Street Style Milánóból, 23 képben

Egészen egyszerűen teljességgel kivirulok, mikor újabbnál újabb street style fotókat közöl Tommy Ton – imádom, hogy inkább hangulatot, mint egy összeállítást örökít meg, imádom a sok recsegős stílussal megáldott embert, akik éppen Milánóban szelik át az utakat.

Tommy képeinek vizuális diadala már abban is egyértelműen megmutatkozik, hogy sosem éreztem (de igen, csak kb. fél éve) ekkora éhséget arra, hogy vásároljak: méghozzá élénk színeket. Eddig sosem tettem volna, de most beadom a derekam. Szigorúan kéknek, indigónak, azúrnak.

Puszi,

Az’Allürista

A 2012-es Resort kollekciókról

REVIEW

GIAMBATTISTA VALLI RESORT 2012

Ember legyen a talpán, aki rendet tud szülni a káoszból, vagy legalábbis kategorizálni tudja a rakoncátlan és igazán kellemesen öntörvényű tervezőket, akik sajátos vadfantáziájukat és gardírozott márkájuk szignifikáns elemeit felhasználva nem trendeket, hanem zsánereket alkotnak. Típusokat: a törzsit, a szenvedélyest, a csábítót, a színtolvaj szarkafélét – komplett és ötvözött kosztümöket, feneketlen tárcájú vásárlóiknak.

„Többé már nem léteznek szabályok, éppen ezt akartam kifejezni a kollekciómban” – ragadta meg a 2012-es szezon lényegi velejét Giambattista Valli, aki bravúros hűvösséggel adaptálta mindazokat a stílusbeli hatásokat, melyeket egy burzsoá nagynénjét látogató, afrikai bevándorló egy hétvége alatt felfedezhet Párizsban. Gardróbjában törzsi tweedzakók (vibráló színekben) és leopárd minták keverednek a hatvanas évek francia kimértségével, némi sznobizmussal átszőtt metálos kabátruhákkal, vagy szeszélyesen lapolt püspöklila koktélruhákkal. Kétségtelen, afrikai csókosunk kedvencei a hatalmas virágnyomatok – és, hogy mennyire nem fél színeket viselni, azt a neonnarancs alapon lila szellőrózsás kabátkája is bizonyítja.

STELLA McCARTNEY RESORT 2012

Ugyancsak nincs nyoma egy mákszemnyi félelemnek sem Stella McCartney jövő tavaszi, inkább karácsonyi kollekciójában – hiszen az előnyárként tervezett kollekciókat már decemberben meg lehet vásárolni az üzletekben. Ha a szigorú és szabályos sikk rajongói nem is pusztán Szentestére, de életük egész terminusára kívánnak „alkalmi” öltözéket választani, Paul McCartney lányánál ezt megtehetik. Bátran válogathatnak a korlátlan mennyiségű cigarettanadrágokból, a lehengerlően csiszolt szmokingzakókból és a meghatározó, fel-felvillanó kékekből.

Mókás és szédületes nyomatokból idén sem szenvedünk hiányt, Stella egészen a Hawaii-szigetekig utazott inspirációért, így a tömjénes hangulatot neoncsíkos selyemszoknyákkal és rafinált színsávos kabátkákkal párosított, trópusi printek törik meg. Rafinériából a marketing terén sem szenved hiányt McCartney asszony, hiszen kollekcióját gárdenpárti keretében mutatta be – pontosabban: mutatták be a pingpongozó modellek, miközben a vendégek csacsogva söröztek a Saint Louis kertben.
 

GIVENCHY RESORT 2012

Ha már a printek szóba kerültek, nem szabad megfeledkeznünk Riccardo Tischi Givenchy-járől, ahol katonai elemek keverednek a pimaszul virtuóz, digitálisan felturbózott virágmotívumokkal. Carine Roitfeld legújabb kedvence, Saskia, valamint Alek és Joan minden kétséget kizáróan trópusi bevetésről tértek haza, valószínűleg Vietnámból, ahol a magas páratartalom és az egzotikus virágillat a térdig érő csőszoknyákon csapódott le, bomladozó szirmok és pálmalevelek formájában.
Dezertőr amazonjaink bokszolókat megszégyenítő bátorsággal hordják nyakba akasztható kulcstartóikat, mell fölött elnyesett, olykor bokáig csüngő kötött pulóvereiket, vagy földig érő, egyenes vonalú szoknyáikat.
Igazán szemet gyönyörködtető az a földöntúli magabiztosság, amivel Riccardo ötvözte a hatvanas évek szemérmetlen sziluettjét, a diktatórikus olívaingekkel, éjfekete fodrokkal és a sportruházattal. Zseniális, ismét. 

NINA RICCI RESORT 2012

Ha létezik ellentéte a frank-apokaliptikus Givenchy-nak, az a tömény nőiességgel megformált Nina Ricci, kiváltképp Peter Copping esztétikája, aki két éve szorgoskodik britként Frankföldön. Vajon Olivier Theyskens likvidálása után közelebbi jelölt nem akadt Ricci mester hagyatékának ápolására? Multikulti mindenesetre - akárcsak a vásárlóközönség: az amerikai Upper East Side bolondul a századfordulós bódító hangulatért, a nyitó, fodros selyemruháért, és a konvenciókat megtörő letisztultabb darabokért.
Hogy a szenvedélyt a romantikus perspektíván túl, mennyire testiként is lehetőségünkben áll értelmezni, arról a leginkább talán a szárnyaló népszerűségű vikingdizájner, Peter Dundas tudna mesélni. 

EMILIO PUCCI RESORT 2012

Illetve, mesél is, hiszen az Emilio Pucci resort kollekciója semmi másról nem árulkodik jobban, mint tüzes szexualitással átszőtt kozmopolitizmusról.
Dundas egy komplett ruhatárat készített az éppen vörösszőnyegmentes életet élő celebritásoknak, melynek megalapozását egy iskolás-brókeres türkizkék farmeröltönnyel kezdte, s a fehér-kék delíriumos nyomatok után más színekbe is buzgón oltotta szenzualitását: lehengerlő krémes sárgákba, csábító rózsaszínekben. A kollekció zseniális darabjai a zebracsíkok: fürdőruhán és zakón, valamint a ragyogó flitterekből kirakott Pucci nyomatok, melyekért már Jackie Kennedy is bolondult. Csoda? Nem. Mediterrán életérzés, depressziónak se híre, se hamva.

