Az alábbi interjút a Cotcot.hu kedves szerkesztője, Országh Kitti készítette velem, és őszintén megmondom: nagyon élveztem minden egyes kérdés megválaszolását, mert olyan (számomra) evidens és eredendő válaszokat csiholt ki belőlem, amelyek eddig csak a hümmögéses körvonalazódás terén nyilvánultak meg. Szóval én is közelebb kerültem saját magamhoz, és remélem, ti is közelebb kerültek így egy kicsit hozzám. A teljes interjút az alábbiakban olvashatjátok.
Salut,
Az'Allürista
Az'Allürista - Dávid Máté
Fotó: Makó Szilveszter
Az Allürista, azaz Dávid Máté. Hosszú ideje ír már kérlelhetetlen és vérprofi divatkritikákat, blogját a legtekintélyesebb szubjektív divatorgánumok között tartják számon. Az íróról eddig nem sokat tudtunk, de ő maga sem árult el túl sokat magáról. Annyi biztos, hogy nem pózol partikon vagy fényképezkedik szerkesztőkkel, sőt, eddig fotót sem láthattunk Az Allüristáról. Megkerestük hát a szerzőt és a remek stílusban, nagyfokú precizitással alkotott bejegyzések mögött egy nyitott, hiperintelligens, szerény embert találtunk, aki mindezek mellé még csak húsz esztendős. Íme, ismerkedjetek meg kicsit közelebbről Mátéval, aki most is sallangok nélkül beszélt a magyar divatéletről, inspirációjáról és arról, mit csinál, ha éppen nem “allűrködik”.
Hogyan lett belőled Az Allürista? Túl sok információval nem rendelkezünk rólad, annyi biztos, szemtelenül fiatal vagy és szakmabeliek zengenek dicshimnuszt a blogodról. Mikor kezdődött az egész?
Ha bárki is azt várná most, hogy a varrónőként dolgozó nagyiról vagy szabó nagypapáról kezdjek el regélni, sajnos ki kell, hogy ábrándítsam: a családunkban semmi előzménye a divat hivatásszerű űzésének. Nagy hatással lehetett rám a nagyszüleim művészet-, és irodalomszeretete, anyukám kifinomult nőisége és dámai allűrje – 17 éves koromig senki sem fogta a kezem vagy terelt erre az útra.
Körülbelül 2008-ig készítettem divattervszerű illusztrációkat, melyeket egy hirtelen ötlettől vezérelve lefénymásoltam és beadtam a Louis Vuitton, és az akkor nyíló Burberry üzletébe - hátha adnak valamiféle tanácsot, vagy útmutatást; hova érdemes menni tanulni és úgy egyébként: mihez lehet kezdeni ezzel a készséggel az életben.
Egy hónap után megkeresett a Louis Vuitton hazai sajtófőnöke, Csajbók Mariann, aki azóta terelget, és inspirál – vele mentem el a két éve rendezett Marie Claire Fashion Days szakmai napjára. Miután novemberben írtam neki egy elkeseredett levelet, azt tanácsolta: indítsak egy saját blogot. A vicces az egészben, hogy előtte már készítettem legalább ötöt, de mindegyikre ráuntam” á, nekem ez nem megy címszóval”, de az Ő bizalma erőt és lökést adott.
Mi az oka annak, hogy eddig nem fedted fel a kilétedet nagyobb nyilvánosság előtt?
Az ok közel sem annyira epikus, mint ahogy a legtöbben gondolnák, igaz, kielégítő választ még magamnak sem tudok adni. Lehet azért, mert egy borsodi városból jöttem és zárkózottabb vagyok az ország nyugati régióiban nevelkedetteknél, először nem mertem azonosulni a szerepkörömmel, próbának indult, ami akár el is vághatja a karrierem.
Ha utólag okoskodnék, azt mondanám: az „írói álnevem” határt húz a magánéletem és a „munkám” között, határt húz a szubjektivitás és az objektív között, mert van amitől Dávid Máté rosszul van, például Roberto Cavalli cigányos giccsétől, de Az’Allürista imádja, mert még a legutolsó Cavalli retikül mögött is óriási szakértelem és egy zseniálisan kiépített stílus, filozófia áll.
