(Az egyik barátom a kezembe nyomott tegnap egy nyolcvan éves népi relikviát. A sztori innen indul.) El nem tudom képzelni, hogyan készíthették dédanyáink azt a borotvált selymet, amiből aztán ünnepi szoknyát varrtak. A felszíne mélyebb zöld, mint bükkösben a legöregebb fa kérgén a moha, virág és madármintái színesebbek, mint a vízzel telt keréknyomba keveredett olaj spektruma. Talán kizárták, lásson világot, éljen, egyen, igyon, tapasztaljon; szenvedjen, örüljön, szeressen őrületig. Mindezt persze letagadta, egy méter nyolcvanszor három túl sokat magáról ne képzeljen. Tagadott, tagadott, míg bele nem zöldült, olyanra, mint a vízfelszínre emelkedő tetem húsa. De önmagát le nem tagadhatja. Életének mintái előtörnek. Ő az, aki. Nincs kockaforma.Asafot különben nem bírom, de ez a szám rám talált. Az őszi Valentino bemutató zárózenéje volt, épp azon gondolkoztam: létezhet-e őszinteség a divatban, vagy a megragadó dallam és tálalás pontosan olyan marketingfogás, mint bármi más. Nem tudom, hinni nem akarok benne. A zene él. Az akusztikus kifejezetten. Elnézést, érthetetlen vagyok!
(PS. Jobban megfigyelve, szöveget és minden egyebet, Asaf nagyon tud döglődni! SZIMPATIKUS! "I try to push the colors through a prism back to white \ To sync our different pulses into a blinding light" ZSENIÁLIS! )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése