Mátrix-impressziók a Váci Utcában

BENYOMÁSOK A MAI NAPI KÓBORLÁSOM EGYIK SZÍNHELYÉRŐL,  A VÁCI UTCAI ZARÁRÓL, AHOL MÁR NEM CSAK A BIZTONSÁGI ŐR FEST FESSEN A BEJÁRAT MELLETT, DE LEGALÁBB AZ ÖSSZES EMELET. 

RÉSZLET A ZARA MÁRCIUSI LOOKBOOKJÁBÓL, FRISS, ÜDE ÉS SZŰZIESEN MINIMÁL VONALAK, MELYEK AZ UTCA HELYETT EGYELŐRE A KIRAKATOKBÓL KÖSZÖNNEK VISSZA. 

Míg odalent a Vörösmarty téren sültkolbász és kürtőskalács illatfelhőjében kéregetnek a koldusok, addig az orrfacsaró kontrasztról tudomást sem véve andalognak számomra érdekes módon többnyire inkább vásárlók, mint sem a hozzám hasonló nézelődők a Zara Váci utcai üzletházában, mely egy olyan eszményi mátrixá alakult a tavaszi kollekciók megérkezése óta, hogy elképedve kell szemrevételeznem: csoda, hogy a Föld fizikai törvényei még érvényesülnek. Egyelőre. Alighanem hamarosan az oxigéntől egy jóval könnyedebb gázt fogunk mindannyian ebben a laboratóriumian fehér térben belélegezni, mely vélhetőleg a ropogós és vidám spanyol ruhákból fog kipárologni; a próbafülkében leejtett testre feszülő farmernadrágok sem a mocskos padlóra, hanem a pókhálós mennyezetre fognak hullani; s talán még az olykor aranyosan pösze alkalmazottak sem fogják megkérdezni a fülkék elhagyásakor, hogy jók lesznek-e a méretek. Jók igen, köszönöm kérdését, csak éppen két magazinnak dolgozok éppen ingyen, és megvárnám az amúgy négyszeresen túlárazott farmernadrág esetében a leértékelést. Ha persze nem baj. 

De valóban, legalább a méretek passzolnak – akárcsak a márványosan tükröződő padlón szörföző porfelhők is a virtualitáson túli hétköznapokhoz, akiket ismerősként, a valóság matrózaiként köszöntök. Íme: az élet, dadogják, és suhannak is tovább a legtisztább sztender feneke felé, ahol már ott harsánylik Miami tengerpartja, neonos pálmafákkal, türkizkék parttal és ciános hullámokkal, fekete alapon plasztikbabák testén, akiknek hús-vér megfelelőikkel sosem találkozok az üzletben. 

Elkerülnek. Ellenben kedvenc törzsem tagjai, a hajógyárisok, akik nevüket a hétvégente kieresztett energiák vélhető helyszínéről, az oly sok szórakozóhelyben és prédában (lehetőleg szőke, szoláriumozott és műkörmös egyedekben) gazdag Hajógyári-szigetről kapták. A focit csoportosan művelik, vagy legalább nézik, vagy ha mást nem: mímelik, hogy értenek hozzá – akárcsak a divathoz is, ennek pedig ékes tanúbizonysága a gyakori Dolce & Gabbana, Gucci vagy Louis Vuitton márkametamorfózis bármely kiegészítőn, lehetőség szerint az övön. A törzsek tekintély-elvűek, jellemző a főnök harsánysága és mellbevágó életbölcsessége a tagok ostobaságához képest, s igaz erős hierarchia uralkodik az egységekben, mégsem feltétlenül az öltözékek rikító színei, változatosan sportos attribútumai rendezik a rangsort, vagy történetesen a Zarában vásárolt harsány poli-felsők: polietilén, polipropilén, politrimetilén és társaik.

Egy szó, mint száz: igaz a Fashion Guide nem jelölte Az Év Üzlete versenyében a Zara Váci utcai üzletét, ugyan miért is tette volna, mégis érdemes betérni, s ha nem is vásárolni, de legalább egy gyors szociográfiai körképet ejteni egy olyan mátrixban, ahol amit kontrolálni lehet az újdonság varázsával, azt meg is teszik. Csak aztán az utcára lépve el ne maradjon a felszabadulás: nem is olyan kopott a termékekhez képest az önálló életet élő farmernadrágunk.    

