A MILÁNÓI KRÍZISTERV - avagy megoldókulcs a financiális apokalipszisre

REVIEW

VALENTINO FALL/WINTER 2012/2013, MÉG TÖBB KÉP A STYLE.COM-on, VALAMINT A BEMUTATÓ VIDEÓJA A YOUTUBE-on

Ha Európa, élén a felkent nyugati államok vezetésével abba a hitben élt mindezidáig, hogy a minket körülvevő politikai-társadalmi és gazdasági világ éppen annyira stabilan stagnál, hogy mentőcsónakokat ne kelljen a fedélzetre emelni cirkálójának vízrebocsátásakor, akkor úgy hiszem: teljesen jogosan kaparhatja az Európai Unió saját bakancsáról a sarat. Sőt. Egyúttal nyalhatja tisztára az egész kontinens, különösen az elkövetkezendő mélyrepülések sorozatában, melyre tekintettel a dinamikus és szüntelenül reflektáló divatipar, jelen esetben a 2012/2013-as ősz-téli férfi kollekciók is reagálnak, melyeknek első milánói blokkját az elmúlt hetekben mutatták be a divatházak, méghozzá meg kell, hogy súgjam, mindezt úgy, hogy szinte minden egyes prezentáció alkalmával egy láthatatlan kérdőjel lebegett a közönség feje fölött – leszámítva persze a divattervezőket, hiszen ők még ebben a kilátástalannak mutatkozó helyzetben is pontosan tudták, hogy mi is a feladatuk. Egyszerűen biztonságérzetet biztosítani. Következetes, nem?

„Az elmúlt években a férfiak sokkal inkább megváltoztak, mint a nők” – jelentette ki Pier Paolo Piccioli, a VALENTINO dizájner-duójának egyik tagja mikor Suzy Menkes a kollekció Nagy Bumm előtti állapotáról kérdezte, s hozzátette: „a férfiak egyfajta individuális luxus, az élet korlátok nélküli élvezete felé vándorolnak, így a gondolkodás és öltözködés homogenizációjának e történeti periódusában a legnagyobb érték az illető saját individualitásának fenntartása.”

Piccioli hipotézisnek tökéletes alátámasztása a már formaruhává keményedett formális ruházat teljes reformja, mellyel igaz már korábban is foglalkoztak a dizájnerek, azonban kétségtelen, hogy a formabontó és szikár formákon túl (gondoljunk csak a szűk ujjú, de bő kabátok fenséges ötvözetére bőrrel és gyapjúval, a safarikabát-szerű fekete ballonokra, vagy az arisztokratikus gránitlapként a vállra simuló, keppként hordott szürke szövetkabátokra), valamint a józanul depresszív színeken túl (hiszen leginkább a feketével, és a szürkék játékot kezdeményező árnyalataival találkozhatunk, melyek smaragddal, valamint burgundival teljesedik ki) a kollekció valódi értéke a haute couture-injekciótól értelmet nyerő, kidolgozott részletgazdagságban válik igazán tetten érhetővé. Konstruált tervek ezek, lószőrrel bélelt zakókkal, kasmírral ötvözött báránybőrrel, kifordítva is vizuális extázist megfogalmazó kialakítással, vagy éppen a belső zsebbe varrott apró pénztárcával – konstruált tervek, melyek éppen annyira optimisták, hogy az ifjúkori Alain Delon, vagy Marcello Mastroianni újraidézett stílusában élhessük túl a financiális recessziót – klasszikus formában, mégis individuumnak teret engedve.

BOTTEGA VENETA  FALL/WINTER
2012/2013 - TOVÁBBI KÉPEK ITT.   

Színek és textúra-ötvözetek terén a BOTTEGA VENETA sem szerénykedett, hiszen a realisztikusan acélos színek, így például az egérszürkék telített tónusai, valamint a bőrfelületek kimeríthetetlen koromfekete árnyalatai mellett a méregzöldek, valamint a királykékek, feltűnő egyensúlyban jutottak érvényre, s bravúros hatást keltettek - kiváltképp mikor mindezen árnyalatokat egyetlen összeállításon belül, geometrikus alakzatokban verbuválta egybe Tomas Maier. „Túl sokat kezdeni egy férfival nem éppen lehet” – fogalmazta meg a divatbemutató után Maier a férfikollekciók paradoxonját, hiszen a nyilvánvaló testi adottságok (törzs, kar, láb) öltöztetése egyértelmű – a miként, már annál kevésbé, s pontosan ennek ad teret a milánói divatház, mikor egy modernebb és kifinomultabb taktikát dolgoz ki az elkövetkezendő lázadó-generáció számára.