"Az allűr egy olyan természetes keresetlen és könnyed stílus mely áthatja az egyén teljes valóját."- írod a blogod egyik bejegyzésében. Hogyan éled meg a stílust a hétköznapjaidon?
Vannak stílusos emberek és vannak emberek, akiknek van stílusa. A kettő nem ugyanaz. Aki stílusos, annak biztos van stílusa (stylish), de akinek van egyfajta stílusa, az nem biztos, hogy stílusos. Amikor azt mondjuk, hogy ízlések és pofonok, azt értjük stílusok és pofonok. Viszont A Stílus és Az Ízlés kötött fogalmak koránt sem olyan szubjektívak, mint amilyennek gondolják őket.
Az, hogy valaki stílusos-e két kritérium határozza meg szerintem. Az egyik megjelenik az öltözködésben, az én esetemben pedig két aranyszabály létezik. Az egyik, hogy nem erőltetem a dolgokat, érzésre választok, a másik pedig, hogy a lehetőségeimhez képest igyekszem mindig a legjobbat választani. A legjobb nem feltételezi a legdrágábbat, inkább a számomra esztétikailag értékeset. Ha ez nem ízléses, nem beszélhetünk stílusosságról – ízlés hiányában stílusok léteznek, de Stílus nincs, pusztán egy mesterséges koholmány, amit ezzel a kecsegtető névvel adunk el.
A második kritérium az egészséges hedonizmus, tehát az életvitel stílusossága. Fontos, hogy meg legyek elégedve az életemmel, magammal, ha csak egy picit is, de kiegyensúlyozott legyek. A kérdésre válaszolva: én akkor érzem magam stílusosnak, ha meg vagyok elégedve magammal – a teljesítményemmel, a ruházatommal – és a jelenre tudok koncentrálni. Ha ülök a villamoson és magamban mosolygok, mert boldog vagyok. Lehetek én akármiben, ha rossz a kedvem és magam alatt vagyok, nincs az az ember, aki meg tudna arról győzni: Máté, te stílusos vagy.
„Amikor egyszerűen jó, amikor nem látszik erőltetettnek, akkor ellenállhatatlan” – mondja Emmanuelle Alt, és ehhez hasonlóan már csak John Fairchilddal értek jobban egyet, aki szerint
„a stílus az egyéniség kifejeződése, karizmával keveredve” –tehát akármennyire is erőlködünk, a stílust magunkban kell felcsiholni először, aztán jön minden más, sorjában. Egy szép kabát, zakó, kesztyű, pénztárca, névjegytartó, toll.
Honnan ered az az ösztönösnek ható íráskészség, mellyel a bejegyzéseidet megalkotod, hogyan képezed magad?
Idén májusban érettségiztem és magyarból emelt szintű vizsgát tettem, ami egyaránt megkövetelt egy erős lexikális tudást és hatékony íráskészséget. Tavasszal rengeteget tanultam magyart és még többet írtam, verselemzéseket, reflektálásokat, érveléseket, a napi rendszeresség pedig lehetővé tette, hogy „a kisujjamból rázzak ki” egy nehezebbnek tűnő témát a blogon. Ugyanakkor elmondhatatlanul sokat köszönhetek a gimnáziumi magyartanáromnak, aki rengeteget kritizált és javított az írásaimon, valamint az életre tanított – miközben az egyéves kisfiával farmot építettünk a gyerekszobában.
Mivel június óta kényszerszünetet kellett, hogy tartsak a Budapestre érkezésem miatt, azóta nem is írtam, így iszonyatosan nehéz visszarázódni ahhoz, hogy ne csak szóban, de írásban is ömöljenek belőlem a szavak.
Szerzők közül nagy hatással van rám Szabó Magda végeláthatatlan, többszörösen összetett mondatainak hullámzása, Pilinszky János tökéletesen megtalált szavainak csöndje, Ady lázadó hangvétele, Latinovits embersége és vers-zengése.