Üdvözlettel,

Az'Allürista

Púderes markok fogságában

KRITIKA/TESZT 

NATURÁLIS EKLEKTIKA - Sándor Szandra 2011/2012-es ősz-téli Nanushka kollekciója 

megszokottan púderes és bájos, de vajon egzotikus kulcsdarabjain túl izgalmasabb-e, 

mint a divat kategóriában Az Év Üzlete díjra jelölt üzlete? Fotó: Bujnovszky Tamás

                               Olyannyira hívogató, hogyha az ötödik kerületi önkormányzat nem helyeztetett volna ki padokat a Deák Ferenc utcában, állítom: sámlival a vállamon cirkálnék keresztül a városon, hogy tábort verve révedhessek a hömpölygő turistatömegen keresztül az ívelt sárgaréz üvegportál mögé, a Nanushka Beta Store mézes, menedéket adó sátortorkába.

Arculatában és kialakításában tagadhatatlanul igényes, artisztikusan természet-közeli a maga szofisztikáltan hívogató és bódító, púderesen, de korántsem émelyítő báján. Csalogat, akárcsak a márka maga, melynek naiv és naturális esztétikáját, lezser és elégikus filozófiáját a belsőépítész-kvintett (Balo Dániel, Dobos Zsófi, Konopás Judit Emese, Medveczky Dóra és Varga Noémi) éppen annyira markánsan absztrahálta, mint amennyi éppen szükséges ahhoz, hogy az enteriőr ne diadalmasan uralkodjon, hanem szerényen és óvatosan egészítse ki Sándor Szandra ruháit.

  Valójában ez az egység, ez a mértéktartó precizitás, megszelídített vadon (gondoljunk csak a betonba öntött fakorong-padlóra) az, ami igazán szembetűnően szenzációs, de nem kerülhetjük meg azt a bosszúságot okozó tényt, hogy sajnálatos módon mindez a jámbor lázadás, vagy invenció, kiveszett magából a márkából. Míg az indulás éveiben a geometrikus és laza formavilág újszerűnek bizonyult, s minden bizonnyal minden első olvasatra az, mind a magyar, mind a külföldi klienseknek, akár az amerikai Vogue szerkesztőinek, a márkaevolúció utóbbi éveire mégis a tunyaság a leginkább jellemző – akárcsak a hétvégén szegetlen végű, Nanushka pólókban fetrengő törzsvásárlókra. Sándor Szandra mindig is óvatos volt és kifinomult, de az extravagancia mindig is jelen volt a kollekcióiban – még ha elfojtva is, azonban két szezon óta kizárólag a kritikusokat, és nem a merész gondolatokat fojtogatja - vontatott és kockázatmentes játékokat űz, többségében feledhető formájú, és nem utolsó sorban: feledhető minőségű anyagokkal.

Kétségtelen azonban, hogy a még őszi-téli készletét éppen kiárusított üzletben is akadtak izgalmas darabok, mint például a khaki nejlonpárkák, a perui indiánokat idéző, rojtos, pettyes, fekete muszlintunikák, vagy a rozsdás patchwork keppek – de kizárólag ezen innovációkra kollekciót építeni unalmas. Túl híg. Foszló pólókra a fanatikusokon túl aligha kíváncsi valaki, különösen, ha száz méterrel balra hasonló minőségben, az elkért ár negyedéért megkaphatja a vásárló. Persze kevésbé kedves, de hasonlóan szakszerűtlen kiszolgálás mellett, hiszen igaz rendkívül aranyos és határozottan stílusos eladólányokkal találkozni az üzletben, akiknek kellemes a társasága, mégis pár kérdéssel túl könnyen zavarba hozhatóak, holott egy önmagát komolyan vevő brandnek kötelessége elárusítóit felvérteznie, még az olyan borzalmas kekeckedőkkel szemben is, mint én magam. Nem hiába járnak havonta tréningekre a világmárkák eladói, s nem hiába titkosak mindazok, amiket ott tanulnak – a vásárlói élmény természetes része kell, hogy legyen a jól képzett és pozíciójából kitéphetetlen szakember, aki árult termékeiről mindent tud, konzekvensen tehát udvarias és magabiztos választ képes adni bármilyen nyakatekert kérdésre. Az anyagok eredetétől, az inspiráción át, a nem tudna-e felváltani egy ezrest-ig.

