Hogy van élet a minden bizonnyal jó szándékkal létrehozott, ám annál butácskábban prezentált Divatkreátor* után – gondoljunk csak a közhelyes pink színhasználatra, a vendégkommentátorok szedett-vetettségére, vagy Görög Zita kisiskolásan bemagolt monológjaira – mi sem bizonyítja jobban, mint Sármán Nóra első kapszulakollekciójának létrejötte, melynek kampány és lookbook fotói** pár nap alatt ellepték a közösségi oldalak felületeit. A kollekció elméletileg a Coin áruházban debütál, s hogy miért csak elméletileg, arról a vezetőséget lenne érdemes faggatni, mely a tehetségkutató műsor kezdetekor fűt-fát ígért a hatalmas reklámért cserébe, de azokat még mindig nem váltotta be.
Leszámítva ezt az apró logisztikai problémát, Sármán Nóra töretlenül optimista a maga aranyos, cincogó attitűdjében, mely azonnal levett a lábamról mikor a múlthét hétfőjén meglátogattam budai otthonában, ahol édesanyjával és egy igen tetemes mennyiségű Szőke Gábor Miklós relikvia között él.
Személye elbűvölő vagy sem, nézzék el számomra ezt a költői túlzást: hazánkban szinte egyedülálló módon nem él vissza vele, azaz szakmai rátermettségét nem a túlkomponált sajtóanyagok, hanem a szobájában kiállított munkák igazolják – azok a fekete-fehér ruhadarabok, melyek már az első ránézésre egy a hazánkban friss stílust képviselnek: átmenetet a geometria birodalmából a francia sikk világába.
„Sosem törekedtem arra, hogy tudatosan építsek fel egy stílust. Mindig is úgy gondoltam, hogy ezt nem szabad erőltetni, ennek magától kell jönnie, hiszen vannak olyan áramlatok, amik a levegőben vannak.” – reflektál Nóra az inspirációt szaglászó kérdésemre, s egyben definiálja a jó divattervező fogalmát.
A jó divattervező jelenleg egy rátermett szociológus és mesterember keveréke, hiszen a jelenkor nőjének vágyai és igényei az éterben keringenek, szabadon; pusztán jó érzék, szociológiai fogékonyság szükséges ahhoz, hogy az illető ráharapjon a megalkotandó, teljesítendő óhajokra és ezt ügyesen, szakmája mestereként képezze le, alkossa meg.
Azzal, hogy Sármán Nóra hétköznapi ruhákat alkotott (hozzáteszem: nem hétköznapi eseményekre), nem lejjebb adott a tervezői géniuszából, hanem feljebb értékelte és újraértelmezte azt, ugyanis a levegőben kószáló vágyakat hordható módon fogalmazta meg, méghozzá úgy, hogy a kollekció teljes egésze egységes, karcos, szofisztikált és erőteljes maradt.
„Azt gondoltam eddig, hogy egy hordható ruha elkészítése, maga a hordhatóság, egy nagyon nagy korlát, de egyre jobban kezdem magam otthon érezni ebben a műfajban. Most kezdnek megnyílni a kapuk, úgy érzem, kezdem megtalálni magam és a lehetőséget benne”.
Sármán Nóra darabja izgalmasak, s olykor igaz provokatívak, de mindezt az ízlés fogalmán belül teszik és nem pusztán a komolyság látszatával játszadoznak, hanem meg is testesítik azt. Így kedvenc darabom például a nehéz, fekete gyapjúkabát, mely féloldalasan hajtott és rejtetten gombolódik, vagy a fehér, eukaliptusz levélmintákkal díszített áttetsző blúz, mely talán a hozzá párosított latex-hatású nadrággal már a „túl sok” kategóriájába esik és viselőjét egy újabb „túl sok” emberré avatja – éppen ezért célszerű világos famert választani hozzá, ezzel slamposítani a slamposíthatatlant.
Nóra egyetlen gyengesége talán a még egyelőre bizonytalan szabászati megoldásokon, valamint a „nélkülözhetetlen” minimálon túl, nem más, mint az előrejutását akár akadályozható visszahúzódottsága; a divatélettől való érthető és érthetetlen zárkózottsága.
Érthető, mert ki akar egy olyan közösségnek a keretein belül szerves pozíciót vállalni, mely a koholt allűrökből, misztifikált karakterekből és modortalan szereplőkből áll? Egy olyan közösségben, ahol az általuk oly sokszor emlegetett asztalra bármit le lehet tenni a közösségi népszerűség fejében?
Érthetetlen viszont, hiszen Sármán Nórának sem takargatni-, sem félnivalója nincsen – korosztálya egyik legtehetségesebb és legígéretesebb tervezője.