LANVIN RESORT 2012

A Lanvin ismét a legtündéribb apparátussal rukkolt elő pár napja, az összes eddig bemutatott kollekció tekintetében. Alber Elbaz nőkről szóló víziója a legösszetettebb, legfilozofikusabb a határban – nem törekszik leegyszerűsítő válaszokra, nem akar egyetlen egy szignifikáns trendet sem megragadni: humanizmusát és megfigyeléseit a közel száz éves divatház tradícióival gyúrja ambivalens szerkezetűvé. Törékennyé és erőssé.
Víziói jelen esetben sem verbálisan, hanem vizuálisan öltenek testet: légies drapériaruhákban, törékeny ballonkabátokban és szeszélyes koktélruhákban. A kollekció legmegragadóbb darabjai kétséget kizáróan a pliszírozott, vállnál bravúrosan megcsavart maxiruhák – homok és jegescitrom árnyalatban. A hűsszínű romantikus érzékiség mellett ugyanakkor megfér a földszínű törzsi lüktetés ezernyi selyemrojttal, elementáris ékszerekkel, valamint a vibráló koktél-, és fürdőruhák bravúros, testet ölelő vonalvezetésekkel.
Tökéletes példakép minden magát nőközpontúnak hirdető hazai tervező számára, különösen annak, aki fürdőruha alkotásra adja a fejét: lehet Calzedonia, és lehet ám Lanvin eredetiséggel is dolgozni!

Szép Napot!

Az'Allürista

Emma Watson az amerikai Vogue-ban

(Fotó: Mario Testino - a legutolsó a kedvencem, Tom Ford felső és szoknya, Louis Vuitton clutch)

Szóval, ma egy órát sínylődtem a klaviatúra felett, hogy leírjam a bennem kavargó, kristályosodásnak indult új gondolatokat, amik Pilinszky Apokrife után kaptak szárnyra. Legyen annyi elég, sosem csináltam még ennyi és ekkora erkölcsi kérdéseket a létezésből, mint az elmúlt napokban és pár órával ezelőtt a kezembe került egy régi Elle Man, ami a bátorság kérdését boncolgatja. Megtalált. Erről később.

Most: ugrálunk. Üvöltözünk. Toporzékolunk – persze a gyönyörtől, ugyanis Emma Watsont végre tisztességesen összekaparta az amerikai Vogue stábja, valamint maga a lap is hajlandóságot mutat a megújulásra: meleg színekkel, kiszámítható rációval és burgundi betűkkel veti magát neki a júliusi hőségnek.
Emma az undorítósnak címkézett őszi (!!!) Pradában csábít, metálos Calvin Kleinben simul és felnőttebb, mint valaha. Talán egy kissé túlságosan.

Egy biztos: a haja tisztességes, mind a magánéletében, mind egy high fashion divatlap hasábjain, ellentétben országunk elsőszámú-teliszájú kedvencével: Ördöngős Nórival, akinek még mindig nem sikerült tisztességes: korához harmonizáló, fiatalos, friss, üde, kislányos, bájos, jelenkori frizurát gyártani, ahogyan azt a rangos Kometgálán is láthattuk. (Tehát még mindig sebzett őzikében nyomul.)

Emmariport vágatlanul, az amerikai Vogue júliusi számából.

Jelentkezem,
Az'Allürista



It’s the pixie-cut hair and flawless skin that give her away. Emma Watson is dressed unobtrusively in a cotton flower-print French Connection dress and beige sandals, but she is unmistakable. Fans have accosted her five times in the past half hour alone. Today is the actress’s twenty-first birthday, and she is determined to spend it as she pleases—which means a leisurely mid-morning latte followed by a stroll through the Joan Miró exhibition at London’s Tate Modern.

Emma ignores the stares and continues to chat animatedly about Miró’s willingness to take risks with his art. An avid painter herself—“I love it and have a need to do it”—she can talk eloquently about every picture on the wall. Her favorite is The Farm, a painting once owned by Ernest Hemingway that brought the artist his first taste of success outside Spain. What she admires, Emma tells me, is that Miró was both a draftsman and a painter, unafraid to combine these talents to create something that was simultaneously surreal and hyperreal.
Her words could just as well apply to what is happening around us. The increasingly febrile atmosphere is, frankly, terrifying as word filters through that Hermione Granger, Emma’s alter ego (who will make her final appearance in this month’s Harry Potter and the Deathly Hallows Part 2), is in the building. A raucous band of teenagers turns around and heads straight toward her. “It’s time to go,” she says, and we head swiftly for the nearest exit. Outside, a photographer in a tree starts snapping away until she is inside the car and driving away.

This is not an experience most people would ever wish to repeat, but Emma resumes her breathless discussion as though nothing untoward just happened. “I have to really enjoy the good things because it makes the bad things OK,” she explains. Learning how to put her life into some kind of perspective and carve her own meaning onto it has been the great challenge of the past two years.

As we drive through London, a completely different Emma emerges from the smiling birthday girl who met me for coffee two hours earlier. This Emma is passionate and vulnerable. She describes a recent turning point when she read Just Kids, Patti Smith’s 2010 memoir, in which she writes of discovering that her true calling lay in “three chords merged with the power of the word.” Smith’s willingness to embrace the highs and lows of a creative life touched something in Emma. “I want to live like Patti. I want to write like Patti,” she says. “The book was so honest and brave. I loved the way she sees the world. I really felt that life was more beautiful after I read it, and I felt more hopeful.”

Conscious that her words might sound odd or a trifle self-regarding coming from one of the highest-paid actresses in Hollywood (she earned $30 million for her last two Harry Potter films), Emma goes quiet for a moment. The hands stop moving, and her elfin features crumple. “I have had no control over my life,” she blurts out. “I have lived in a complete bubble. They found me and picked me for the part. And now I’m desperately trying to find my way through it.”