  Ez persze inkább a PR és marketing, mint sem a lányok hiányossága, de e miatt a harmincból összesen 24 pontot adtam, a bizonytalan és döcögős szerviz miatt 7-et, az olykor igen csúnyán varrott és silány minőségű anyagok miatt a minőségre ugyancsak 7-et, a filozófia és enteriőr hiteles szimbiózisa miatt a bámulatos arculatra 10-et. Ez átlagosan 8,00 pont, a bloggerek különdíjáért ezzel versenyzik a Nanushka Beta Store, ami igaz a kritika megszületésének idejére bezárt, mégis remélem, hogy a közeljövőben ismét gazdagodik a város egy efféle ékességgel. 

Tisztelettel,

Dávid Máté - Az'Allürista 

Eklogát regél az Hermès

A NYITÓ MODELL, VALAMINT CHRISTOPHE LEMAIRE

HERMES FALL/WINTER 2012/2013

                                                        „Fodrozó füst az akácok sora, / a hallgató sötét rájukhajolt, / előgurul és tétován megáll / föltartott ujjamon a lomha hold” – írja Alkonyi elégiájában RADNÓTI MIKLÓS, s ragadja meg tudtán kívül ezzel az HERMÈS 2012-es őszi kollekciójának alaphangulatát, azt a kies és szikár ösvényt, melyre bazaltszürke kasmírponcsóban állította első modelljét egy hete CHRISTOPHE LEMAIRE, oly tiszteletet parancsolóan, rousseau-i ábrándokat követve, vissza a természetbe. Kimondhatatlan értékű táskák példátlan bőrökből, vagy huszonnégy karátos aranyból, LEMAIRE mégis bukolikus lírákat recitál. Manökenjeit a mardosó financiális szelektől selymes bőrökkel, exkluzív, de látványra durva szőrmékkel és nyershatású, puha gyapjúval védelmezi, vándorútjukra pedig egyöntetűen maszkulin formákban engedi: túlélni vajon csak keményen, öltönyben és elférfiasodva lehet?  

Maszkulin és feminin hegygerinc árnyékában barangol, bukdácsol BAMBOU palackzöld bársonyban a bemutató végén. 

Salut,

Az'Allürista 

Parádés haláltusa

"I wanted to create a true Marni wardrobe by revisiting all our favorite pieces in signature fabrics and prints. As always, I love juxtaposing prints and colours, mixing modern tribal with Bauhaus graphic adding sporty utilitarian elements" Consuelo Castiglioni

Consuelo Castiglioni alapító-tervező és Margareta van den Bosch, a H&M Kreatív tanácsadója

Marni kifutóképek 2009 őszétől 2012 őszéig.

Consuelo Castiglioni a bemutatók után

„Egy újabb haldokló olasz divatház" - reagált meglehetősen elhamarkodottan egy Youtube felhasználó még a Marni 2009/2010-es ősz-téli divatbemutatójának videója alatt, akinek egyetlen szerencséje, hogy a valóság helyett a virtuális térben deklarálta felszínes értékítéletét, ugyanis máskülönben a hozzászólók azonnal halálra marták volna, s a reggelt aligha érte volna meg. Ellentétben az idén éppen nagykorúvá vált Marnival, aki üdébb és zsengébb, mint valaha - Consuelo Castiglioni alapító-tervező két szezon óta egyre klasszikusabb vonalvezetést és nyugodtabb alakzatokat használ pasztelles rágógumi színekkel, s ahogyan ezt a perspektívát aligha tartották volna elképzelhetőnek a végletekig artisztikus, valamint enigmatikusan nosztalgikus olasz divatháznak, úgy a H&M kollaboráció hallatán is felkapta a fejét a divatvilág.

