Szeretném megragadni a pillanatot, hogy kifejezzem mélységes felháborodásomat és totális megvetésemet mindazok irányába, akik kiejtik a szájukon azokat a hihetetlenül alpári és proletár szavakat, mint hogy: divatdiktátor, divatcsászár, divatmániás vagy divatőrült.
Az individuum kockába szorítása nem orwelli utópia, már megtörtént – ezt bizonyítják az efféle undorkeltő szavak, főként az utolsó kettő, melyet a középszerű média felelőtlenül, otrombán és határozottan sértően használ.
Nem hiszem, hogy azért mert valaki szívvel-lélekkel küzd és harcol egy kegyetlen kortárs művészeti iparágban, attól őrültnek vagy mániákusnak kellene nevezni.
Úgy gondolom, ha valaki tulajdonképpen a hobbijából képes megélni egy ugyanolyan létjogosultsággal bíró iparágban, akár csak a gazdasági vagy kereskedelmi szektor, nem szorul rá sem a sajnálatra, sem pedig a degradáló címkézésre. Mindez hatványozottan igaz mindazokra az emberekre, akik már bizonyították művészi érzékeik pontosságát.
S ha mindez az alantas televíziózásban is megjelenik egy olyan ember szájából, aki a nem tud különbséget tenni ótvar (Playboy villa és lakói) és érték között, úgy hiszem aljas propaganda, amely kárpótolja a közemberek kicsinyességét.
Ez itt a probléma, kérem.
Nem fogom a „Balmain” pólóimat Retro pólókra cserélni.
Nem fogom a Mester és Margaritát Story-ra és Danielle Steelre cserélni.
Nem fogok a Szépművészeti helyett a WestEndbe járni.
Nem fogok kicsit álmodni.
A szocializmus szlogenje „merjünk kicsik lenni” már a múlté.
Hajrá!
Az’Allürista
1 megjegyzés:
egyetértek
Megjegyzés küldése