ADY ENDRE
Ember az embertelenségben
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.
Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.
Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.
És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél őrizni egy szebb tegnapot.
Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden Jövő, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülő fajtám.
Aztán rossz szivemből szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.
S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.
Teljes nyugodtsággal és mindenféle önámító hazaszeretet nélkül kijelenthetjük, hogy Ady Endre világirodalmi színterén is maradandót és figyelemfelkeltőt alkotott. Különösen, ha a háborúellenes költészetét vizsgáljuk, ugyanis Ady elsőként ébredt rá a modern hadviselés embertelenségére.
Míg Amerikából tüzes lelkű bolondok dalolva utaztak át az európai hadszíntérre, valamint a magyar kormány a háborút a férfias erőpróba színterének deklarálta és az utcákon a hazafiságot a háborúpártolással egyenlőként tüntette fel - Ady első értelmiségiként ment szembe a közhangulattal, a kormányzattal, Magyarországgal a humánum védelmében.
Rádöbbent, hogy a háború többé nem a dicsőséges pákozdi ütközet mintájára zajlik, ahol több ezer éves hagyományokra visszarúgó huszárruhában karddal szórakoznak a temperamentumos vitézek.
Elsőként fogta fel és vizionálta a modern csaták embertelenül bűzös, verejtékszagú mocskát: azt a fertőző káoszt, ami a frontokat uralta. A kiszáradt fák törzséről lógó bélfoszlányokat, a széttépett emberi végtagokat, a kifolyt testnedveket, a géppuska szaggatta, vérben és sárban fürdőző torzókat. Azt a méltóságot és férfiasságot szétmarcangoló félelmet, reménytelenséget amit a katonák éreztek a sáncokban.
Éppen ezért tiltakozott Ady Endre foggal-körömmel a háború ellen, nem pedig azért mert nem volt hazafi. A humánumot, az emberi életeket védte: a hazája szellemiségét, nem pedig az ostoba politikát. HŐS volt - és az a mai napig.
Ennyit szerettem volna ma mondani, Jó éjszakát.
Az'Allürista
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése