Bevallom: azért egy kicsit bepánikoltam. Most, hogy a tavasz első napsugarai rákvörösre égették az arcomat mindössze másfél óra alatt a Károlyi kertben (így a drákói szigorral tűző Napot kicselezve kellett visszacirkálnom az egyetemre), nem tudom, mennyi legitimitása van az ajánlatomnak: légy szabad! LEGYÉL MŰVÉSZ!
Új évszak, új ars poétika: méghozzá tegyél magasról a szabályokra! Egyáltalán a világra. Hordd nagyanyád ruháját vagy nagyapád kalapját, kurdássz színes selyemsálat a padlásról, vagy tetszőleges vintage butikokból – a legfontosabb kiegészítőd azonban manifesztumod legyen: egy művésznek bármit szabad. Cigit a tilosban, allűröket az Operában, de főként ott, ahol mindenki mesterkélt, ahol mindenki pózol anélkül, hogy egy szikrányit is önmagát adná. Az attitűdödért persze utálni fognak, hiszen szabadságoddal bármikor leleplezheted: a pozőrök semmit sem érnek. A fesztelenséged fenyegető. De szarni rá. A művész bármit megtehet - mondanám...
Mindenkinek megvannak a maga hősei. Azok, akik gondolatiságukkal utat jelölnek ki, véleményükkel segítenek rajta haladni és egyben valahogy közelebb is viszik az embert önmagához. Egy hős inspirál, és nem pedig másolásra késztet - azokat az elemeket erősíti fel, amelyek mindig is a személyiségünkben szunnyadtak. A Lanvin tervezője, Alber Elbaz, számomra pedig egy abszolút mindazok közül, akiknek a divatról és egyáltalán az életről alkotott nézeteit érdemes meghallgatni és elraktározni. Nem diktálásról, hanem emberközpontúságról, nem szabályokról, hanem opciókról beszél minden egyes alkalommal. Arról, hogyan élvezd a felöltözéssel járó játékot. Hogy RÓLAD és ne trendekről, konfekciókról, vagy stylistok atyaúristenségéről szóljon a megjelenésed. Az alábbi felvétel a leginspiratívabbak egyike – íve a végére csúcsosodik ki.
A kulcsszavak pedig: ÉREZNI, KÍSÉRLETEZNI, ADNI.
Mióta RAF SIMONS a Christian Dior élére állt, kvázi felfordult a divatvilág. Hunyjuk is be inkább a szemünket és képzeljük el, ahogy ez a hűvös belga berlini utalásokkal és egy jelentőségteljes bauhausi főhajtással aprítja atomokra mindazokat a roppanós rózsafejeket, amelyek a párizsi divatház kertjében nőnek hatvanhét éve. Formabontó rebellitásával káoszt teremt, s ebből rendezi újjá saját, friss és progresszív perspektívái alapján a női öltözködés alapjait. Méghozzá nem is akárhogyan. Módszere reformot robbant ki a nemzetközi divatvilágban: rideg virtuozitása és éleslátó rapszodikussága versenypályává transzformálja a tavaszi kifutók világát. Mégis, melyik divattervező vehetné fel Simons intelligenciájával a versenyt?
Munkásságának márpedig ez a legfontosabb kulcsszava. Ruhái nem a szekrényt magukra rántó pillangókisasszonyoknak, hanem a testükre tudatosan, kvázi mint vászonra tekintő nőknek szól. Ezek a delikvensek pedig konzekvensen műalkotássá kívánnak válni megjelenésükben Simons rafinériával és arányérzékkel szabott ruhái pedig segítségükre is vannak ebben. Pontok, színfoltok és vonalak nem véletlenül kerültek itt egymás mellé, ahogyan nem baleset következtében keveredtek fénylő fóliaszerűvé a textilszálak, ötvöződtek poliészteres pompává a flitterek, vagy nyúltak túl anyagdarabok a ruhákon. „A divat építészet: minden az arányok kérdése” – mondta Chanel, Simons pedig eleget is tesz az örök mademoiselle szavainak: művészi mértékkel kreál koncepciót minden ruhából.
Női testekre álmodott műalkotásokról van szó: sem hozzájuk adni, sem elvenni belőlük nem lehet.
NÉZD MEG A TELJES DIVATBEMUTATÓT ITT.A Dior tavaszi kollekciója friss és törékeny. Nyers tisztasága vakító. A divatház gyökereihez visszatérve hanyag eleganciával emelte ki az új főtervező az ikonikus Bar Jacketet, s művészi önkényével formálta a mai modern igényeknek megfelelően könnyed alapdarabbá. Panelekkel tűzdelt ruhadarabjai avantgárd poézisei az informatika szikrázó sebességének, egyszerű fekete felső mellé párosított flitteres szoknyái időszerű újraértelmezései a nagyestélyi viseletnek. Fekete szmokingot is tervezet kerekded derékkal és frivol kendővel – ironikus utalás ez az Yves Saint Laurent-t lefejező Hedi Slimane-nek, aki Simonszal egy időben vette át Párizs másik ékkövét. Mégis. Nem finomabb és még inkább: időszerűbb mindez a kiszámítható józanság, mint John Galliano habzó giccse?
Hogyan is festett a sziesztázó PÁRIZS a hatvanas években? Valahogy úgy, ahogy a követező tíz fotó is illusztrálja. Ücsörögjenek kávéházak teraszain, pétanque-kozzanak parkokban vagy hajtsanak kocsistól a SZAJNÁBA (franciákról van szó, csodálkozni ezen sem lehet): biztosan elegáns hedonizmussal teszik azt. ALFRED EINSENSTAEDT fotói, 1963-ból.
