Szeméééélyesss.

Helyes az, hogy én már megint magamról írok?

Állj. Amíg nem a nem létező melltartóm méretét közlöm addig oké, nem? Egyébként meg, ez a bejegyzés sem lesz különb, mint a többi, mert mindegyikben magamról írok nem? A gondolataimról és a dolgokról, amik foglalkoztatnak, vagy éppen megragadnak.

Kríziskérdés kipipálva.

Szóval. Azon kívül, hogy ma egy olyan történelem témazárót sikerült megírnom, aminek már csak az emlékétől is rosszul vagyok, hogy jobb, ha szülök valahogy egy gyereket és írok még két H-t az egy H-ám mellé. (Ugye nekem csak HELYZETEM van – halmozottan hátrányos nincs.) Egyszóval, így talán sikerül bejutni az Elte szabad bölcsészetre vagy a Mome művészetelmélet/design szakra.

Most jövök rá, hogy gogoli ügyességgel eddig a semmit tárgyaltam 644 karakterben (most már 666 – húúú), tehát lényeges témát feldobva: mit szóltok a pasztelláradathoz?

Tavaly a kemény férfiszíveket öltöztette glükóz-szirupba, idén a hölgyekre olvaszt rá 40 liter cukormázat országszerte. Szuper nem?

Áh, ez nem lényeges téma, most még. Majd egy hónap múlva szóljatok, hogy térjek rá vissza.

Holnap megpróbálom ráerőszakolni magam, hogy kielemezzek egy pár Tommy Ton street fashion képet a londoni divathétről. Ha nem kellene egyesével megvágni a képeket, feltölteni és aztán nagy nehezen bepakolni őket a blogra, nem lenne semmi bajom – szintúgy, ha holnap nem kellene németből felelnem „hotelszobafoglalásból”. (Tudni kell, hogy a német tudásom ennyiből áll: Ich bin M.)

Jó Holnapot!

Az’Allürista  

Gucci .

 

  

 

Kész. OFC, ahogyan Rachel Zoe mondaná, azaz Out Of Control.

Vannak olyan pillanatok egy ember életében – már ha önmagához hű életet él az illető-, hogy bizonyos képek, tárgyak, szófoszlányok, egyszóval bizonyos jelenségek olyan megmagyarázhatatlan vad érzelmeket keltenek az illetőben, hogy közel kerül egyfajta… szellemi orgazmushoz.
Paulo Coelho ezt a jelenséget a Személyes Történetünk bekopogtatásaként írja le Az Alkimista című könyvében.

Konkrétan, szerény személyem esetében Ezek nem csak simán bekopogtatnak - egyenesen RÁRÚGJÁK az ajtót elpunnyadt szellemem erőtlen testére, behajítanak egy gránátot, és a detonáció következtében létrejött hatalmas fehér űrt, öncélúan rendezik be a legmesésebb képekkel és érzésekkel.
A testem persze mindezt csak olyan hitvány módon jelzi, hogy a testem egész bőrfelületén feláll a szőr, és idegsejtek millió vibrálnak.

Tudom nem új a nap alatt a Gucci tavasz/nyári kollekciójának a kampánya, de most, a videó változatot véletlenül megpillantva… Még a víz is kivert – a legpozitívabb értelemben.
Ha a legmegfelelőbb szót keresnék rá, 100%, hogy a ZSENIÁLIS lenne a megfelelő.

Őrületes platinapántok, melyek egy csontváz kezeihez vagy éppen egy pók lábaihoz hasonlóan ölelik át a táskákat, cipőket vagy éppen a ruhákat.
A Kis Feketét és kedves egyenlítő közeli rokonát, a Kis Fehéret mintha darabjaira szabdalták majd újrafonták volna.
A nadrágokat a legkülönbözőbb sportruházati megoldásokkal ötvözték, és az egész kollekció egy olyan mérhetetlen kéjes hatást kapott… amit szigorúan csak víz közelben lehet hordani.

Nos… a kampány maga pedig… Abszolút átadja, és tisztán közvetíti, Natasha Poly és Ryan Kennedy tolmácsolásában, azt az életérzést, amit a Gucci kíván leendő vásárlóinak.


Még valami. A Személyes történettel, az álmodozással és a libabőrrel kapcsolatos dolgokat a következő bejegyzésben tovább tárgyalom, mert már így is agyonnyomja a lényeget: Gucci tavaszi kollekcióját.

Jó Holnapot! 

Az’Allürista