Sikkről, stílusról - spiritusszal. Bio, Kontakt, Jegyzet, Fenomén, Objet de l'Obsession, C'est l'Allure.


2011/11/06

ELLENÁLHATATLAN, BÁRMERRE IS LENDÜLJÖN A MÉRLEG NYELVE

RIPORT

Tízezer éve a termékenység, pár százzal ezelőtt a megtestesül naiv természet jelképei voltak a telt idomokkal büszkélkedő nők, akik a jólét és szenvedély múzsáiként mosolyogtak elégedetten vissza, mind az utcákról, mind az olajfestményekről. Ha mára ez az elégedettség el is tűnt az arcukról, még mindig köztünk járnak, s felfedezésre várnak. Hogyan viszonyul a teltséghez a huszonegyedik század első dekádja? A kérdésre a választ Gergely Judittal, Magyarország egyetlen plus-size bloggerével keresem a választ.







„Na, a dömper!” horkantott fel egy karcsúnak korántsem nevezhető pokrócot nyelt nő, mikor Gergely Judittal átvágtunk a nyugati téri pláza egyik üzletén, percekkel az interjúnk befejezése után, amit furcsamód pontosan az efféle mentalitás feltérképezésére kezdeményeztem. Ironikus, nem?

A Párizsi Nagyáruház elé szervezzük meg a találkozónkat, hogy beszélgetni az épület egykori balett- és hangversenytermében, jelenleg kávézójában ülhessünk le.
Pár perccel az érkezésem után feltűnik az utca összképéhez egy szokatlanul kifinomult és elegáns, kerekded forma, ami a várakozásaimnál is stílusosabb. Judit közelebb illeg telitalpú fekete szandáljában, amihez homokszínű nadrágot, fekete blúzt és hosszított zakót visel, s miután üdvözöljük egymást, még tovább fokozza a hatást a vállán lógó, barna krokodilbőr utánzat retikül, melynek fülére egy tigriscsíkos muszlinkendőt kötött – nyakából a táskára, nagyjából a déli órákban.

„Ó, turkáltam őket” kommentálja az ámulatomat, ami azt hiszem jogos, hiszen több napfogyatkozás van egy évben, mint igazán stílusos magyar ember a pesti utcán - abban a Holly Golightly-féle értelemben. „Tudom, hogy közhelynek hangzik, de imádok turkálókba járni, az elmúlt hetekben nagyszerű helyekre bukkantam! Imádok kincsekre vadászni és imádom azt az érzést, amikor egy olyan darab kerül a kezembe, amire mindig is vágytam, de a konfekcióüzletekben sosem találtam volna rá.”
A húszas évei derekát élő Juditnak ez magától érthetően könnyen megy, hiszen egy hasonló stílusérzékkel rendelkező nő biztosan beletrafál, azonban egy olyannak, aki bizonytalanabb önmagában, épp olyan rosszul sülhet el. Hogy honnan ered ez a magabiztosság? Minden bizonnyal a gyermekkorából.

Judit három lánytestvérével együtt egy Szabolcs megyei faluban nevelkedett, ahol a szigorú szülők már alapvetően az ízléses magatartás zálogaként terelgették lányaikat, s igaz Őt is érték csipkelődések, csúfolódások gyermekkorában az alkata miatt, a kollégiumi évek során felvérteződött. Állítom: kevesebbet vívódott külseje miatt, mint bármelyikünk – elbeszélése alapján egy keserves lelki mélyrepülés után egész egyszerűen eldöntötte: nincs mit szégyellnie. Ettől a pillanattól fogva, ő maga lett az önbizalom mintaképe.

Stílusát tekintve nagy hatással volt rá a kor határaihoz képest is sok külföldi utazás. „Inspirálóan hatott rám a nyugat-európai városok szellemisége és az ott élő emberek öltözéke. Nagyon szerettem volna mindig is olyan nagyvonalúan felöltözni, mint az olasz, vagy a francia nők. Fiatalabb koromban nagyon önfejű voltam, sosem akartam azt magamra húzni, amit az anyukám választott; mindig a saját fejem után mentem.”

