Ultimate look: francia sikk

AVAGY - kéretik észrevenni, hogy a francia sikk nem egyenlő az igénytelenséggel, hanem egy teljesen másfajta szemléletet, világképet és minőséget képvisel, amelyet jó-rossz kontextusban nem lehet együtt értelmezni mással. Köszönöm.

Isabel Marant Ősz/Tél 2011/2012

     

Vogue Paris - Never mind, Stylist: Emmanuelle Alt, Modellek: Sasha Pivovarova és Natasha Poly

Úgy gondolom, ha ezt a fotósorozatot nem közlöm időben, tehát lehetőleg a megjelenéstől számított kollektív emlékezet intervallumában, több mint valószínű: vér fog folyni.
Folyik így is. Igaz nem biztos, hogy vér, de valamiféle új francia trendiség mindenképp a háttérben csörgedezik, a francia Vogue-ból pedig egészen konkrétan ömlik. Zuhog, ha úgy tetszik.

Márpedig számomra abszolút tetszik, legalábbis az Emmanuelle Alt által újrahívott és újraértelmezett francia sikk, amely sokkal inkább szól kétezertizenegyben a dekonstrukcióról, a szedett-vetett hanyagságról, mint az igényesen és precízen összeállított outfitekről. Igényesség jelen esetben is van, különösen az erőtlenségre – a precizitás is jelen van, azonban nem a tisztaságra, hanem a mesterkéletlen magabiztos lazaságra.

„Amikor egyszerűen jó, amikor nem látszik erőltetettnek, akkor ellenállhatatlan” – definiálja Alt az előhívott stílus-átiratot és segít rá John Fairchild, amikor azt mondja: „a stílus az egyéniség kifejeződése, karizmával keveredve”. Tehát az irányzat centrumában nem a görcsös megfelelni vágyás, a társadalmi elvárások vagy a pedantéria áll, hanem az egyén törhetetlen karizmája!


A francia sikk két szezon óta Isabel Marant vezetésével Amerika-orientált; a baseball, az amerikai foci és a Coca Cola elmaradhatatlan kellékei, valamint egészen újabban a pasztellos cukorkaszínek (tubarózsalila, hajnalkék és estikenarancs), az ismerős etnikus motívumokkal kibővülve. Ha tehetném Peruba utaznék, szigorúan szamárháton, indiántáncot lejtenék, vagy csak egészen fennkölten kifosztanám a helyi turkáló kínálatát.

Turkálók nálunk is vannak, a Zara leárazáskor kiváló példa, francia Vogue-ot is kapni, Emmanuelle-t is ismerjük, úgy ahogy – mégsem menő, cool, király, sirály Magyarországon a klasszikarobbantó francia sikk.
Mert aki sikkes, az trehány, mert aki sikkes, annak kicsit sáros a hasított bőr csizmája és gyűrött a pólója.
Mert aki sikkes, az nem rittyenti ki magát minden fashion party-ra, nem megy előtte fodrászhoz, de lehet még hajat sem mos; nem vesz új ruhát az eseményre, de még ruhát sem igazán; nem készül, nem „öltözik ki”, MERT Ő SIKKES A NAP HUSZONNÉGY ÓRÁJÁBAN.

Salut,

Az'Allürista

A fedett dialógus

"Van dióként dióban zárva lenni

s törésre várni beh megundorodtam."

                           Babits Mihály: A lírikus epilógja

Több tragédiája is van az embernek, az egyik az, mikor egy trend kedvéért két olyan lehetetlen színt párosít össze, ami a világ teljes diszharmóniájához képest kutya. Torkon döfve, vasvillára hányva.

De talán az egyik legnagyobb, amit jelenkorunk non-verbális közege is még jobban ránk húz, mint egy nedves, dohos lepedőt, az a járványszerűen újból és újból felbukkanó fedett dialógus.

A fedett dialógusok a csehovi drámák elsőrangú főszereplői. Lefojtott tragikumok, kétségbeesetten vergődő néma sikolyok a kilátástalan élet kapujának küszöbén, a valami és a semmi határán.

A fedett dialógus semmitmondással elrejtett sokatmondás; a metakommunikáció halovány, pislákoló derengése, mikor a beszédnek közel sincs kommunikációs funkciója - a részt vevő szereplők pusztán monologizálnak, a szavakat e világra köhögve próbálják meg önmagukat kifejezni.

Ezen önreflexiók során beszélnek el egymás mellett, s a lényegi információk szeméremből vagy konvenciókból rejtve maradnak. Mindkét, mindannyi, mindösszes fél előtt.

Tragikus.

Az elmúlt pár napban ma másodszor éreztem ezt a kommunikációs válságot.

Rettenet.

Mindenféle önmegvalósítás elhallgatott, vasfoggal csámcsogó, lélekfaló réme.

Az’Allürista

Szikrázó Sikk barátom

A Sikk olyan, mint a flört – egyszer csak megtörténik. Nem hívta senki, nem szólította, ott terem és munkálkodik.

