"Mi hiányzik? Semmi, de ez a semmi a minden."
Gyakorlatilag a világ valaha íródott legjobb novellájáról van szó. Úgy gondolom kötelező olvasmány, ha valaki érzett már művészi ambíciót magában, borult már el az elméje az ihlettől és felváltva áldozta fel a szerelmet és a művészetet a tett oltárán. Komolyan kötelező.
AZ ISMERETLEN REMEKMŰ
I
Gillette
Ezerhatszáztizenkettőben, egy fagyos decembervégi reggelen, egy széllelbélelt ruházatú fiatalember sétált fel és alá a párizsi Grands-Augustins utca egyik házának kapuja előtt. Sokáig tétovázott, mint a szerelmes, aki nem mer benyitni első kedveséhez, bármennyire könnyűvérű is a hölgy, de végül mégis átlépte a küszöböt és megkérdezte, hogy Frangois Porbus mester otthon van-e. A földszinten söpörgető öregasszony igennel válaszolt, így hát a fiatalember lassan fölment a lépcsőn, s fokról fokra megtorpant, mint valami újsütetű udvaronc, aki izgatottan várja, hogy milyen fogadtatásban részesül majd a királynál. Odafönt megállt a csigalépcső fordulóján és határozatlanul pillantott az ajtót díszítő groteszk koppantóra. Ez volna hát a műterem, s minden bizonnyal itt dolgozik IV. Henrik festője, akiről tudjuk, hogy Rubens elődje volt Medici Mária kegyeiben. A fiatalembert áthatotta az a mély érzés, amelytől alighanem valamennyi nagy művész szíve remegni kezd, ha ifjúsága és a művészet iránti szerelme teljében megérzi egy lángelme vagy egy remekmű közelségét. Kezdetben minden emberi érzelmet valami üde varázzsal olt be a nemes lelkesedés, amely egyre apad az időben, míg végül a boldogság puszta emlékké, a dicsőség pedig hazugsággá válik. E zsenge érzések közül semmi sem hasonlít annyira a szerelemhez, mint a kezdő művésznek vakmerő és félénk, bizonytalan hitekkel és biztos csüggedésekkel teljes ifjonti szenvedélye, az ifjú művészé, aki most kezdi megízlelni dicsőségre és fájdalomra hivatott pályájának édes gyötrelmeit. Aki üres zsebbel, bontakozó tehetséggel sohasem remegett meg a Mester előtt, annak szívéből mindig hiányozni fog egy húr, művéből egy megfoghatatlan ecsetvonás, valami érzés, valami költőiség. Vannak öntelt hetvenkedők, akik túlságosan bizakodva néznek a jövő elé, de az ilyeneket csak az ostobák látják tehetségesnek. Ezek szerint az ismeretlen fiatalemberben valódi képességek lakoztak, ha csakugyan a tehetség jelének tekintjük e kezdeti félénkséget, e meghatározhatatlan szemérmet, amelyet a dicsőségre hivatottak éppúgy elvesztenek művészetük gyakorlása közben, mint ahogy a szépasszonyok is elvesztik a magukét a kacérság porondján. Aki megszokja a diadalt, abban elalszik a kétely, s talán a szemérem sem más, mint valamiféle kétely.
.jpg)