She gives me a quizzical look that clearly says, “Can I trust you?” Taking a deep breath, she invites me back to her house (under strict instructions not to reveal much about it) so that we can talk without fear of interruption and she can explain what she means by the “bubble.”

Emma was only nine years old when her love for stories, and for one in particular about the adventures of a boy wizard and his two best friends, drove her to audition for producer David Heyman. One minute she was living an ordinary existence in the picturesque university town of Oxford with her mother and younger brother, Alex; the next she was enclosed behind the gates of a converted factory near London, inside a fantasy world that was, to echo Patti Smith’s description of the Chelsea Hotel, “like a doll’s house in The Twilight Zone.”
Nothing prepared Emma or her parents, who divorced when she was five, for the all-encompassing commitment demanded by the Harry Potter franchise as its success took off. Acting the part of Hermione was not simply a matter of taking the odd hiatus from normal life; the constant filming and promoting of the movies became normal life. All the rituals of adolescence, from dyeing her hair to trawling the mall in search of boys, had to be sacrificed on the altar of work.

Through it all, Emma’s mother and father—both successful lawyers—tried to give her a stable upbringing, and Heyman did his best to keep changes to a minimum. “It was one thing I’m very proud of,” he says. “We created a secure environment that allowed people to feel safe and know that support was there.”
In time, the crew on the set of Harry Potter became Emma’s surrogate family, too. It was not just about bonding with her costars Daniel Radcliffe and Rupert Grint: Heyman’s emphasis on continuity ensured that year after year the same driver took Emma to and from Leavesden Studios, the same cafeteria lady doled out her eggs, and the same hairdressers combed her famous brown tresses. Emma grew close to the head of makeup, Amanda Knight, and would while away the hours experimenting in the makeup trailer. “That was my playground. I would sit and play with lipsticks, foundations, and eye shadows; and every now and then Amanda would let me do the extras’ face paint for the Quidditch matches.”

But in 2007 Emma turned seventeen, and the “doll’s house” began to feel less like an alternate universe and more like an ordinary prison. “She is really, really bright,” says Heyman. “She is curious and interested in everything: in fashion, culture, and literature. She questioned things more than Dan and Rupert. There were things that she needed to figure out for herself.”

Despite the differences in temperament between Emma and Daniel Radcliffe, she never questioned his leadership of the tight little group: “He understood what his role was,” she says, “not just as an actor but as the leading man in this enormous franchise. And I think that was almost more important in a way. He held it all together. I am very grateful for him.” For his part, Radcliffe remembers the relationship as being  “very much like brother and sister, and when one or the other of us was having a tricky moment in our lives, it was often that we would confide in each other. We would also help each other with relationship advice; particularly funny were the moments when we would help each other compose texts to the most recent flames in either of our lives (not too flirty, but not too subtle either!). It was certainly a case of the blind leading the blind, but it was extremely funny.” The two remain supportive of each other; recently Emma flew to New York to watch Daniel’s performance in the hit Broadway musical How to Succeed in Business Without Really Trying.
As Emma takes me on a tour of her house, the extraordinary depth and breadth to her talents become obvious. Every room is framed around a beautiful artifact—a piece of furniture or fabric picked up at a flea market in Paris or Los Angeles—and her artworks show that she can both paint and draw exquisitely. One picture stands out: It is a self-portrait of Emma holding a camera. The lens is aimed menacingly at the viewer, like the barrel of a gun, a neat illustration of what we had just experienced at the Tate.

She talks in fighting metaphors. “I have felt for the last ten years I have had this battle; I’ve been fighting so hard to have an education. It’s been this uphill struggle,” she says, clenching her hands as she speaks. “I was Warner Bros.’ pain in the butt. I was their scheduling conflict. I was the one who made life difficult.” Finally, Emma took the brave step of announcing that she would not renew her contract for the last two films unless changes were made to accommodate her desire to go to university. Warner Bros. agreed to do everything humanly possible, and, she says, “I just realized at one point that I can’t fight everything. I have to move in the direction of it—and go with it.”

But being the perfectionist she is, Emma couldn’t just “go with it.” Once she had agreed to commit herself to four more years, “I decided I would do it well.” The change became apparent in all areas of her life. Critics noticed a new energy to her acting. “As the role of Hermione became more interesting,” says David Yates, the director of the last four Potter films, “Emma became more engaged. She is an incredibly intuitive and instinctive actor. She can dig deep to find an emotion and bring it to the scene.” The Deathly Hallows parts one and two are the darkest of all the Potter movies, the innocence of the previous films replaced by a grim meditation on the nature of terror. The more complex material in the finale allowed Emma to stretch her wings. But, insists Yates, “she hasn’t had a role yet to show how she can really shine. There is a very serious and interesting acting brain in there that will surprise everybody.”

Yates’s most vivid memory of Emma is watching her suddenly let go of her steely professionalism and for once just be young and free. They were filming a death scene from Hallows Part 2 on a freezing-cold beach in Wales. The actors were miserable, especially Emma, who hates the cold and dislikes getting wet even more. But out of nowhere, he recalls, “she ran into the icy water and stood there, holding herself against the waves with her arms outstretched, just laughing.” In that brief moment he got a sense of what it must be like to have a multibillion-dollar industry dependent on your every move and be only nineteen years old.

As Hermione’s perpetual adolescence has given way to Emma’s young womanhood, the fashion world has taken notice. In 2009 she was invited by the designer Christopher Bailey to appear in Burberry’s fall campaign (where she met her now ex-boyfriend, model and musician George Craig). But her real impact has been on the newer, edgier designers, such as Hakaan Yildirim and Erdem Moralioglu, whose recent collections she has deliberately championed. “I thought, If people are going to write about what I’m wearing, then I would wear young British designers who need the publicity.” (This feisty side of Emma is familiar to her costars. “I think it’s fair to say that Emma and I were the two most opinionated members of the young cast,” says Radcliffe.)

At the same time, Emma has experimented with designing her own, ethically made clothing line sourced from organic producers. To date she has collaborated with People Tree, a fair-trade clothing organization, on three collections. “It was such hard work,” she admits with a laugh. “I didn’t realize what I was taking on. I was doing twelve-hour days on Harry Potter and then coming home to work for two more hours, sizing and cutting designs.” She even paid to have the clothes photographed properly and supplied three of her friends to be the models. A few months ago she received a call from Alberta Ferretti, who wanted to collaborate with her on an eco-friendly line called Pure Threads. Emma was so happy, she says, “I practically cried.” The result is a five-piece capsule that debuted in March to favorable reviews. Part of the proceeds will be donated to People Tree.

With all this going on, Emma somehow managed to find the time to enroll at Brown University in 2009. “I want to be normal,” she said at the time. “I really want anonymity.” Contrary to some media reports, she says this is exactly what happened: She lived in a freshman dorm with a shared bathroom at the end of the corridor. No one hassled her or shouted out “Three points for Gryffindor” if she answered a question in class. Emma was able to fit right in, wearing flip-flops to lectures and finishing her papers at four in the morning like everyone else. Only she wasn’t like them, because they didn’t have to take two weeks off here and there to shoot scenes or attend a junket, and then return tired and jet-lagged in time for finals. Briefly meeting the actor James Franco, then studying at Rhode Island School of Design, was helpful. “It was such a relief to speak to someone who is trying to do the same thing I’m doing. I talked to him about juggling studying and making films and going backward and forward. He’s not afraid or limited by what he fears people will say about it.”





Emma struggled valiantly to fit everything into her life, becoming increasingly exhausted, until over Christmas advisors at Brown suggested that she take a leave of absence, a turn of events Yates was not surprised by. “My only concern for her is that she puts too many demands on herself. For someone of her age, she is relentless in what she does. Even when we were shooting The Deathly Hallows, on her day off I would see her doing press for a fashion house or having meetings about her fashion line. And I would say to her, ‘Emma, do you ever stop? You’ve just got to stop.’ ” Far from stopping, she has also revisited her old “playground” in the makeup trailer. In April, Emma signed a contract with Lancôme to promote its new fragrance Trésor Midnight Rose.

In hopes of restoring some sanity to her schedule, she will go back to school in the fall somewhere closer to home. With that decision out of the way, Emma is currently figuring out what to do with her newfound freedom. Single since she broke up with Craig last summer, she smiles wistfully when asked whether she might have time for a relationship again. One of her favorite courses at Brown was on the psychology of love. Far from being put off the idea, she remains an incurable romantic: “I’m a feminist, but I think that romance has been taken away a bit for my generation. I think what people connect with in novels is this idea of an overpowering, encompassing love—and it being more important and special than anything and everything else.” When Emma does eventually meet the right man, she hopes they will be able to keep the relationship out of the spotlight. “I would love to not date someone in the same industry as me. Otherwise it becomes what it means to everyone else.”

But before love comes work, as always with Emma. In 2008 she enrolled at the Royal Academy of Dramatic Art for a course on Shakespeare, and last year took an acting class at Brown. Having played the same character for ten years, Emma could not help falling prey to self-doubt.
“Hermione is so close to who I am as a person that I’ve never really had to research a role,” she says. “I’m literally rediscovering what it means to be an actress.”
Now, says Heyman, “I think she is at a crossroads and is trying to determine what direction to take. She can, if she chooses to, do many things.” Which brings us back to the question confronting Emma as she enters full-fledged adulthood—the question Patti Smith asked about herself all those years ago—“What kind of artist am I?”

Parched from an afternoon of nonstop conversation, she pauses to boil the kettle for a cup of tea. As she leans against the wooden counter in her kitchen cradling the drink in her hands, her body language changes yet again, and Emma finally seems to relax. Her chin comes up in a defiant tilt: “I’ve probably earned the right to screw up a few times,” she says. “I don’t want the fear of failure to stop me from doing what I really care about.”

The fans of Hermione Granger will have to get used to seeing her in a whole new light. Recently, Emma read a script by Stephen Chbosky, based on his hit teen-angst novel, The Perks of Being a Wall Flower, and knew instantly that she had to play the role of Samantha, a character as far removed from the wholesome Hermione as could be. In true Emma style, she went to Hollywood to help raise the financing for the movie. “Sam,” says Emma, “is such a different girl from who I am. I’ve been listening to the Smiths”—Sam’s favorite band—“on repeat for weeks.” In one sense, the troubled Sam is indeed a radical departure. But in another, more profound way, it is the right part for Emma right now. Near the end of the novel, Sam speaks for every young woman with a burning heart, a radiant soul, and a devouring need to experience all that life has to offer: “I’m going to do what I want to do. I’m going to be who I really am. I’m going to figure out what that is.”

Az'Allűr Könyvajánlata 3/3

Kedves Olvasó!

Befejező részéhez érkezett a blog könyvajánlója, remélem, hogy megleltél benne legalább egy olyan alkotást, amelyet szívesen forgatnál nyáron, tengerparton, Margit-szigeten, a rakparton, betondzsungelben a nyolcadikon – akárhol.

Megsúgom, én jelenleg Szabó Magda Régimódi történetét olvasom – az ember közben akarva-akaratlanul transzcendens távlatokban kezd el gondolkodni a saját és családja sorsáról; egy pillanatra a vásznat a szoba végébe állítja, és onnan figyeli művét. Kritikusan.
Megsúgom azt is, hogy mihelyst befejeztem, azonnal előkapom Maupassant Szépfiúját (a regényből tavaly készült Budapesten a film, Robert Pattinson főszereplésével) és nekivágok, immár másodszor. Hiányzik a dekadens felfelé züllése.

A következőkben, a „rendezvény” záróakkordjaként a Burzsuj Blog egyik szerkesztője, a Figyelő online kiadásának egyik újságírója, Ács Zoltán súgja meg elmaradhatatlan kedvenceit.

Rövidesen jelentkezem, immár ismét divattal.

Salut,

Az’Allürista

ÁCS ZOLTÁN – újságíró, blogger, Burzsuj

„Nem hiszek abban, hogy a strandon csak krimiket és lányregényeket élvezet olvasni. A medence mellett is ütős tud lenni Nietzsche, egy idilli balatonfelvidéki étterem teraszán is jó olvasni az alkoholista Charles Bukowski széthulló Los Angeleséről és elképesztő csajozási szokásairól, arról, hogy miért is nem mer józanul az élet szemébe nézni. Rengeteg jó könyvet tudnék ajánlani, ez csak az első három, ami eszembe jutott. Teljesen véletlenszerű sorrendben. Csak úgy.”


VIKTOR PELEVIN: GENERATION „P”

„Már a mottó is tízpontos: “A világvége egyszerű tévéadás lesz” - Che Guevara. Korábban is jó regénynek gondoltam Pelevin könyvét, de naivan azt gondoltam, hogy nyilván túlzás, amit a média és a reklámvilág működéséről ír. Ahogy viszont egyre jobban elmerültem ebben a közegben (igaz, nem Moszkvában, hanem Budapesten), úgy látom, hogy teljesen igaza van – már ha az elképesztően szórakoztató, abszurd máz mögötti eredeti gondolatokat nézzük. A regény főhőse kapcsolatba lép Che Guevara szellemével, aki kiáltványban vázolja fel neki a reklámvilág, a média valamint a fogyasztói társadalom fogalmait és működését. Igen, elég beteg a könyv. Viszont virtuóz módon és humorosan rajzolja le a rendszerváltás utáni Moszkva sötét oldalát, ahol tanárból boltos lesz, majd drogos reklámzseni, aztán a média irányítója, közben a saját bőrén tapasztalja, hogy a Patriarsije Prudin külön sávban száguldozó fekete autók utasaival nem érdemes ujjat húzni, viszont kell.”

LEV TOLSZTOJ: ANNA KARENINA

„Nemcsak a tökéletes nyári olvasmány, hanem a tökéletes olvasmány evör. Ha valaki nem olvasta volna még, sürgősen tegye meg. Az Anna Karenina annyira magába szippant olvasás közben, hogy miközben megszomjaztok, hamarosan biztosan tölt valaki valamilyen italt, és akkor már nem is akartok kimenni vízért/borért/paradicsomléért. Tolsztoj az a típusú figura volt, aki két óra zongoratanulás után nekiállt operát írni, az óriási ambíció pedig a regényeire még inkább jellemző. A „Hogyan is kéne élni?” kérdésre még senki sem adott jobb válaszokat Tolsztojnál. Olvassátok el.„

TÉREY JÁNOS: PROTOKOLL

„Térey legújabb könyve egy középpont nélküli világban élő, a budapesti elitben céltalanul ténfergő, jóképű, de lassan öregedő, teljesen elidegenedett kapcsolatokat tartó, külügyminisztériumi audis középvezetőről szól. A főszereplő életének, ha középpontja nincs is, kerete, ami összetartja őt, van. A protokoll. És ebből képtelen kilépni, végül veresége beismerése az egyetlen, ami megmenti őt. Izgalmas a verses regényforma – tömör, néhol archaikus, mégis nagyon modern -, nem kell tőle megijedni, könnyen olvasható, nem lehet letenni.”

Az'Allűr Könyvajánlata 3/2

FŐFOGÁS –-

OLVASNI ÉPP OLYAN STÍLUSOS, MINT CHANELBEN NAPOZNI

- avagy mit olvas a magyar divatélet

„Stílusos műveltnek és tájékozottnak lenni, mind a világ ügyeiben, mind az emberi érzések rengetegében – stílusos tudni és szüntelenül tanulni, stílusos meg nem alkudni mindazzal, amit az élet biztosít számunkra. Hányan mondhatják el magukról, hogy egy párizsi burzsoá palota lakójával cseverésztek, az egyiptomi Királyok völgyének régészeivel találkoztak (és részt vehettek az ásatáson), valamint ott lehettek az ezerötszázas évek háborúiban?

A könyvek ablakot nyitnak egy olyan padlásszobának palatetejére, melybe még a legtörtetőbb, legrafináltabb emberek is felronthatnak, társaikat a hátuk mögé túrva, azonban perspektívájuk szüntelen szélesítése nélkül megrekednek, fennragadnak poros börtönükben.

A könyvek szárnyakat és el nem rabolható látásmódot adnak; az emberi lény origójából ki nem téphető emlékeket – árnyalatokat a humánus lét bonyolultságához. Történhet bármi, ezek az élmények maradnak és gazdagítanak. A kalandregények szórakoztatnak, a korrajzok ismertetnek, a szépirodalmi alkotások tanítanak, a lírai művek betekintést engednek egy olyan érzékeny emberi lélek fókuszába, melynek megismerésére a mindennapokban nincs lehetőségünk.”   Részlet az Előszóból

Kedves Olvasók!

Szeretném, ha az idén nyáron nemet mondanátok az igénytelenségre, a szellemi minőségtelenségre – minden olyan látásmódromboló megszokásra, amely nem pozitív irányba tereli a személyiségeteket.

Olvassatok.

17 megszólaló, 29 alkotás. MI ezeket olvassuk. Várom a TI kedvenceiteket is!

Üdvözlettel:

Dávid Máté

Az’Allürista

ANRY SOÓS ÉVA – főszerkesztő, Joy

PILINSZKY JÁNOS ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI

„Van egy könyv, aminek lassan húsz éve mindig a közelemben, a kezem ügyében kell lenni. Ez pedig nem más - és ezt te bizonyára nagyon is meg tudod érteni - a Pilinszky összes. Van, hogy hosszú ideig fel sem lapozom, és van olyan időszak, amikor naponta beleolvasok. Mostanában amúgy inkább spirituális témákkal foglakozó könyveket olvasok szívesen. De nyaranta, ha van egy kis lehetőségem az elvonulásra, szeretek elmerülni Csehov drámáinak világában.”

REGŐS ADRIENN – divatblogger, Annen

Kurt Vonnegut: A hazátlan ember

"Tudom, hogy a többség bizonyára egy "csajos" könyvajánlóra számít tőlem, ismervén a blogunkat az ANNENN-t. Akik erre számítanak, azoknak most csalódást kell okozzak, mert egy biztos, "csajos" az nem lesz, de felettébb szórakoztató. Kedvencen gondolkodva, egy olyan ugrott be, amelynek elolvasása után azonnal azt éreztem, újra és újra el szeretném olvasni. A könyv pedig nem más, mint Kurt Vonnegut: A hazátlan ember című alkotása. Szeretem a könyv személyes, közvetlen hangvételét, Vonnegut burkolt szókimondását és természetesen fanyar humorát. "Az evolúció elképesztően kreatív! Neki köszönhetjük a zsiráfokat."

ZÓLYOMI ZSOLT – parfümőr

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

„Könnyed olvasmánynak nehéz, de ez a regény egy igazi francia intellektuális élmény” mondja Zsolt, aki egy strassbourgi plasztikai sebész vance-i magánvillájában tett nyaralás során akadt egészen véletlenül a „L'élégance du hérisson” a kezébe. „A történet egy nagypolgári család meg nem értett, koravén, zseni kislányáról szól, aki annyira okos, hogy nagyon korán rájön a felnőtt élet totális értelmetlenségére, és teljes természetességgel elhatározza, hogy ebben ő márpedig nem vesz részt, mégpedig úgy, hogy a 13 éves születésnapján diszkréten öngyilkos lesz.”

A kislány időközben összebarátkozik egy párizsi magánpalota kivénhedt házmesterasszonyával, aki rejtélyes életmódot folytat - a sorozatnéző, dagadtmacskás özvegyasszony álarca mögött egy kifinomult műélvező, filozófiai eszmefuttásokat olvasó komolyzene-rajongó lakozik.  

„A két hölgy és a házba frissen beköltöző furcsa idegen, egy idősebb japán úriember finoman kifejlő, véletlen találkozása és összebarátkozásának békésen drámai története ez a könyv, de még inkább szól az én szívemnek oly kedves dolgokról, mint az igazi találkozások, barátságok és szerelmek kívülről meglepő, és érthetetlen voltáról. A látszat és a bölcsesség humánus elrejtéséről, a sznobizmus arroganciájának baromságáról, és a társadalmi osztályokon átívelő igaz emberi kapcsolatokról.”

SZEGEDI KATA – divattervező

Michael Ende: Végtelen Történet

„Legkedvesebb könyvem Michael Ende Végtelen Története, még gyerekkoromban bukkantam rá, és azóta számtalanszor, újraolvastam, illetve beleolvastam. Azt szeretem benne a legjobban, hogy egy teljesen új világot teremtett, olyat, ahova mindenki el szeretne egyszer jutni, hiszen Fantázia lehet a legtökéletesebb hely az egész világon. Az olyan álmodozó típusú embereknek, mint én, a legjobb választás.”

VAJDA MÁLYI ZSUZSA – főszerkesztő, Fashion Guide

Lion Feuchtwanger : Jud Süss

„Sokáig gondolkoztam azon, hogy valójában melyik könyv volt rám tényleg, igazán nagy és meghatározó hatással az életem során. Mivel az abszolút "írói favoritom" Szerb Antal, akit ahogy ma szokás mondani: bárhol, bármikor. Így már majdnem írtam is, hogy Utas és holdvilág, Szerelem a palackban... Imádom. De nagy hatással voltak rám az új orosz irodalom képviselői és olyan izgalmas nagyságok is, mint Vargas Llosa. Most akkor melyik is?

Aztán addig gondolkoztam, míg teljesen egyértelműen eszembe jutott... Hiszen mégis volt egy mindennél sokkal erősebb és megrázóbb hatású mű az olvasmányaimban, mégpedig Lion Feuchtwanger : Jud Süss című klasszikus regénye. A 18.században játszódó történet, amelyben az író, a félelmetes, elképesztő hatalommal bíró gazdag és kihívóan okos Josef Süss Oppenheimer összetett személyiségén keresztül mutatja be számunkra a jellegzetes zsidó sorsot, ugyanakkor ezt a nagy és felforgató századot is. Számomra minden szempontból ragyogó ez a könyv. Ismerve az író életútját és az elképesztő tudást és géniuszát, ami emberi szempontból is minden sorából megmutatkozik, egyszerűen lángelmének tartottam akkor is és ma is.

Igazán méltó kortársa Thomas Mannak és Brech-tnek, akik úgyszintén a "látni tudók" körébe tartoztak. Komoly fordulópontot jelentett az én életemben és meghatározója a mai gondolkodásomnak is. Nagyszerű és érzékeny mű, mely elképesztő tanulságokat rejt.

Mindenkinek csak ajánlhatom!”

BUJDOSÓ BIANKA – divatblogger, OurFashion

Arthur Koestler: Sötétség délben

„Koestler a 20. század egyik legnagyobb vihart kavaró könyvével állt elő 1940-ben. Úgy gondolom, hogy hatása miatt ez egy kötelező olvasmány. Remek könyv annak is, aki csak a felszínt érti meg a regényből és végizgulja Rubasov koncepciós pereit és jogi procedúráit, de még csodálatosabb mű annak, aki megérti a felszín alatti üzeneteket, akit szintén elindít azon az úton, hogy a saját sötétségéből kilépjen. A hihetetlenül mély lélekrajzok segítenek az olvasónak a saját önismertében is és talán ezért volt számomra meghatározó ez a könyv, és így lett a mai napig a kedvencem.”

HARASZTI EDINA – főszerkesztő, Flair, H.O.M.E.

Arthur Phillips: Az egyiptológus

„Zseniális alkotás – én nem is tudom, hogy lehet ilyen fiatalon ennyi tudományra szert tenni.

A cselekmény egyik kedvenc korszakom, a '20-as évek elején játszódik, Tutanhamon sírjának felfedezése közben. Sivatagi utazás, régészeti feltárás, háborús konspiráció és több kontinenst is átszelő nyomozás közben a főszereplő, aki egyben önmaga karikatúrája, egy másik, rejtélyes király sírját keresi. A több szálon és idősíkon mozgó történet teljesen szokatlan módon oldódik meg, és fény derül arra is, hogy kicsoda a titokzatos Trilipush...

