Egyszerűen bonyolult

"Az egyszerűség a végső kifinomultság" Leonardo da Vinci

     Rövid leszek és velős. Mióta a Népszabadságnak írogatok (hébe-hóba) különben is ezek a fő ismérveim. Legalábbis szeretném, azonban az elmúlt hét hónap bonyodalmas küzdelmeit, szakításait és vívódásait (mind a hármat következetesen önmagammal) nem éri meg háromnál több mondatban tárgyalni.

     Gyakorlatilag elegem lett. Leginkább abból a mérhetetlen nyomásból, mely az első kritika megszületését követően a nyakamba ugrott, hiszen a grund egyedüli gengsztereként túl sokan szerették volna rajtam keresztül igazukat érvényre juttatni. Agóniám alól persze ideig-óráig felmentést adott a júliusban ölembe hullott új állásom, de az Elle új divatszerkesztőjeként azonban már nem csak hogy erőm, de időm sem volt az egyszemélyes igazságszolgáltatást folytatni. Hatványozódó alkotói nyűgjeim mellett ráadásul írói álnevem is sátort bontott és önálló személyiségként keringőzött tovább a budapesti éjszakában. Reggelente aztán nem győztem szembesülni a szoárék alatt elnyert új titulusaimmal, melyek közül a „megmondó faszagyerek” viszonylag még egy kalóriaszegény változatnak számít. Mikor azonban a Velencei-tó partján tavaly nyáron egy kettévágott sikló fejére követ ejtettem elszámoltam önmagammal és döntöttem. Én ettől a perctől fogva sem megmondó, sem faszagyerek nem akarok tovább lenni.
 
     Amit szeretnék, az ellenben roppant egyszerű. Mikor újévi fogadalmaim egyikét beváltva jegyzetfüzetet és tollat ragadtam, hogy összeírjam mindazokat az ismérveket, melyek alapján a blogomat újjá szeretném formázni, kizárólag egy szót vetettem a papírra. Inspirálni. Magamat elsősorban, hogy fokozatosan forráspontra hevülve odáig jussak, hogy mások is erőt meríthessenek önmagam kereséséből. Meg nem alkudva, de valahogy kiegyensúlyozva írni mindarról, ami feltölt vagy elcsendesít, kifelé vagy magam felé fordít. A blog mottója sem véletlenül szól stílusról és sikkről – dőlt betűvel a spiritusz sem találomra keveredett melléjük. Arról azonban, hogy ez a frázis mit is jelent nekem, az elkövetkezőkben fogom szépen lassan lerántani a leplet. Lehetne ennél egyszerűbb valami?

Undorom nyolcvanhárom napja

Ars Poetica
    

„Nem kell őt lehúzni, jó fej ember, szeretjük” – hangzott a reflexszerű reakció az egyik hivatásos stylistként dolgozó barátom szájából, rögtön azután hogy (szintén reflexszerűen) felvontam a szemöldököm egy szerinte kihagyhatatlan szalonmegnyitó, amúgy slampos és semmitmondó neve hallatán.

A történet igazából itt végződne, sőt. Itt kellene, hogy végződjön, azonban Magyarországon sok más jelenséghez hasonlóan korántsem ennyire egyszerű pontot tenni a gondolat végére - különösen az adott esetben, ugyanis ebben az egyetlen egy mondatban az egész hazai divatélet kritikai megítélése benne rejlik. Vagyis nem alkotok róla negatív véleményt, a szakmai teljesítményéről (bármilyen is legyen az) különösen, főleg ha egy (érdekből) kedves és „jó fej” emberről van szó. Egyetlen egy kivétel van, ha valaki már sértően otromba, vagy ami még rosszabb: mindenki utálja. Tehát egy általános iskola grundján élünk és csoportokba verődve „alkotunk” (hiszen egyedül gyengék lennénk), ahol a nyílt, objektív véleményalkotás tabunak és megvetendőnek számít, legyen szó verbális vagy vizuális megnyilvánulásról.

Szóljon a divat bármennyire is külföldön a diverzitásról, itthon tagadjuk és elvetjük még a szikráját is a változatosságnak - ahogyan Orwell 1984 című könyvbravúrjában a kényelem megtörője a másság, hiszen ami különbözik, az veszélyes, úgy félelme ez a másság a magyar divatélet beszari szereplőinek.
Suttogunk és áskálódunk, lapítunk ha kell és kompromisszumokat kötünk melyek fikarcnyit sem érnek, s mindezt miért? Mert nem merünk nagyot szakítani? Szóban, írásban, öltözködésben? Hova lett a kurázsi, a magyar virtus? Miért félünk egymás előtt nyílt lapokkal játszani, miért félünk kilépni és azt mondani: bocsánat, de ez értékelhetetlen, de segítek, mert tehetséges vagy.
Miért tartunk fent álságos kapcsolatokat?

Szomorú és kiábrándító, ugyanakkor felháborító, hogy hazánkban nem a szakmai rátermettség, sokkal inkább a személyes hírnév határozza meg az irányított kritika hőfokát. Szomorú, hogy a vizuálisan megízlelhető (olykor ehetetlen) munka helyett egy név írott látványa, vagy egy jól csengő, manipulált reputáció diktálja, mit is kell gondolnunk. Így aztán nem csak a hazai helyzet szomorú, hanem a hiteles és objektív tükör nélkül maradt végtermék is sokszor.

Miért megvetett az, ha napvilágra kerül azaz igazság, amit minden tehetséges ember igaznak és jogosnak érez, akinek a vénájában valóban a divat csörgedezik?

Kedves Olvasó! Ha Ön is úgy érzi, ideje egy hangra figyelni, amely minden igyekezetével és tudásával a hasonló kérdések felgöngyölítésére vállalkozik és megpróbálja lerántani mindazokat a lepleket, melyek az elmúlt évek során kerültek az igazságra, akkor kérem mondjon nemet a másodrendűségre és vállalja Ön is nyíltan a meggyőződéseit – csak így indulhat párbeszéd, csak így válhat eredményessé a magyar divat.

(Valamint nem utolsó sorban: olvassa az Allűr blogot.)

Szívélyes Üdvözlettel:

Dávid Máté

Az'Allürista