balint, go.     


Üdv,  
Az'Allürista

2011/04/04

Szikrázó Sikk barátom

Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket

Photobucket



A Sikk olyan, mint a flört – egyszer csak megtörténik. Nem hívta senki, nem szólította, ott terem és munkálkodik.
A Sikk nem sikkes, ha kimondjuk, ha meghatározzuk jelenlétét, ha definiáljuk magát a szituációt, hiszen a Sikk is csak pusztán, szinte véletlenszerűen megtörténik, ahogyan az igazi flört.
Ha nem titokzatos, ha nem a háttérben feszül élesen, a gyilkos szenvedély lehetőségét pendítve, akkor oda a szikrázó varázsa. Lehet, hogy lángra lobban és emlékezetes parádé közepette ég el tömjénes pillanata ezer fokon, de még akkor sem lép a színfalak elé!

A Sikk egy pimasz pofon az eleganciának és kizárólag az intellektuális fölénnyel csatározók fegyvere lehet, mert míg a legostobább ember is magára ránthat egy kosztümöt körömcipővel, egy öltönyt nyakkendővel, s pózolhatja az elegancia felszíni látszatát, addig a Sikkhez kritikai és önreflektív magatartás szükséges. Esztétikai tragikum, dramatika nélkül nincs és nem is lesz – éppen ezért a konkrétumok, a glamúr után sóvárgó amerikaiak gyakorta képtelenek megteremtésére.

Az ellentétek szemérmetlen együttállása ez, mely egyszerre karakteres és lágy, éles és tompa, világos és sötét, rejtőzködő és dicsfényben úszó, jó és rossz. Így aztán a Sikk egyszerre maszkulin és feminin, közel sem olyan egysíkú, mint az elegancia.
Egy picit talán rebellis is, ami ma igazán nem hátrány.

Szép Napot!
Az'Allürista

2011/03/30

Édesen extravagáns ékszerek a Diortól




Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket

Photobucket Photobucket



Meg fogadtam, hogy nem írok. Akarom mondani: futok. Már csak azért sem, mert az Európa bajnokságra készülök, másrészt mert két héttel ezelőtt egy, a héten pedig még egy maratont futok le. A cipőm a lábamon, fűző bekötve – már csak egy Snickerst kell betúrni.
De most még is futkosok. Igaz, ha azt mondjuk, hogy bemelegítő köröket teszek, úgy egyből megnyugszik a lelkiismeretem, hogy nem fullasztom ki magam a megmérettetés előtt.
Tehát bemelegítő körök.

Lenyűgözően látványos, eszméletlenül extravagáns és édes ékszerkollekciót tervezett Camille Miceli a Christian Dior 2011-es tavasz/nyári kollekciójához, melyet Galliano elmondása szerint Hawaii vérpezsdítő hangulata ihletett. Mesebelien naiv, gumicukorkára, vagy a korallzátonyok aprócska, tüneményesen tarka halaira emlékeztető formáival ezek a nyakékek egyből belopták magukat a szívembe. Vibráló cukorkaszínei a nyár elengedhetetlen kellékei – felpezsdítik még a leglaposabb összeállításokat is.


Különlegességük mellesleg abban rejlik, szerény véleményem szerint, hogy zseniális mesterművek minden egyes részletükben. Kiérződik minden egyes fémlapocskából az eltervezett megmunkáltság, kiszámított pontosság, hiszen még a legbohémabb csomók is szabvány szerint köttettek, a bőrrojtok pedig a tervezett méretre és formára vágatattak.
A nyakláncok összességükben virgoncok - uniformizálva, keretek közé szorítva, éppen ezért nem keltik azt a hatás, mintha „egy negyedikes osztály technika óráján” készültek volna. Semmi sincs a véletlenül csattanó ollókra, kesze-kuszaságra bízva.

Tüneményes. Nem utolsó sorban, a bemutató is megér egy misét. A zene pedig letöltésért ordít.


Bon Voyage!
Az'Allürista

2011/03/24

Meddig vet árnyékot az ízléstelenség felhője a magyar divatéletre?