*A Divatkreátor a Tv2 nagysikerűnek nem bizonyuló csütörtök késő esti programja volt, melyben divattervező tanulók készítettek előre meghatározott koncepció alapján fellépő ruhákat a Megasztár negyedik szériás versenyzői számára. A műsorban egyedül az alkotási folyamat és Andó Ildikó, az Elle vezető stylistjának munkamorálja volt érdekes és példaértékű, az elkészült alkotások kevésbé.
** A fotókat Zólyomi Norbert készítette, Madar Annamária szabadúszó stylist segítségével
Leszámítva ezt az apró logisztikai problémát, Sármán Nóra töretlenül optimista a maga aranyos, cincogó attitűdjében, mely azonnal levett a lábamról mikor a múlthét hétfőjén meglátogattam budai otthonában, ahol édesanyjával és egy igen tetemes mennyiségű Szőke Gábor Miklós relikvia között él.
Személye elbűvölő vagy sem, nézzék el számomra ezt a költői túlzást: hazánkban szinte egyedülálló módon nem él vissza vele, azaz szakmai rátermettségét nem a túlkomponált sajtóanyagok, hanem a szobájában kiállított munkák igazolják – azok a fekete-fehér ruhadarabok, melyek már az első ránézésre egy a hazánkban friss stílust képviselnek: átmenetet a geometria birodalmából a francia sikk világába.
„Sosem törekedtem arra, hogy tudatosan építsek fel egy stílust. Mindig is úgy gondoltam, hogy ezt nem szabad erőltetni, ennek magától kell jönnie, hiszen vannak olyan áramlatok, amik a levegőben vannak.” – reflektál Nóra az inspirációt szaglászó kérdésemre, s egyben definiálja a jó divattervező fogalmát.
A jó divattervező jelenleg egy rátermett szociológus és mesterember keveréke, hiszen a jelenkor nőjének vágyai és igényei az éterben keringenek, szabadon; pusztán jó érzék, szociológiai fogékonyság szükséges ahhoz, hogy az illető ráharapjon a megalkotandó, teljesítendő óhajokra és ezt ügyesen, szakmája mestereként képezze le, alkossa meg.
Azzal, hogy Sármán Nóra hétköznapi ruhákat alkotott (hozzáteszem: nem hétköznapi eseményekre), nem lejjebb adott a tervezői géniuszából, hanem feljebb értékelte és újraértelmezte azt, ugyanis a levegőben kószáló vágyakat hordható módon fogalmazta meg, méghozzá úgy, hogy a kollekció teljes egésze egységes, karcos, szofisztikált és erőteljes maradt.
„Azt gondoltam eddig, hogy egy hordható ruha elkészítése, maga a hordhatóság, egy nagyon nagy korlát, de egyre jobban kezdem magam otthon érezni ebben a műfajban. Most kezdnek megnyílni a kapuk, úgy érzem, kezdem megtalálni magam és a lehetőséget benne”.
Sármán Nóra darabja izgalmasak, s olykor igaz provokatívak, de mindezt az ízlés fogalmán belül teszik és nem pusztán a komolyság látszatával játszadoznak, hanem meg is testesítik azt. Így kedvenc darabom például a nehéz, fekete gyapjúkabát, mely féloldalasan hajtott és rejtetten gombolódik, vagy a fehér, eukaliptusz levélmintákkal díszített áttetsző blúz, mely talán a hozzá párosított latex-hatású nadrággal már a „túl sok” kategóriájába esik és viselőjét egy újabb „túl sok” emberré avatja – éppen ezért célszerű világos famert választani hozzá, ezzel slamposítani a slamposíthatatlant.
Nóra egyetlen gyengesége talán a még egyelőre bizonytalan szabászati megoldásokon, valamint a „nélkülözhetetlen” minimálon túl, nem más, mint az előrejutását akár akadályozható visszahúzódottsága; a divatélettől való érthető és érthetetlen zárkózottsága.
Érthető, mert ki akar egy olyan közösségnek a keretein belül szerves pozíciót vállalni, mely a koholt allűrökből, misztifikált karakterekből és modortalan szereplőkből áll? Egy olyan közösségben, ahol az általuk oly sokszor emlegetett asztalra bármit le lehet tenni a közösségi népszerűség fejében?
Érthetetlen viszont, hiszen Sármán Nórának sem takargatni-, sem félnivalója nincsen – korosztálya egyik legtehetségesebb és legígéretesebb tervezője.
Salut,
Az'Allürista
*A Divatkreátor a Tv2 nagysikerűnek nem bizonyuló csütörtök késő esti programja volt, melyben divattervező tanulók készítettek előre meghatározott koncepció alapján fellépő ruhákat a Megasztár negyedik szériás versenyzői számára. A műsorban egyedül az alkotási folyamat és Andó Ildikó, az Elle vezető stylistjának munkamorálja volt érdekes és példaértékű, az elkészült alkotások kevésbé.
** A fotókat Zólyomi Norbert készítette, Madar Annamária szabadúszó stylist segítségével
1 megjegyzés:
szeretem.
á
Megjegyzés küldése