Az amerikai Vogue riportjaiból nagyon sokat tanulok, falom őket. Hazai fronton mindig áttanulmányozom Szűcs Peti és Mörk Leonóra cikkeit, Liptai Lívia és Vass Virág szerkesztői leveleit – kettejük hasonlatai, metaforái hihetetlen mértékben inspirálnak, de imádom Lami Juli könnyedségét is, az utóbbi időben pedig nagyon ráharaptam az Élet és Irodalom kritikáira. Fergetegesek. „Mellesleg” az élet igazságaira mindig Márai Sándor és Müller Péter vezet.
A kényesebb kérdésekre a divatszakma képviselői nem, vagy hosszas unszolás és körítés után válaszolnak csak. Kritikát megfogalmazni pedig a blogokon és egy-két online forráson kívül nem nagyon mer senki.
A hazai divatélet hangyányi – néha a teljesítménye is hasonló mértékű. A probléma nem a vezető beosztásban dolgozók ítélőkészségével, sokkal inkább a kezük megkötöttségéből fakad. A divatipar itthon is üzlet, ebből fakadóan sokan nem tehetik meg, hogy nyíltan határolódjanak el pár delikvenstől – ez egyedül a szabadúszók kiváltsága. A Tóth Ali által vezetett The Room csapata megteheti, hogy csak 10 emberrel dolgozik, a legjobbakkal – látható is az eredménye, azonban nem is keverik össze a szakmai hírnevet a személyes hírnévvel. Nem bratyiból választanak fotóst, sminkest, fodrászt vagy modellt, hanem mert bíznak az illető minőségében. Az pedig egy másik dolog, hogy közben jól is érzik magukat.
Itthon igazán beszariak vagyunk – például öltözködni sem csak azért nem merünk, mert mit szól a szomszéd, hanem mert magunkból veszett ki a kurázsi. A politikában, az irodalomban, a képzőművészetben fele annyi az álszentség, mint a divatszcénában; Kiss István kiáll, elmondja, vállalja. Kiss Mari leül, megírja, publikálja, vállalja. Kiss Lenke hozzááll, megfesti, kiállítja, vállalja. És mi? Nem állunk ki, nem mondjuk ki, nem vállaljuk a saját véleményünket. Miért? Sok hibát követtem el, de amikor valóban bakot lőttem, szóltak páran: „Máté, ez most nem jól sült el”. Rendben, elnézést, megyünk tovább, tanultunk, fejlődtünk – ez lenne az igazi hozzáállás, nem pedig az, hogy fűvel-fával jóban vagyunk. A szakmai érvényességet sem a Facebook-barátok, sem a rajongók vagy a like-ok száma fogja meghatározni – de még az sem, hogy melyik felkapott helyen iszom a kávémat (Az évadnyitó, ars poetica jellegű bejegyzésem pontosan erről szól.) Dolgozni kell, dolgozni, dolgozni – a probléma csak az, hogy a fiatal generáció pontosan azt keresi a divatban amit a médián keresztül lát: a csillogást, a szórakozást – a kemény munka pedig nem része ennek a képnek.
Kritikus pedig azért van kevés, mert ez egy nehéz és utálatos munka – a buta emberek legalábbis szeretik annak beállítani, hiszen mocskolódni és szitkozódni „mindenki tud”. Ez persze így is van, de ahogyan Vajda Mályi Zsuzsa (a Fashion Guide főszerkesztője) megfogalmazta
„A kritika meg kell mondja és el kell magyarázza, hogy valaki, vagy valami nem jó, vagy nem jó irányba halad. Ugyanis ez a feladata. Az egyetlen feltétel, hogy olyan kritikusokra van szükség, akik már hitelesek, vagy akik egyszerűen írásaikkal, véleményükkel hitelessé teszik majd magukat a divatszakmában.”
Amit szeretnék, az a megfogalmazott hitelesség elérése. Ez pedig hosszú és kemény munka, és mivel olykor bizonyos kérdésekben vagy felszólalások hatására szélsőségesen temperamentumossá vagyok hajlamos válni, ami szenvedélyes írásokhoz vezet.