Hogy a kollekció mennyire sikeres hazánkban és más országokban, arról tudomásom egyelőre nincsen, azonban biztosan állíthatom, hogy a Marni kapszulakollekció az egyik legalaposabban és legikonikusabban összeállított az elmúlt évek közreműködései közül; a darabok egytől-egyig a legjellegzetesebb formák újraalkotása elérhető árakon, így aztán sokkal inkább beszélhetünk egy Marni antológiáról, mintsem egy önálló kollekcióról: az évek óta nyomon követett divatbemutatók kulcsdarabjai így aztán egyetlen egy gyűjteményben térnek vissza. Madárijesztő, nyújtott szalmakalap, filctollal rajzolt gyerekfigura a pólón, plasztik virágos nyaklánccal és nosztalgikus, kékpettyes kiskabáttal, csíkos harisnyával, bőrszandállal. A nagyköves, óriási karkötők moha és fáradtnarancs színben, fával kombinálva éppúgy a kedvenceim, mint a latex tompamandarin fölső, szürke pamutujjal. Futurisztikus és művészi egyszerre, akárcsak a teljes kollekció maga, melyet mixelni nem csak jól lehet, de már kötelező is.

Pontosan ezt tette Zsédenyi Adrienn is a megnyitó rendezvényen szerda este, aki egy zöld és barnamintás maxiruhát választott, a már említett kék kiskabáttal, fehérvirágos nyaklánccal. Kifinomult, mint mindig.

S ha a férfikollekció hús-vér prezentációjának terén elég meggyőzőnek nem bizonyult volna a mezőny, elég volt ránézni az Álmodozók és az Equus pimaszul fiatal, különben velem egykorú színészének interpretációjára, aki igaz magabiztosan keringett a khaki párkájában és zokni-szandál kombójában, mégis elégedetlenségének fricskája kandikált ki a kabátja zsebéből egy Fedél Nélkül magazin drámai képében. Így interpretálta egyszerre Szamosi Donáth a Kínában gyártott olasz dizájnt, és a kiábrándító magyar valóságot egyszerre, s rajta kívül nem tudom volt-e más a teremben, aki a martini émelyítően édes ízén túl a belpolitikai helyzetet is éppen olyan kétségbeejtőnek találta volna.

KÉPEK A MEGNYITÓRÓL A SMIZE DIVAT FACEBOOK OLDALÁN, ITT, VALAMINT A LONDONI MEGNYITÓ ÉS A KOLLEKCIÓ TELJES EGÉSZÉBEN MEGTEKINTHETŐ A BRIT VOGUE HONLAPJÁN, ITT. 

Szép Napot!

Az'Allürista - Dávid Máté

Danteista infantilizmus

FOTÓ: SZOMBAT ÉVA

Nagyon tud rombolni, s ez meg is látszik. Élvezi. Hogy ki is jobban, Szőke Gábor Miklós-e, vagy vadorzó immanenciájából inkább körmökre, mint sem (egyelőre) szárnyakra kapott fikciója, az abszolutista rémuralkodó Dante, fogas kérdés. Leginkább acélfogas, olyasmi, mint ami a közel öt méter magas trónon őrködő, Ferenc Józsefnek öltözött diktátor-Dante torkából meredezik, miközben méltóságteljes szemléli a Lakástrend Kiállításon támolygó nézelődőket. A sznob társaság visszahőköl, egészen a bársonyos, tükrös és minél inkább művien, ám kétség kívül tündöklően csillogó enteriőrrészletekig - az érdeklődőbbek vérvörös lovas diadalszobra mellett fáradnak beljebb acélketrecekkel körülhatárolt világába. 