Hogy ez a tulajdonsága mennyire eredendő, arra talán kézenfekvő bizonyíték Judit hazánkban forradalmi blogja (www.plus-size-life.blogspot.com), mely az egyetemi évek alatt született, abból a célból, hogy kibővítse az öltözködni kívánó, ám azt a debreceni légkörben kizárólag korlátozottan tehető esztétikai éhségét. „Mivel senki sem volt a környezetemben, aki hozzám hasonlóan szeretett volna ruházkodni, így az internet segítségével kerestem hozzám hasonló és inspiráló személyeket” – mondja. „Azóta eltelt majdnem két év, és én magam is egyre motiváltabb lettem, gyakrabban és tartalmasabban posztoltam. Magamról pedig nagyon régóta szerettem volna minőségi fotókat közölni, ebben pedig nagy segítségemre van Domány Ági, aki középiskolai osztálytársból lett kvázi a fotósom, miután Németországban fölfedezte a blogomat és mögötte engem.”

A blog tematikájának és profiljának folyamatos bővülése nem pusztán olvasók százait, de a divatipar egyes képviselőit is vonzotta. Talán ennek köszönhető, hogy Judit idén tavasszal egy teljes héten keresztül szerkeszthette az egyik hazai női magazin internetes oldalát, és több plus-size cikket is közölhetett a főoldalon; legalább a vezetőség nyitott volt a téma iránt – ha már az olvasók kevésbé, ugyanis Judit üzenetét rettenetes mértékben félreértelmezték. „Nem a kövérség dicsőítéséről van szó, nem arról, hogy egyenek kipukkadásig, hanem arról, hogy az egészséges teltség a berögződésekkel szemben nem bűn, nem takargatnivaló. Ezzel szemben sok levelet kaptam, és mint kiderült: hiányolják a tanácsaimat. De hogyan is adhatnék szakmai tippeket, ha nincs semmiféle előképzettségem?”

Szakmai képzettség ide vagy oda, nem gondolom, hogy Judit munkáját egy oklevél hitelesítené, különösen, hogy ismerünk olyan átalakító műsort, melynek „okleveles stylistja” futószalagra ülteti, és egy előre megalkotott séma szerint vakolja át (kizárólag) kuncsaftjai felszínét. „Az átalakító műsorokkal kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Az a jó show, ami a személyiségre is koncentrál, hiszen attól, hogy valakit sematizálnak (ruhát, sminket és hajat kap), attól még nem változik meg az élete. Hiányzik a benső make-up, az életvezetési tanácsadás.” - vagyis az alma nem csilloghat kívülről és rothadhat belülről egyszerre, mert ebben ez esetben a műsor cseppet sem hiteles.



S, hogy mit szeretne? Segíteni. Inspirálni, magabiztosságot közvetíteni és dogmákat eloszlatni a túlsúly és az öltözködés körül, ugyanis nonszensznek tartja a társadalom által megfogalmazott elképzelést, mely szerint egy nem átlagos méretű lány nem hogy nem öltözködhet szépen, hanem egyenesen rejtse el magát az emberek szeme elől.

„Az egy dolog, hogy a divatvilág álmokat ad el, de miért élnénk mi is egy ilyen álomvilágban? A mesterkéltség és a kimunkált tökéletesség maradjon csak a címlapokon, de a valóságban ne ezt keressük, mert ilyen nem létezik.” – mondja Judit, és talán rá is mutat szüntelen elégedetlenségünk, boldogtalanságunk okára, hiszen a nagy tökéletesség hajszolásában elfelejtettük individualizálni a tökéletességet. Egy kövér nő is lehet az; igényes, ápolt és stílusos, nem pusztán a modellek bírhatnak ezekkel a minőségekkel – a való életben a súly másodlagos.