A közelmúltban megrendezett Lakástrend Kiállítás keretein belül Abodi Dóra, Mojzes Dóra, Szegedi Kata és Benus Dani a nagyközönségnek mutatták be kollekcióikat. Személy szerint bizakodva tekintettem a rendezvény felé, amelyet sajnálatos módon az egyes tervezők által kötött kompromisszumok egy siralmas kelet-európai ízlésbarbársággá változtattak.

Az irreálisan nagy sajtóvisszhangot kapott eseményen, az általánosított koncepció: a tramplin vágtató modellek gusztustalan frizurája, a közhelyes és kétségbeejtően gagyi sminkje, valamint a kifejezéstelenül retardált arcuk még a legígéretesebb ruhák látványát is ellehetetlenítették. Márpedig a minőségi és hatásos divatbemutató követelménye, hogy a modellek a tervezők hangulatát és fantáziáját testesítsék meg, valamint erősítsék fel.

Mivel ennek az ellenkezője történt meg, Mojzes Dóra áramvonalasan delíriumos nyomatai, kissé közhelyszerű római légiósai és gyíktokakámzsás modelljei épp úgy hatottak kétségbeejtően rendezetlennek és olcsónak, mint Szegedi Kata gyűrött gondolatíveinek sportos textilkivetülései. Bár kettejük egyénisége kiemelkedő a magyar divatpalettán, számukra és a kivitelező fodrászok, sminkesek számára ez a bemutató egy olyan kompromisszum volt, amely a szakmai érvényességüket veszélyeztetheti.
Ugyanakkor groteszk meglepetés volt, hogy Benus Dani megtisztult darabjai még a legszteroidképűbb technós macsókon is intelligensnek és komolynak tűntek. Igaz, nem hiszem, hogy Dani a szikrázó gondolatiságú szépfiúk helyett, kokszos kreténekkel szimpatizálna.

Azonban míg az előző három tervező munkáinak prezentálásában a beavatott szemlélődő hatalmasat csalódott, ugyanez nem mondható el Abodi Dóra ruhaterveit elnézve – a jogot tanult tervezőnő textilkupacainak szakértelmet és minőséget nélkülöző koholmányai tökéletes összhangban voltak a diszharmónikus modellekkel. Ruháinak nyilvános eseményen való hordásához nagyfokú igénytelenség és ízléstelenség szükséges; ezt pedig sajnálatos módon a túlontúl elfogult holdudvarán kívül minden divat iránt elkötelezett ember látja.

S hogy miért van ez? Abodi Dóra egyszerre markol túl sokat. Kollekciójának bizonyos elemeiben érződik valamiféle megfogalmazatlan üzenet, amely értékes és izgalmas – például egy kétsoros fehér frakk, bőrszalagokból fonott fehér bőrdzseki, vagy egy bézs-sárga ruhácska alakjában, ez mégis darabokra hullik a főművek árnyékában. Ezek a giccses, gondolatiság nélküli „franckarikák” nem pusztán hasznavehetetlenül borzalmasak, de azt a hatást is keltik, mintha egy negyedikes osztály technika óráján készültek volna. Suliragasztóval.

Abodi Dórának ugyanakkor megvan a maga bája és diverzitása, ahhoz, hogy kiemelkedjen az egyhangú és túlerőltetett minimál tömegből, ehhez azonban teljesen új alapokra kell fektetnie a ruhatervezési metódusát. Kivitelezésben a minőségre, gondolatiságában az eredetiségre kell, hogy törekedjen. Nincs helye olcsó varrónőnek, sem koppintásnak. Egyszer és mindenkorra sugárkezelés alá kell vetnie kollekcióját, hogy kiírtassa belőle a túlburjánzó giccset – az értéktelen értékesként való feltüntetését.
Ha mindezt megvalósítja a közeljövőben, és kialakít egy egységes, érett márkafilozófiát, akkor büszkén hordhatja az utca embere a nevével karcolt, kis fémlapos táskáit.
Azonban jelenleg a tizedét sem fizetném meg egyetlen darabjának sem.

Epilógusként azonban feltenném a kérdést, hogy milyen következtetést vonhatott le ebből egy divattal nem igazán foglalkozó egyén? Hogyan élte meg a bemutatót – mint követendő példát, vagy mint abszolút elítélendő badarságot?
Milyen károkat okozott az olcsó giccs és színvonaltalan hatásvadászat az egyszerű emberek ízlésében?



Szívélyes üdvözlettel:
Az'Allürista