Vannak itt ám sármánista-sátánista háremhölgyek Sármán Nóra korábbi kollekcióiból dobermann-fejjel, újrafestett fejedelmi portrék és reneszánsz pillanatképek (bűnbeesés Dante és Dantené között például), de a bebocsáttatott vándor még le is heveredhet - az Ivanka Beton cementpadlójára, aligha a Dante bútorcsalád (Heonlab kivitelezésben) tűzpiros asztalára, vagy a kutyalábakon álló étkezőszékekre. Ha humorból pedig nem lett volna elég, padlizsán színű fal előtt arany barokk keretben szerelmesen tekeredik két dobermann, lovag és hajadon, Vénusz és Mars, Giovanna és Giovanni – szinte már rokokósan habzó tömítő-habtengerben. 

"Színház az egész világ, s színész benne minden férfi és nő" - révedezik önfeledten a látogató, ebben a megnyerően infantilis világban. Feloldódunk Dantéban.  

Üdvözlettel:

Az'Allürista 

- Dávid Máté 

Szokatlan unalom, de inkább kifinomultság

BALRÓL JOBBRA: OCTAVIA SPENCER, CAMERON DIAZ, MERYL STREEP, GWYNETH PALTROW, ROONEY MARA

        Leplezhetetlenül vegyes érzelmek kavarognak bennem, ha az Oscar gálák szóba kerülnek. Komolyan. Egyrészt szinte hallom az apám szavait, amikor az amerikai szórakoztatóipar jellegzetes és lélegzetelállító fényűzését, a show business-t méltatja, mely aztán meg kell hagyni: valóban képes kiszakítani az ember fiát a szmogos-koszos hétköznapokból, mondjuk éppen a Nyugati téri turkálók hangulatának közegéből, mikor minden félrerántott gönc után azon kattog az ember, vajon hol tudná fertőtleníteni másodperceken belül a kezét, még mielőtt elkapna öt gombás fertőzést, amiből legalább három gyógyíthatatlan.  

Aztán ezzel a hamisíthatatlan, de annál hazugabb glamourral szemben ott terpeszkedik az imént fölvázoltnál talán némiképp szofisztikáltabb, de annál valóbb valóság, az ünnep és kézzelfogható méltóságtól mentes humánkomédia, az egók viadala, a maszk alatti érdektelen pöffeszkedés.

Persze inkább szükség van erre, mint sem, de túlságosan komolyan venni aligha elengedhetetlen – pusztán talán annyira, mint egy late-night show-t a televízióban. 

        Az 1929 óta 84-ik alkalommal megrendezett Oscar gála a kommentálók szerint az eddigi legunalmasabb, legszárazabb és egyben legnyálasabb volt – ehhez pedig muszáj mindemellett hozzátoldanom személyes meglátásomat is, mely szerint ezen túl kifejezetten érdektelen eseménye volt a 2012-es évnek, hiszen a Golden Globe-hoz képest meglepetések nem történtek – a poént hónapokkal ezelőtt lelőtték.

Igaz a rendezvény nem a művészileg reflexív alkotásokat díjazza, a mainstream vonulaton túl az Ironlady, a Tinker, tailor, soldier, spy, és az Albert Nobbes kifejezetten remek alkotások – igaz sem Tom Hardy velőtrázó alakítását, sem Glenn Close századfordulós-transzexuális pincérkarakterét nem díjazták.

         Leszámítva persze a tizenhét jelöléséből harmadik aranyszobrocskát hazavivő Meryl Streepet, aki ezúttal nem csak a filmvásznon, de a vörös szőnyegen is parádézott arany Lanvin estélyiében, melyhez színben harmonizáló clutch-ot, valamint Salvatore Ferragamo szandált választott. A harmóniát tekintve az est királynője kétség kívül Gwyneth Paltrow volt fejedelmien egyszerű Tom Ford ruhájában és palástjában a már szinte szokatlanul elegáns és kifinomult estélyen, ugyanakkor rám a legnagyobb hatással a korántsem klasszikus szépség címkéjével aposztrofálható Octavia Spencer volt, aki egy számomra ismeretlen tervező, Tadashi Shoji dresszét viselte. Cameron Diaz ízlésesen tüzes volt pezsgőszínű Gucci Premiere-jében, Rooney Mara pedig kifinomultan lázadt abszolút sellővonalú Givenchy Haute Couture ruhájában.