Azonban azt hiszem, ez is egy bizonyítéka annak, hogy mennyire a szívemen viselem a magyar divat helyzetét, és mennyire szeretném azt, ha egy kollekció megtekintése után nem rossz szájízzel mennék haza az apró, de sok baki miatt, hanem tényleg boldogan.
A Gombold újra-pályázatról sokan, sokfélét elmondtak már, elméletileg a tradicionális magyar öltözékeket kellett a versenyzőknek újragondolniuk és modern elemekkel vegyíteni az elgondolásaikat. Mit gondolsz, miért nem tudunk elszakadni például a matyómintától és végre nemzetközileg is vállalható, a fősodorba illeszkedő divatot létrehozni?
Elsősorban egyaránt lehet valamiféle probléma a divattervező hallgatók és a felsőoktatási intézmények módszereiben. Igaz ez csak egy hipotézis, de az ódivatú képzés ódivatú gondolatokat szül. Egy ismerősöm kezdett el nemrég tervezést tanulni az egyik új intézményben és felháborodva mesélte: a tanárok ráerőltetik a minimalizmust, annak ellenére, hogy a hölgy egy kiforrott és minőségi, édes, aranyos stílussal jelentkezik. Olyan harapnivalóan szelíd, virágossal. A kérdésem tehát, miért nem ismerik fel az oktatók a potenciált jelentő gondolatokat és miért képeznek egyforma tojásokat? Nem a minőségi diverzitás pártolása lenne a feladatuk?
Ha már varrni nem tanulnak meg szépen a hallgatók, akkor mit is tanítanak nekik?
A Gombold újra! egy ballépés volt, melyhez a kormánypárti politikusok túlbuzgósága vezetett, ugyanis a programot hozzá nem értő fiatalok találták ki, pár nap leforgása alatt, mondván a fiatalokat kellene megfogni, a divat pedig (állítólag) nagyon érdekli őket – csináljunk akkor valamit a divattal. Eddig nincs is probléma, a dolog ott bukott el, amikor szintén hozzá nem értő embereket vontak be a már fényét vesztett magyar divatéletből. Az eredmény kézzel fogható volt, pár munkát leszámítva értékelhetetlenül slampos, ahogyan Tóth Ali jellemezte: „kézműves”.
Különben a matyómintával semmi probléma – a matyóminta matyóminta. A probléma inkább az, hogy a nevezőket nyilván valamiféle igába fogták, szemellenzővel és valamiféle szomorú oknál fogva képtelenek voltak kinyitni a szemeiket. Pár példa a közhelyek helyett: keppőrület van a nemzetközi kifutókon, így én szívesen fogadtam volna pár hordható, combközépig érő fehér vagy fekete juhszőr, vagy műszőr subát. Juhászhuligánok. Tollból már kifinomultabb hatást is kelthetett volna, úgy ahogyan idén Stefano Pilati az Yves Saint Laurent számára megálmodta. A Givenchy pár éve fekete spanyol motívumokat hímzett vastagon a homokszín, tökéletesen szabott, szűk és geometrikus kabátkáira. A Balmain sújtásos kabátjaiért mindenki ölt volna. Voltak daliás huszáraink, mai napig észveszejtő a díszmagyarban strázsáló Korona-őrök a Parlamentben és gyönyörű, modernhatású hímzéseink vannak. Nem kell vörös-piros-sárga-kék, legyen fekete meg szürke. Ezek hol vannak? Hol van a kutatás? A research?
Leszámítva az igazán igényes munkákat: lusták voltunk, be is égtünk, ez pedig nem kizárólag a program hibája.
Van egy tervezői generáció Magyarországon, akik minden egyes szezonban mérceként szolgálhatnának a többi tervezőnek, például a USE. Szerinted mennyire zártak ennek a közösségnek a határai, tehát mekkora eséllyel indul egy kezdő tervező itthon?
