Válogatás az elmúlt egy év (számomra) leginspirálóbb SCOTT SCHUMAN fotói közül. Férfiak, ősszel, télen, kora tavasszal. A lényeg, zakóban, kabátban. Hűvös reggelek következnek, és ez nem baj. Mikor az augusztus őszbe fordul, hát az valami pazar élmény.
Ő nagyon siet. Nem hiszem, hogy csak úgy tenne mintha. A cipője elképesztően gyönyörű,
a kabátjából minőség üvölt. Mindig is ilyen hajat szerettem volna az elmúlt pár hónapban,
tragikusan állna.
George Cortina, a japán Vogue divatigazgatója. Szikár, gyilkos természet, pazar olívazöld zakóval.
A szót tovább nem vesztegetem, már írtam róla korábban
itt.
Ez az egész egyszerre vicces, véletlen, művészi és szexi.
Nagyon rétegez. A farmerdzsekit (amit sosem fogok megfejteni, hogyan képes valaki úgy a kabát alá venni, hogy ne tűnjön 20 kilóval nehezebbnek) különösen méltányolom a klasszikus indigó színe miatt. A pea coat pedig csodás.
Daniel de la Falaise. Már szerepelt a blogon, itt, és még egész biztosan fog is, mert az egyik legnagyobb style crush-om. Az abszolút keresetlenség megtestesítője. Blazac Elveszett illúziókjában egy Lucien nevű ifjú költő szeretne bekerülni a társasági életbe, Párizsba érkezve egész vagyonát arra költi, hogy felöltözzön. Mikor azonban megjelenik teljes jelmezében az Operában, a legdivatosabb darabokban észre kell vennie, hogy a frissen vásárolt holmik semmit sem jelentenek. Mikor páholyába belép három aranyifjú, az álla is leesik. Az ő ruházatuk ugyancsak kiváló minőségű, ám az idő patinája rajta van: mesélnek a régi-új ruhadarabok, méghozzá arról, ez az ember minden napját, és nem egyetlen éjszakáját tölti az opera-míliőben.
Gyönyörű zakó, gyönyörű garbó.
Tárgyiasítok, máskülönben nem tudnék túljutnia a kép rám tett hatásánál, csupa váoókat, hűhákat írnék. A camel kabát nagy vágyam, egyben nagy szívfájdalmam: a leginkább luxust és konyakos stílust sugalló darab, viszont az én sötétszőke hajammal, szürkéskék szememmel nem vagyok benne biztos, hogy erőltetnem kellene. Pedig istenem, milyen boldog lennék benne.
Itt az anyagok csodálatosak. A tweed kabát, a puha pulóver és a bolyhos nadrág. Ó, az a bolyhos nadrág.
Nincs mit írnom, zseniális.
Ahogy esik a kabát, ahogy gyűrődik a pulóver alatt a fehér ing. Csodás. Keresetlen, laza.
Amikor a fotóst fotózzák. Bejegyzésében, melyet ez a kép illusztrált, Scot Schuman épp arról írt, hogy neki még novemberben sem fázik a bokája. Jó neki.
Egy újabb bézs kabát. És a fehér nadrág. Télen.
Ő pedig művész.
Ő pedig elképesztő.
Ő pedig még inkább elképesztő. Meg kell hogy mondjam, van valami megmagyarázhatatlanul extravagáns
ebben a fickóban.