Az egyébként finom humorral és rendkívüll intelligens iróniával fűszerezett  mű üzenete számomra többek között az, hogy a hírnév utáni vágyódás, az újdonság utáni hajsza nem emberfeletti, hanem embertelen cselekedetekre kárhoztat. (vagyis az önmagunkon való felülemelkedés nem önmagunk (véres) legyőzésével egyenlő. Nagyon klassz könyv, ajánlom mindenkinek, aki kellő humorérzékkel felszerelt, szereti a kalandregényeket és egyben a lélektani műveket.”

RAJNAI REBEKA – divatblogger, Larinne

Mika Waltari – Az emberiség ellenségei

„Nagy kedvenceim a történelmi regények, a finn Mika Waltari-tól pedig már több könyvet is olvastam” – éppen ezért választotta Rebeka az egyik művét, mely bár nem a legrövidebb nyári olvasmányok egyike, mégis roppant cselekmények, amolyan letehetetlen fajta. ”Van benne minden – oroszlánvadászat, nagy szerelmek, őrült Néró, égő Róma, keresztényüldözés… Mindez pedig a főhős, a római Minutus enyhén ironikus elbeszélésében, akivel bejárhatjuk az egész római birodalmat, Britanniától Görögországig. Elolvasásra érdemes.”

HENGER DÓRA – street style fotós, társalapító, OurStyle (www.ourstyle.hu)

Aldous Huxley: Szep új világ 

„Arra a regényre esett a választásom, amit mar sok-sok éve olvastam, de mégis gyakran eszembe jut, és a róla alkotott véleményem folyamatosan változik.

Az író által megálmodott jövő egy érzelmileg steril világ. Tizenéves koromban szinte nem értettem, miért mondja mindenki, hogy ez egy disztópia. Hat nem egy tökéletes megoldást kínál minden gondunk-bajunkra? Nem pont az érzelmi kötődéseink okozzák a legtöbb szenvedést nekünk?

Ebben a világban nincs család, nincs szerelem, házasság. Nincs ambíció, hiszen éppen annyi intelligenciát kap mindenki születésekor, amennyire szüksége lesz élete folyamán, nincs betegség, és öregség. A halától sem fél senki, csak békésen elalszanak egy erre a célra kialakított "moziban". Ha mégis valaki nem erezné magát jól, van egy drog, ami szépen eltompítja a rossz érzéseket, és maris minden rendben van. Ez jól hangzik nem?

Csak egy probléma van. Pont azért vagyunk emberek, mert nem nyugszunk bele a "tulajdonképpen jóba". Nekünk mindig kicsit jobb kell, vagy csak kicsit más, mint ami van. (Ha az evolúcióban hiszünk, akkor logikus, hogy az ilyen egyedek maradtak fenn inkább.)

Ez a regényben is megjelenik, bár tragédiával is végződik. Közben én is rájöttem, hogy érzelmek nélkül nincs értelme élni. Meg akkor is, ha ez azt jelenti, hogy szenvedés is lesz, nem csak boldogság, de mégis így van igazán értelme az életnek.  Az érzelmek hajtják előre a világot, amiatt csinálunk mindenféle őrültséget. A sok erős érzelem nélkül nem lenne energiánk nagy változásokat létrehozni, a fejlődés megszűnne. Ez persze a Huxley-i világnak mar nem is célja igazán, hiszen, úgy ahogy van, "tökéletes". Majdnem, mint a Matrixban itt is "alszanak" az emberek. Vajon jobb aludni, vagy inkább ébredjünk fel?” 

LENDVAI LILLA – szabadúszó stylist

SOPHIE MARCEAU: APRÓ HAZUGSÁGOK

„Egy használt könyvesboltban pillantottam meg” – meséli Lilla, aki első ránézésre ügyet sem vetett a nagyjából száz oldalas könyvre, azonban mivel „Sophie Marceau ugye, mint mindenkinek, nekem is a szívem csücske” így adott az ajánlónak egy esélyt.

„A hátoldalon lévő kegyes és átformált hazugságokról, valamint igazságokról szóló nőies, kacér filozofálás, főleg az utolsó pár mondat meggyőzött. - Azt mondjak, hogy nem jól ismerem magam. De mi van egyáltalán tudnivaló? Nap, mint nap több milliárdnyi új atomot lélegzem be. Meg a verőfényben is azt kérdezem magamtól: ki is vagyok? - És ez a személyes érzelmeket a legintimebb módon közlő, gyönyörű metaforákkal megragadó, az élet értelmet kereső merengéssel és a színésznő szívének és fejének gondolatait elmesélő könyv az egyik kedvencem lett. Bárhol kinyitható, barmikor újraolvasató, a gyönyörű szavak ugyanazt a fennkölt érzést és élményt adjak mindenkor.

VASS VIRÁG – újságíró, író

Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

„Az előttünk álló "forró, merengő hónapokra" Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene című regényét ajánlom. Az írónő az egyik oka, hogy figyelni kezdtem a mai indiai nőkre, akik egyszerre hordozzák sorsukban dédanyáink és a mi női élettapasztalatainkat. A gyönyörű, kétgyerekes Ammu története megrázóan mesél a törvényekről, amelyek előírják egy asszony számára, hogy kit kell szeretnie. És hogyan.
És mennyire.
Az álomszerű, puzzle-ként összeálló történet, a finom, játékos stílus és érzéki próza életre szóló olvasmányélmény. Kihagyhatatlan.”

KISS TIBI – divattervező, Je Suis Belle

Mika Waltari: Mikael; Mikael Hakim

„Két éve nyáron nagyon rákaptam Mika Waltari két kétkötetes művére. Az egyik a Mikael a másik pedig a Mikael Hakim” – mondja Tibi. ”Mindkettő az 1500-as évek első harminc évében játszódik, nagyon izgalmas és nem lehet abbahagyni. A Mikael Hakim pedig azonnali vágyat ébreszt benned, hogy elutazz a földközi-tengeri arab világ valamely turistáktól elzárt részére.”