A USE jókor volt jó helyen, ügyes és határozott stílusérzékű, tehetséges emberekkel, tőkével. Ami véleményem szerint még inkább csodálatosabb, az az út, amit a szezonok alatt igyekeztek bejárni – elszakadtak az arctalan minimalizmustól és glamúrt építettek a ruháikba, valamint trendszíneket. Hangsúlyozom, trenddel, rozsda és homokszínnel tunningolták fel magukat. Ha valakinek itthon eredeti, ízléses és hordható ötletei vannak, az már elegendő lenne a sikerhez, és még a minőségi megvalósítást nem is vettük figyelembe! Ha valaki olyat alkot, amit már láttunk az közömbössé válik, azonban ha ízléstelenül teszi, akkor egyszerűen közönségessé.
Az ízlés nem szubjektív, igenis van egy szellem, amit a kor és a kifutók diktálnak, ennek pedig meg kell felelni. Lehet csillogni, lehet valami szenvedélyes és tündöklő, azonban lehet azt a Gucci és a Cavalli szintjén művelni, de lehet a Nyugati-aluljáró csili-vili táskacsodáihoz hasonlóan is. Az utóbbi aluljáróglamúrra tökéletes példa Abodi Dóra táskakollekciója – számomra teljesen érthetetlen, hogy egy magát ennyire eredetinek és arisztokratának prezentáló hölgy, hogy képes ennyire butikos stílusban alkotni.
Az átlagemberhez legtöbbször csak a tömegmédia által felkapott tervezők kollekciói jutnak el, sok szakmabeli panaszkodik emiatt. Szerintem a kereskedelmi médiumoknak nem is ez a feladatuk. Szerinted?
Nézd, a magyar átlagember legnagyobb problémája jelenleg az, hogy a következő hónapban hogyan sakkozzon a keresetével, hogy lehetőleg mindenre jusson egy kevés. Még a kultúra szélesebb spektruma sem érdekli, nem hogy ki a legújabb és legtehetségesebb magyar tervező. Ahhoz pedig túl fáradt, hogy ő maga nézzen utána - azt eszik, amit elé tesznek. És mit, vagy kit tesznek elé?
Sem a kereskedelmi, sem az állami csatornák nem tündérkeresztanyák, akik érdekmentesen, pusztán jó szándékból mutatják be az ország szinte teljes lakosságának a delikvenseket. Aki fizet, aki jó sztorit kínál, akinek megvannak a kapcsolatai vagy már korábban bekerült ebbe a televíziós körbe és ezzel a köztudatba, azok mind ott vannak. Megoldást talán egy félamatőr, szakmai stáb dokumentumfilmje jelenthetne, hasonló, mint Mademoiselle Agnes Habille(e)s című műsora a francia Canal+-ön.
S akkor most általánosságban. Mit gondolsz arról a demokratizálódásról, ami az elmúlt pár évben jellemzi a divatvilágot? Online bemutatókat nézhetünk, bloggerek ülhetnek az első sorokban és befolyásolhatják egy-egy kollekció sikerességét. Okoz-e szerinted ez a fajta liberálisabb hozzáállás felhigulást a divatvilágban?
Ha sarkalatosan rossz véleménnyel lennék a tendenciáról, akkor most nem válaszolhatnék a kérdésekre. Azzal, hogy az internetnek köszönhetően megnyíltak a lehetőségek a távolság pedig leszűkült, sokkal nagyobb annak az esélye, hogy több tehetséget fedezhessenek fel a szerkesztők, akiket aztán kézen fogva profivá avanzsálhatnak. Azonban a szakma élét terheli a felelősség, hogy jól válasszanak, és hogy minősítsék, kritikával lássák el a jövő generációját. A divatban tevékenykedők létszáma valóban jelentősen felhigult, de a szakmának kell ítéletet mondania és segítenie, mert ha nem teszi, egyszer kiapadnak a forrásai.
Abban pedig nem látok semmi kivetnivalót, ha valaki zseninek születik és már 15 évesen tanulmányt ír az éti csigák abnormális párzási szokásairól, vagy új evési mechanizmusairól és publikálja azt az interneten. Miért ne tenné? Valahol el kell kezdenie. Ha jók a megfigyelései és a következtetései, akkor van helye. Pogány Juditot érettségi nélkül vették föl a Színművészeti Egyetemre. Miért ne tették volna? A szakma értékesnek és tehetségesnek találta, így aztán kellő mértékű mentorálással be is fogadta. Franca Sozzani a Vogue Italia honlapját egy nyár alatt, gyakornokokkal készíttette el. Miért ne tehette volna meg?