„A ruhák prezentálásából kétségtelen a karcsú nők előnye, azonban nem gondolom azt, hogy a divatlapoknak kizárólag kétévente kellene a teltebb nőkkel foglalkoznia” – teszem hozzá addig, míg a soványka kontextusban szenzációnak számít, ráadásul úgy, hogy a retusálás során kilókat faragnak le a modellekről! „A brit énekesnő, Adele, kiváló példa erre, hiszen több címlapon ’kozmetikázták’ photoshoppal a felismerhetetlenségig, így torzítva el teljesen a valóságot. Épp ezért jár-kel annyi szorongó ember, aki azt mondja: inkább nem is foglalkozik a divattal, mert csak akkor lehet stílusos vagy divatos, vagy egyáltalán NŐ, ha 48 kiló.”

Mitől lehet hát nő a nő? Egyáltalán nők-e igazán a nők ma Magyarországon?
„A mai magyar nő nő, de nem az, aki lenni szeretne. Ő az a fajta, akit a közvélemény és a média manipulál, valamint befolyásol, éppen ezért sosem lesz teljes, hiszen ezek az ideálok mind elérhetetlenek. Mindig azt szoktam mondani, hogy egy nő akkor igazán nő és talán stílusos is, ha szeret és szeretik. Ilyenkor teljesen megváltozik mindannyiunk kisugárzása; vegyünk fel bármit, ez átsüt a ruhánkon.”

Judit ugyanakkor hetente több elkeseredett olvasói levelet is kap az oldala követőitől, akik utolsó mentségükként kérik ki véleményét, ruhaválasztás, smink és étkezés, kvázi életvezetés tanácsában – „borzalmas, hogy Magyarországon a nem átlagos méretekkel rendelkező nők nem mernek az utcára lépni, pusztán a legészrevehetetlenebb, legslamposabb ruhákban. Ez így nincs rendjén, ezen változtatni kell.”

Kliséket nélkülözve, de megkerülhetetlen a tény, hogy mi magyarok sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy a negatív részleteket a végtelenségig nagyítsuk, tehát ne csodálkozzunk, ha az embereknek nehézséget jelent valódi értékeiknek a felfedezése – méretektől, alkati jellegtől teljesen függetlenül.
„Pozitívan szemlélni a világot beállítottság és neveltetés kérdése is, de sokat tehetünk mi magunk is ezért. Amit nem szeretünk, azt diszkréten rejtsük el, amivel azonban elégedettek vagyunk, azt hangsúlyozzuk ki. Csak arra szabad koncentrálni, ami jó. Ami szép – ez az adottság pedig mindenkiben meg van. Ennyire egyszerű. Nagyon sokat figyelem az embereket és én még olyan nőt nem láttam, aki csúnya és semmi sem állna rajta jól. Próbálkozni kell, ízlelgetni, még ha szokatlan is, de honnan tudnánk, hogy mi áll jól nekünk, ha sosem próbáljuk ki?” – vallja Judit.
„Ugyan annyi rossz napom van, mint bárki másnak. Mint a modellalkatú szomszédlánynak, akin mivel bármi gyönyörűen áll, hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy ő boldogabb életet él nálunk. Ez egyáltalán nem így van, mindannyian épp annyi lehetőségünk van a boldogságra, amennyi másoknak is. Mi döntjük el, hogyan élünk - én ezt a gimnáziumi éveim alatt megtettem, az egyetem után pedig, inspirálódva a külföldi példákból, indítottam egy plus-size blogot. Leültem és föltettem a kérdést: mit is akarok az élettől?”

Judit döntött, és nem hinném, hogy rosszul. Döntött akkor is, amikor felhajtotta az utolsó kortynyi tejeskávéját, amit bőven cukrozott és nemet mondott az önsanyargatásra. Nem vonom kétségbe, hogy a kilencvenes évektől fogva Kate Moss életfilozófiája nem játszott volna központi szerepet az életünkben, de mindenképpen úgy érzem, hogy a „nothing tastes as good as skinny feels” végzetesen elévülőben van. Már csak azért is, mert ki tudna ellenállni a Centrál kávéház cukrászmestere által kreált süteményeknek, melyekre egyszerre pillantunk Judittal távozásunkkor?






1 megjegyzés:

Ági írta...

Ez töléletes lett! Nagyon köszönöm az élmény és örülök, hogy megismerhettelek! Le a kalappal!