Az a matematikai precízió, mely az öltönyök megalkotásában mára egyértelmű védjegyévé vált a Bottega Venetának, jelen esetben a formák mértani megalkotásában is jelentősebb szerepet játszott, hiszen a vertikális nyújtás egyértelműen tetten érhető a prezentált lookokban. A cipők hosszítottak és fényesek, ez által nyújtva az amúgy is cingár lábakat, melyek szűk öltöny-, vagy bőrnadrágokba kerültek, s hogy a modellek virgácsai kellőképp érvényesülhessenek (valamint, hogy a szexualitás is fórumot kaphasson) a kabátok többsége decensen csípőig szabottak, élesen vágottak és tömörek – leszámítva a védelmező, térdig érő minimálokat, melyek extravaganciájáról a bőrbetétek adják a cipzár, vagy a karok mentén.

NEIL BARRETT FALL/WINTER
2012/2013 - TOVÁBBI KÉPEK ITT.

A lázadás és tagadás apologetikus mechanizmusát követi ugyancsak a nagybetűsen cool NEIL BARRETT, akinél a modellek nem pusztán konvencionális öltözékük hadi védelmét élvezhetik (hiszen ki kötne bele egy bő agárszürke kabátban és világos garbóban rohanó járókelőbe), de a végső biztonságérzetet a kifutó szimmetriatengelyén felállított rendőrségi acélkordonok végeláthatatlan sora is biztosítja. 

Kik félnek hát jobban? A sáncokba rendeződött rohamrendőrök, vagy a military referenciákkal öltöző, street-orientált Barrett-férfiak, akiknek megvan az a különleges tehetsége, hogy számtalan anyag-módosulatot öltsenek magukra (a példa okáért tweedet, szatént és chevront), mégis úgy, hogy az hivalkodóan a legkevésbé sem hasson? A kulcs a szürkében van, mely a bemutatók manifesztófolyamából egyértelműen követendő törvényként vált ki, s a tónuson túli formai biztonság pedig következetesen a térdig szabott bő kabátokban jelentkezik, melyeket igazán hatásosan Barrett mámoros bordókban, hegyvidéki kalandokat megidéző stílusokban, vagy éppen a legletisztultabb szurokfekete bőrökben interpretál. 

Karakán és a korszellem engedelmeihez mérten talán egy kissé szentimentális is, de a feje mindig hideg, legalábbis a döntések terén, pontosan úgy, mint Raf Simons esetében.

JIL SANDER  FALL/WINTER
2012/2013 - TOVÁBBI KÉPEK ITT.

A JIL SANDER tervezője hírhedt precizitásáról, s köztudottan igyekszik a divatbemutatók teljes vizuális tapasztalati spektrumát a kezében tartani, azaz minden egyes impresszió, mely a prezentációt övezi pontosan és konstruáltan üzenetének a része. A parkolóházak betonját idéző padlótól kezdve, a graffitival csúfított, vészkijáraton keresztül, egészen addig a meghatározott pillanatig, míg az első modell hirtelen kicsapja azt, s tetőtől talpig fekete bőrben (s részben SS-katonák kabátját idéző ballonban) végigvágtat a kifutón, s egyfajta jelenetet kreálva kérdőjeleket hagy maga után – ki ez, és honnan jött.

Tim Blanks szerint Simons célja pontosan ez volt, a gondolatok felébresztése, az önreflexió, mely választ keres a nyitó modell zaklatottságára, melynek jelenete egyértelmű allegóriája a világ bizonytalan romlottságából (vészkijáraton) való távozásra. Hősünk tetőtől-talpig küzdelmi szerelésben van, s marad is, egészen addig, míg meg nem törik a minimál, és éjfekete bőrök könyörtelensége a dinós-bálnás kötött pulóverekkel.

Hogy Milánóban Raf Simons teljesíti ki egy eljövendő korszak disztópiáját, ahhoz kétség sem fér hozzá – akárcsak a kérdéshez, hogy mennyire reagáltak hatásosan a levegőben lebegő jóslatokra a jelen esszében kiemelt tervezők. Azonban, hogy mennyire lesz szükség a hipotéziseikre, vagy, hogy egyáltalán ennyire szükséges lenne-e egy efféle sötét jövőkép felfestése, annak értelmezése csak rajtunk múlhat. Egy biztos, ha nemzedékünk, legalábbis a sajátom el is tunyult a konzumtársadalom kényelmében, nagyanyáink és nagyapáink túlélési metódusai annál inkább felértékelődnek – javaslom mindenkinek, aki teheti: kérdezzen utána, hogyan élték túl a világháborút, vagy ha kellő humorérzékkel rendelkeznek, lapozzanak bele Örkény Tóték című drámájába.  

Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?

Salut,

Dávid Máté - Az'Allürista

Az alábbi bejegyzésben felhasználásra kerültek részben Tim Blanks, részben Suzy Menkes gondolatai.