Annak ellenére, hogy az októberi francia Vogue, maga a megtestesült álom, mindazon emberek számára, akik imádják Kate Moss-t vagy Eva Herzigova-t, a lap további csemegéket tartogat a számukra.
Mikor megkaptam az újságot, mint ajándékkísérő „szakirodalom”, képtelen voltam leplezni az izgatottságomat, és az első 20 oldal tüzetes vizsgálata után, egyből, a divatanyagokhoz lapoztam, hátra. Jóformán infarktust kaptam, amikor megláttam benne a blogokon futótűzként végigterjedő hír tárgyát ’Carine fekete bőrűként fotóztatja Lara-t!’
Aki ismeri a Vogue Paris habitusát, ezen nem hökken meg. A fanszőrzetnek jellemzett hajon sem - egy pár „divatértő” osztálytárs megfogalmazása a szeptemberi amerikai Vogue modelljeinek a hajára – mivel a francia lap célja a meghökkentés.
A lap és minden dolgozója bőszen dolgozik, éjt nappallá téve, hogy ellensúlyozza az ország sznobizmusát, néha igen merev gondolkodásmódját és túlzott klasszikusságát. Ezt a szellemvárat ostromolják a pink szőrmekabátok elszánt osztaga, a provokatívan kivillanó, ámde művészi fotósorozatok (semmiféle magamutogatás, önös cél, kéjelgő póz) hada és jelen esetbe a holland-angol származású Lara Stone fekete bőrbe bújtatása is.
Első igazi munkáját 15 éves korában kapta meg, miután átszerződött az IMG-hez és megnyitotta (ő volt az első modell a kifutón – ez nagyon nagy megtiszteltetés, ugyanis az első modellre irányul a közönség megosztatlan figyelme. Általában a nyitó manöken a tervező múzsája.) a Givenchy 2006-os bemutatóját.
Védjegye a hézag a két metszőfoga közt, sápadtka arca, kissé durcás, Bridget Bardot és egy jóhiszemű neander-völgyi vonásai, valamint kissé bizonytalan járása, amely kicsi, 38-as lábának tudható be, míg az átlagos modell lábméret a 39-40es.
2006-ban az amerikai Vogue a világ 10 legjobb modellje közé választotta, Carine Roitfeld pedig úgy nyilatkozik róla, hogy azért szertik annyira, mert különleges a többi lányhoz képest, nem egy klasszikus szépség, de a kisugárzása rendkívül megnyerő a félénksége ellenére „And we love her because she’s totally different”.
Egy sújtásra még visszatérve a Vogue témához, nagyon fontos, hogy ne úgy tekintsünk rá egyik Vogue-ra sem, mint a magyar Elle-re vagy Marie Claire re (Ezt vedd meg, és ezt hordd). Inkább, mint egy művészeti katalógusra, amelyben a főszerkesztő Carine Roitfeld, és a divatigazgató Emmanuellle Alt képzelete játszik a tervezők stílusaival (Galliano orosz imádatával), kortárs kérdésekkel (a nők közelgő hatalmát sejtető nagy vállakkal), vagy éppen „polgári fantáziával”(mi lenne, ha egy napra freskó lennél?).
Jóholnapot!
Az Allürista
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése