"Van dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam."
Babits Mihály: A lírikus epilógja
Több tragédiája is van az embernek, az egyik az, mikor egy trend kedvéért két olyan lehetetlen színt párosít össze, ami a világ teljes diszharmóniájához képest kutya. Torkon döfve, vasvillára hányva.
De talán az egyik legnagyobb, amit jelenkorunk non-verbális közege is még jobban ránk húz, mint egy nedves, dohos lepedőt, az a járványszerűen újból és újból felbukkanó fedett dialógus.
A fedett dialógusok a csehovi drámák elsőrangú főszereplői. Lefojtott tragikumok, kétségbeesetten vergődő néma sikolyok a kilátástalan élet kapujának küszöbén, a valami és a semmi határán.
A fedett dialógus semmitmondással elrejtett sokatmondás; a metakommunikáció halovány, pislákoló derengése, mikor a beszédnek közel sincs kommunikációs funkciója - a részt vevő szereplők pusztán monologizálnak, a szavakat e világra köhögve próbálják meg önmagukat kifejezni.
Ezen önreflexiók során beszélnek el egymás mellett, s a lényegi információk szeméremből vagy konvenciókból rejtve maradnak. Mindkét, mindannyi, mindösszes fél előtt.
Tragikus.
Az elmúlt pár napban ma másodszor éreztem ezt a kommunikációs válságot.
Rettenet.
Mindenféle önmegvalósítás elhallgatott, vasfoggal csámcsogó, lélekfaló réme.
Az’Allürista
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése