"Dani ruhái olyan darabok, amelyek egyszerű fekete keretként szolgálnak a legszínesebb egyéniségeknek, akik saját diverzitásuk kellemes melengető fényével tűnnek ki a túlkomplikált egyének egyhangú tömegéből."
Fotó: Viszlay Márk
Az általános iskolás rajztanárom egy igazi művészember volt. Nem csak avantgárd festményeivel provokálta a konzervatív tantestületet és a szülőket, hanem szertelen és mesterkéletlen életvitelével. Csak hogy pár emlékezetes példát kiemeljek: nyáron cipőben járt, télen papucsban; az órákon szalonnát evett és frissen sült kenyeret bicskával, valamint a hagymát úgy harapta, mint az almát. Természetesen a közönség megdöbbentése, és önmaga határtalan szórakoztatása céljából.
Ha éppen nem kiállításra jártunk, akkor kiállítást rendeztünk. Rengeteg fortélyt lestem el tőle, azonban egy momentum, ami igazán megmaradt - és kapcsolódik a recenzióm témájához, amikor az egyensúly megtalálásáról beszélt: kép és keret között. „Silány képnek díszes keret, remekműnek szinte semmi”.
Ennél a pontnál pedig úgy hiszem, párhuzamot kell, hogy vonjunk a képzőművészeti fogások és a harmonikus öltözködés között – hogy egészen pontos legyek, Benus Dani tavasz/nyári kollekciója között.
„Dani nagyon stílusos, még akár egy zsákban is!”- mondta Szegedi Kata, mikor Daniról kérdeztem. „Szerintem a ruhái olyanok, amik abszolút háttérbe kerülnek az egyéniség és a kisugárzás mögött. Örök darabok. Mostanában biztos érték olyan impulzusok, amelyek rávezették arra, hogy nem mindig a felesleges csillogás, inkább az őszinte dolgok a fontosak. Érzések, gondolatok – bármi, ami igaz.”
Katának kétségtelenül igaza van. Dani ruhái valóban olyan darabok, amelyek egyszerű fekete keretként szolgálnak a legszínesebb egyéniségeknek, akik saját diverzitásuk kellemes melengető fényével tűnnek ki a túlkomplikált egyének egyhangú tömegéből. Egyszerű, de részleteiben gazdag zakók, kabátok és nadrágok – ezekből az alapdarabokból áll a kollekció. A színpalettát a monokróm szürke-fekete párosa, az anyagokat a tweed dominálja. „Nemes egyszerűség, és csendes nagyság” – ahogyan azt a klasszicista esztétika is megfogalmazza, mely aktuálisan párosul egy parányit szemérmetlenül sikkes attitűddel:
„Az inspiráció jelen esetben egy olyan férfiideál volt, aki egy kicsit pimasz, kicsit szexi – ugyanakkor komoly és határozott. Olyan egyéniség, aki stílusos, de nem a divatot követi” fogalmazott Benus Dani. „Ez is egyfajta határfeszegetés, mert kíváncsi voltam, vajon képes leszek-e szeretni a munkámat, ha a hordhatóság kerül a középpontba. Nem ért csalódás” – ahogyan egem sem.
Dani az alapokhoz tért vissza. Kulcsdarabokat alkotott, nem pusztán a hétköznapitól egy parányit felülemelkedettebb ember számára. Hétfőre, keddre, szerdára – aki a darabokat könnyű szerrel egészíti ki a konfekcióüzletek kiegészítőivel.
Ez az alkotói hozzáállás véleményem szerint megkérdőjelezhetetlenül a legkitűnőbb és tudatosabb választás mellyel elősegíthető a magyarországi „fentebb stíl”, hiszen hiába építünk felhőkarcolókat, ha a talaj rossz minőségű és üreges szerkezetű. Benus Dani kollekciója megkezdte az alapozást.
Ha nem rendezünk a közeljövőben egy alapos földtani vizsgálatot és kárfelmérést, hamarosan valamennyi ingatlan alatt meg fog nyílni a föld színe, s minden csillogó építmény a mélybe zuhan. A magyar társadalom esztétikai alapja nem bírja el a rá hordott monstrumok súlyát.
Hogyan várható el a magyaroktól, hogy ízlésesek és stílusosak legyenek, ha hiányoznak az alapok?
Hogyan is veheti bárki a bátorságot ahhoz, hogy bírálja őket birkatermészetük miatt, vagy számon kérje ízléstelenségüket, ha még a magyar divatélet, sem képes a maga ízléses és stabil sarkára állni és IRÁNYT MUTATNI?