S ha a nyertesek névsora nem is hozta meg a kellő mértékű kielégülést és reggeli megelégedettséget az óráim előtt, legalább Michelle Williams pipacspiros Louis Vuittonja, Emma Stone ciklámen Giambattista Valli Haute Couture-je, és Natalie Portman 1951-es vintage Christan Dior ruhája megmentette a napomat.

Nem is beszélve arról a fekete-fehér kötött pulóverről, amit az egyik second handben vásároltam. 

Salut,

Az'Allürista

Teljességem története

- AVAGY A KARÓRÁKRÓL KLISÉKEN TÚL

Hogyan élt, hogyan kaptam meg, hogyan vesztettem el, 

és hogyan lett meg. Más formában, de kisugárzásában a karórám. 

AZ ÚJ KARÓRÁMRÓL KÉSZÜLT KÉPEK SAJÁTOK, AZ ÍRÓASZTALI INSTALLÁCIÓ NEM BEÁLLÍTOTT - HOLDCIKLUSONKÉNT EGYSZER EFFÉLE REND URALKODIK. A KÉSŐBBIEKBEN IGYEKSZEM KÉPET TALÁLNI A RÉGI ROAMEREMRŐL. 

                A nagyapám csodálatos ember volt, és a gyerekkoromat abszolút boldoggá tette. Túráztunk. De leginkább horgásztunk. Sátorral, a Tisza mentén, napokra, szúnyogos éjszakákra. Egyszerre elevenedett meg előttem a Tüskevár egy urbánus Matula bácsival, aki hetvenegy évesen is napi öt kilométereket futott, rendszeresen súlyzózott és cselgáncsozott. A veszte a nőkbe fektetett bizalma volt, legalábbis az utolsóba, aki negyvenévnyi házasság után kicsavarta nagyanyám karjai közül. Tíz éven keresztül férj és feleség nem álltak szóba, csak akkor, mikor három éve, három hónap alatt teljesen elgyengítette a rák. A vén szuka tajtékzott, mikor nagyapám utoljára vallott szerelmet a kórházban a nagyanyámnak, aki állítom addig a napig egyetlen egy imát sem morzsolt el hithű ateista révén a felépüléséért.

A szocialista szórakozottságon, a „pajtikámom”, a „rinaldón”, a „haramián” és a „pardon hölgyemen” túl egy terepmintás tollkabát maradt rám, valamint egy közel 40 éves Roamer mechanikus karóra. Ezt az acélórát hagytam el tavaly októberben a Károly körúton az egyetemről hazafele menet, s e miatt volt jóformán depresszióm három napon keresztül, s hiányérzetem majdnem öt hónapon keresztül.

Aki ismer, tudja, hogy mennyire ragaszkodtam ehhez az egyetlen egy tárgyhoz, jobban, mint bármi máshoz: telefonhoz, naplóhoz, bankkártyához – ékszert és semmi mást nem hordtam, csak ezt az egyetlen egy karórát és ebben összpontosult minden, amit a túlhalmozott csecsebecsék jelenthettek volna; ez volt az én szemem-fénye, amiben nem csak a nagyapám tragikuma, de keménysége, szilárdsága és humora is benne volt.

                  Lévén a története ismeretlen és szinte fölfedhetetlen titok, az új darabomhoz kapcsolódó jelentéstartamot már azt hiszem magamnak kell megalkotnom, a benyomásaimon túl, hiszen abban a 27 éve működő Wesselényi utcai üzletben, ahol vásároltam, első pillantásra megfogott, s miután a mai nap visszamentem a nézelődésen túl a vásárlás szándékával, több jelölt közül egyedül az ő csuklómra csatoltakor éreztem valami bizsergető meleget, amitől kirázott a hideg. Hezitáltam még egy darabig, de tudtam nincs tovább nézelődnöm, hónapok óta először éreztem magam ismét teljes embernek, talán a megszokás végett kicsit többnek is. Hogy stílusosnak mennyire, az kérdéses, de hogy végre megtaláltam (vagy ő engem) az nem.  

Ez az 1961-es Doxám története.    

Üdvözlettel,

Az'Allürista