A Sikk nem sikkes, ha kimondjuk, ha meghatározzuk jelenlétét, ha definiáljuk magát a szituációt, hiszen a Sikk is csak pusztán, szinte véletlenszerűen megtörténik, ahogyan az igazi flört.

Ha nem titokzatos, ha nem a háttérben feszül élesen, a gyilkos szenvedély lehetőségét pendítve, akkor oda a szikrázó varázsa. Lehet, hogy lángra lobban és emlékezetes parádé közepette ég el tömjénes pillanata ezer fokon, de még akkor sem lép a színfalak elé!

A Sikk egy pimasz pofon az eleganciának és kizárólag az intellektuális fölénnyel csatározók fegyvere lehet, mert míg a legostobább ember is magára ránthat egy kosztümöt körömcipővel, egy öltönyt nyakkendővel, s pózolhatja az elegancia felszíni látszatát, addig a Sikkhez kritikai és önreflektív magatartás szükséges. Esztétikai tragikum, dramatika nélkül nincs és nem is lesz – éppen ezért a konkrétumok, a glamúr után sóvárgó amerikaiak gyakorta képtelenek megteremtésére.

Az ellentétek szemérmetlen együttállása ez, mely egyszerre karakteres és lágy, éles és tompa, világos és sötét, rejtőzködő és dicsfényben úszó, jó és rossz. Így aztán a Sikk egyszerre maszkulin és feminin, közel sem olyan egysíkú, mint az elegancia.

Egy picit talán rebellis is, ami ma igazán nem hátrány.

Szép Napot!

Az'Allürista

A kritika alapja

Vendégvélemény
VAJDA MÁLYI ZSUZSA
Fashion Guide főszerkesztő,
a Reggeli Tiffany-nál szerkesztője


"A kritika, minden szakma legfontosabb tükre. Amióta világ a világ fontosnak tartjuk a színházi kritikát, a zenei kritikusokat, majd a filmkritikákat és újabban már a gasztrokritikusok véleményét is. Bár a világ legnagyobb napilapjainak hétvégi mellékletéből nem hiányozhat a divatkritika sem, nálunk még nem létezik ez a műfaj. A napilapok egyszerűen lenézik, nem foglalkoznak a divattal, pedig az egyre pezsgőbb magyar divatszakmának már nagyon hiányzik egy valós TÜKÖR.


A legjobb példa erre a folyamatra a gasztrokritika, ami csak pár éve forrta ki magát Magyarországon és szinte azonnal felpezsdítette a magyar konyhaművészetet és gasztronómiát. A jó és értő kritika fontos, mert teljesítményre és versenyre ösztönöz. Ma Magyarországon nincs értő divatkritika és ezért nincs semmilyen tükör sem csak a külföldi "eladom-nemadom" mérce. A piaci teljesítmény pedig nem feltétlenül szakmai érvényességet tükröz.


Egy szakma úgy tud fejlődni, ha értő emberek folyamatosan figyelik és értékelik a teljesítményét és az esetleges fejlődését. A kritika meg kell mondja és el kell magyarázza, hogy valaki, vagy valami NEM jó, vagy nem jó irányba halad. Ugyanis ez a feladata. Az egyetlen feltétel, hogy olyan kritikusokra van szükség, akik már hitelesek, vagy akik egyszerűen írásaikkal, véleményükkel hitelessé teszik majd magukat a divatszakmában. Akik véleménye nem a bántásról, hanem a támogató és építő kritikáról szól és hitelesé válik. "

Fejlődés.

Sötét napszemüveg, jegyzettömb.

Az'Allürista

A tojáshab, a napkitürések, a személyes stílus és a kollekció

Egy tökéletes kollekció olyan, mint egy jól felépített, megkreált, egyéniséggel átitatott személyes stílus. A tervező, a ház, a brand személyes stílusa, melyben, akárcsak egy természetes egyénben lecsapódnak a kor kihívásai, a társadalom krízisei és kérdései.

Van benne valami örök, valami váratlan és valami trendkövető.

Kitölti a kocka éleire írt merev formai követelményeket a ház motívumaival és szimbólumaival, ugyanakkor akárcsak a Napból a mágneses kitörések, úgy ebből a merev szerkezetből is kitörnek a váratlan és innovatív képződmények, melyek a személyt helyezik előtérbe. Egy ruha sem szoríthatja háttérbe viselőjét, egyé kel válniuk s szimbiózisban élniük - így összefogva tehetik igazán erőssé egymást.

Ahogyan egy stílusos egyéniség, úgy egy kollekció sem szoríthatja ki a látóköréből a nemzetközi divattrendeket, melyek a karakter rostáján átszűrve jelennek meg.

Egy tökéletes kollekció olyan, mint a kézzel felvert tojáshab vaníliás cukorral – kemény, mégis lágy és a belefektetett manuális energia túlszárnyalja a recept eszmeiségét.

Csak stílusosan!

Az'Allürista