KISS IMOLA – divatújságíró

TÓTH KRISZTINA – VONALKÓD (novellagyűjtemény)

„Bármikor szívesen előveszem” mondja Imola, aki már rengeteg barátjának ajándékozta a novelláskötetet, többek között sokrétűsége miatt. „Mindenki maga dönti el, hogy számára a történetek között van-e kapocs (én szinte regényként olvastam az egészet), vagy hogy egyben olvassa-e el, vagy csak elő-előveszi, össze-vissza. Nagyon szeretem a nyelvezetét is, egyszerű, de hatásos képeket használ, tényleg olvastatja magát és, amit még kiemelnék, hogy nagyon pontosan megfog két alapélményt, amitől az egészet igazán a magaménak érzem: a női lét, mint olyan (de itt sincs semmi sziruposság), illetve a kelet-európaiság élményét. Egyébként mostanában fog megjelenni az újabb novellagyűjteménye, nagyon várom már.”

SZŰCS PÉTER – vezető szerkesztő, Marie Claire

Yann Martel: Pi élete

„Azért ajánlom, mert kedvet ad az élethez, a küzdelemhez és a hithez. Azért, mert annyira inspiráló, hogy a könyv elolvasása után az ember vagy útra kel, vagy hozzálát, hogy megírja a saját könyvét. Én már legalább tíz embernek kölcsönadtam, és mindenki visszahozta, hogy elolvasás után megvegye a saját példányát, amit aztán ő is kölcsönadhat. Yann Martel egy olyan fiú történetét meséli el, aki egyszerre hindu, moszlim és keresztény. Óriási kaland. Letehetetlen könyv, elfeledhetetlen történet.”

KICZING ATTILA – divatblogger, HeStyle

Alan Bennett: A királynő olvas

„Valahogy mindig is kiemelt érdeklődéssel, már-már rajongással viszonyultam a brit monarchia történetéhez és annak tagjaihoz” - meséli Attila, akinek egy olyan könyv akadt a kezébe, mely a könyvekről szól. „Alan Bennett kedves története II.Erzsébet brit uralkodó egy különös véletlennek köszönhetően kialakuló olvasási szenvedélyét mutatja be roppant szórakoztató keretek között. Persze azért sokkal többről van itt szó, mint holmi hobbiról: a könyvfüggőségnek köszönhetően az olvasó megismerheti a Királynő egy másik, a protokoll szabályainak betartásától és az elvárt távolságtartástól merőben eltérő énjét, valamint azt, hogy az irodalom milyen nagy hatással lehet egy ember életére. Kedves, szórakoztató kötet, ami a barátaim többségét és engem már elbűvölt, így bátran ajánlom mindenkinek.”

LIPTAI LÍVIA – főszerkesztő, Elle

„A kedvenc élvezeti szerek”

„A jó könyv olyan, mint a drog: nem tudod letenni, egy másik világba repít és megváltoztatja az életed. Éppen ezért nagyon nem mindegy, milyen minőséget választunk. Az én kedvenc élvezeti szereim (nem sorrendben) a következők:

Bret Easton Ellis: A vonzás szabályai

Ez a regény azért zseniális, mert úgy ránt magával egy ismeretlen világba, hogy közben mégis kényelmetlenül kívülálló marad az ember. Egy biztos, életre szóló élmény, mert amióta olvastam nem akarok sem gazdag, sem mindenáron szép lenni- ez a hozzáállás pedig elég sok terhet levesz az ember válláról (két nyomasztó és garantáltan boldogtalanná tevő életcél kilőve).

Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia

Aki ismeri Schopenhauer életfilozófiáját (és ki ne ismerné? benne élünk), az biztosan szabadulni akar tőle. Ne ijedjen meg senki a fülszövegtől (egy idős pszichológus a halálra készülve felkeresi régi pacienseit), mert bármilyen mélyponton is legyen, ez a könyv visszaadja az élet értelmébe vetett hitét.

Ellisen és Yalomon kívül még négy must have íróm van, akiktől/akikről ha bármi megjelenik, azonnal be kell szereznem: Tom Wolfe, Nick Hornby, Nabokov és Tolsztoj. Mivel mostanában egyikük sem túl aktív, pótszer gyanánt Kathryn Stockett: A segítség című könyvét olvasom. A regény a hatvanas évek Amerikájában játszódik, a fekete polgárjogi mozgalom idején. Jó sztori, izgalmas, friss hang- nem véletlenül vezette hónapokon át a sikerlistákat több országban is.”

TÓTH ANDRÁS – divattervező, USE

Salman Rushdie: Sátáni Versek

„ Egyik New York-i utam során találtam rá a könyvre Christopher Bollen könyvespolcán.

’Have you read it?’ - kérdezte Chris.

’No’ -válaszoltam

’You should read that book.’

Majdnem egy évembe telt mire sikerült szereznem egy példányt a könyvből, aminek névtelen a kiadója, az író fejére pedig vérdíjat tűztek a muszlim vallású országokban.

A közel 700 oldalas művet Mohamed próféta azonos című versgyűjteménye inspirálta. "Minden, ami a Koránból kimaradt", fogalmazhatnánk így is...

Rushdie elítéli a szélsőséges muszlim nézeteket, a vallás dicső zászlajába bújtatott politikai terrort, az Isten nevében gyilkoló fanatikusokat. Bemutatja a keleti és nyugati világ ellentmondásokkal tarkított kapcsolatát, miközben rávilágít, hogy a jó és a rossz örök harcát képtelenség objektív szemszögből vizsgálni, mert sokkal árnyaltabbak és szövevényesebbek ezek a viszonyok annál, minthogy mindent két csoportba soroljunk...

A nem éppen habkönnyű történeteket, az idő folytonosságát megszakító, jelen és múlt között ugráló gondolatvezetés tesz még izgalmasabbá. Arról nem is beszélve, hogy egyes szereplők könyvbéli haláluk után is szerves részei maradnak a cselekménynek.

Izgalmas és megrendítő olvasmány, ízig-vérig XX. századi mágikus realista regény.

’Levegő teremtmények vagyunk, Álmokban gyökerezünk, Miképp a felhők, azonképpen, Reptünkben újjászületünk, isten veletek!’ ”