Ami nagyon fontos viszont, és erre Lami Juli cikke hívta fel a figyelmemet az Elle szeptemberi számában:
nem szabad összekeverni a személyes és a szakmai hírnevet. Attól, hogy egy fotós projektjét 40-en kedvelik Facebookon, nem jelenti azt, hogy a munka: igényes, eredeti és helyén lenne.
Mindig is nagyon érdekesnek találtam, hogy a divat egyszerre óriási üzlet és iparág, s egyben művészet, szociológia is. Ez a két pólus nem zárja ki egy idő után egymást?
Nem gondolom, hogy kizárná egymást, kizárólag abban az esetben, ha nem értjük meg az adott kort, évet, az emberek igényeit és vágyait, valamint az eladást befolyásoló egyéb tényezőket. Az igazi művészet mindig funkcióval rendelkezik, ha mást nem, de hatást gyakorol a szemlélődőre. A divat abban a szerencsés helyzetbe van, hogy a művészi értékű ruhák gyakorolnak hatást a viselő környezetére. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a divatnak öltöztetnie kell, muszáj, hogy funkció társuljon a ruhadarabokhoz. Művészi alkotást alkotni a „mindennapokra” (ha mást nem egy-egy rendezvényre) sokkal nehezebb és szerintem dicsőségesebb feladat, mint egy hordhatatlan múzeumi darabot előállítani. Az már iparművészet, itthon pedig túl sokan közelítik meg a divatot ezzel a konvencionális, őskori szemlélettel.
Ha én tervező lennék, az lenne az elsőszámú célom, hogy a Nőt az oltáromra emeljem és olyan ruhadarabokkal ajándékozzam meg, amitől nőnek érezheti magát. Nem csak szombat este, de hétfő reggeltől vasárnap estig.
A kötelező körök nem maradhatnak ki. Kik a kedvenc tervezőid, szerkesztőid, modelljeid?
A jó divattervező szezonról szezonra újat mutat, de közben sosem felejti el a saját, belülről a felszínre törő üzenetét – ebben a legjobb talán Alber Elbaz és Riccardo Tisci. Mindketten egy nagy múltú francia divatházat vezetnek, azonban képesek, különösen Tisci, a kortárs fuvallatokat a ruhákba oltani, így a ház ikonikájával, valamint a szakértelemmel triumvirátusban valóságos csodák születnek. Elég pár szezont végigtekintenünk a Givenchy életében 2006-tól és máris elénk tárul egy hihetetlenül változatos, azonban egységes stílusvilág a spanyol katolicizmustól a sátánimádó gótikáig. Ha pedig az eredeti szépséget keressük minden egyes darabban a Lanvin egyértelmű választás, az időtlen klasszika megragadója. Különben személyesen nagyon inspirál Isabel Marant francia sikkje és ha már inspirációnál tartunk nagy hatással van rám Charlotte Gainsbourg, Emmanuelle Alt és George Cortina.
Kritikaírás terén az örök példaképem Suzy Menkes és Cathy Horyn, valamint a nélkülözhetetlen Tim Blanks. Hazai szerkesztők között kiemelkedő és lenyűgöző Szűcs Peti humánus és hatékony munkamorálja.
A kedvenc stylistom talán Anastasia Barbieri, aki hol a Vogue Paris-ban, hol a Vogue Hommes Internationalban publikálja lélegzetelállítóan gyönyörű és összeszedett munkáit. Szeretem, ha a modellek rendesen és gondosan fel-, vagy le vannak öltöztetve, ugyanis ez a stylist feladata. A jó stylist kitalál és megvalósít, már a ruhákon keresztül is átad egy hangulatot, egy történetet, egy személyiségtípust. Attól még nem stylist valaki, hogy egy nevenincs kabátot és egy high-fashion nadrágot a modellre tuszkol, majd groteszk környezetben lefotóztatja – ezt bárki megtudja csinálni.
Modellek közül igazán imádom Kristen McNemany démoni kisugárzását, Natasha Poly változatos dinamikáját, Constance Jablownski klasszikáját és természetesen Mihalik Enikő bujaságát.
A blogod a nyitottságáról, leplezetlen hangvételéről is híres. Kapsz-e negatív kritikákat emiatt vagy sértődött hangú megjegyzéseket?
Természetesen kapok kritikát, minden „közéleti” tevékenységet folytató ember néha-néha rendesen megkapja a magáét, már most előre behűtöm a bort, hogy társaságban olvassam az interjú alá kommentelők reakcióit.
Azonban vannak fokozatok és az ember igyekszik a felszólalókba belelátni, a motivációjukat kiolvasni a soraikból, miért is írja azt, amit? Sokan személyes sértettségük miatt durvák vagy azért, mert úgy gondolják egy arctalan ember, aki „semmit nem tett le az asztalra, az ne kritizáljon”. Az ilyen felszólalásokkal kezdeni mit tudok, novemberben leszek húszéves, mit tettem volna le eddig az asztalra? Ahogyan Vajda Mályi Zsuzsa mondta „nem kell ahhoz valakinek főzni tudni, hogy tudja milyen a jó húsleves”.
Van azonban olyan, amikor jogos kritika ér, akár sértő, akár építő hangvételben, ezeket mindig elfogadom és méregetem, mennyire is van igaza – legyen szó például a többszörösen és végeláthatatlanul összetett mondatok érthetetlenségére. Vagy a túl giccses jelzőhasználatra. Abszolút igazuk van és amikor jogosan tesznek megjegyzést,
van helye az igazságnak, igyekszem változtatni.
A harmadik lépcsőfok amikor a szakmából általam sokra tartott emberek szólnak – “Máté, igazad van, de ez most egy kicsit túl pejoratív és sok volt.” Van persze olyan, hogy én is túllövök a célon, azonban szerencsére ezeket a hibákat én is azonnal érzem és korrigálni próbálom. Ha mással nem is, de eltüntetem a cikket és bocsánatot kérek az áldozatától, a hangvétel miatt.
Hova tovább? Tervezed, hogy divattal foglalkozol majd a közeljövőben vagy valamilyen teljesen más életpályát képzelsz magadnak?
Szeptember 12-én kezdődött az ELTE Bölcsészettudományi karának szabad bölcsész szakján az első évem és ezzel egy hatalmas álmom vált valóra, mármint, hogy ezt a szakot látogathatom és főként esztétikát, filmet és filozófiát hallgathatok. Ugyanakkor fontos feladata is van az egész egyetemnek és a tanulmányaimnak biztos pontként, örök talajként a képlékeny és néha nagyon is hazug divat területén. A jövőben szeretnék még többet írni, minél jobban írni, írni tanulni és közben inspirálódni emberek, ízek, helyek és hangulatok által. A divat pedig valószínűleg megkerülhetetlen az életemben, egyszerűen nem tudok hosszabb időre elszakadni tőle, mert az első nemzetközi bemutató látványától, egy gyönyörű ruha tapintásától szublimálok örömömben.
Egy biztos, amit szeretnék: tanulni, tanulni, tanulni.
S végül: mit csinál Az Allürista, ha nem allűrködik? Hogyan kapcsolsz ki?
Az’Allürista ha nem allűrködik, akkor rendszerint Dávid Máté és Dávid Máté nagyon szeret élni – bizonyos határokon belül. Nem szeretem azokat az embereket, akikkel ha találkozok vagy részegek vagy másnaposak, és igazából ez a két véglet létezik náluk. Én tudom magamról, hogy ha túl sokáig dorbézolok az este, akkor erőm sem írni, sem gondolkodni, sem olvasgatni nem lesz másnap, mert borzalmasan lestrapáltnak fogom magam érezni. Ezek a napok pedig abszolút pocsékba mennek, amit pedig nem szeretnék. Nagyon szeretek új és izgalmas emberekkel találkozni, beszélgetni; impresszív tárlatokat látogatni és remek filmeket nézni, finomakat enni és főzni – legtöbbször mindezt a barátaim társaságában.
