KRITIKA
Heves reakciók és hungaropesszimizmus – ez jellemezte a másodszor megrendezett Gombold újra! visszhangját. De vajon mennyire megalapozott a felháborodás?
DRÁMAI DEKADENCIA - A KÉPEN A PRENOIR HALOTT
TULIPÁNSZIRMOKAT IDÉZŐ FORMATERVE, EGYBEN A DIVATBEMUTATÓ
VÁRATLAN TETŐPONTJA. FOTÓ: ÁRVAI KORNÉL
Jégre lépett és el is csúszott rajta alapvetően a hazai divatzsurnalisztika, mikor a kormányzati szervezésű Gombold újra! projekt narrációjába fogott, ugyanis megengedte magának azt a kényelmet, hogy már a rendezvényre előzetes percepciókkal, összefonott karokkal és zsigeri elutasítással érkezzen. Pontosan úgy mulasztotta el az izgalmas részletek megfigyelését, mint egy független nézőpont felvételét, s a helyett, hogy egy ideológiára ugyancsak egy ideológiával válaszolt volna, inkább állított volna fel egy hiteles értékrendszert a valóban ingoványos, de nem értékelhetetlen pályamunkák között. Mi más is lehetne a kritika feladata, mint az útmutatás – kiváltképp egy kamaszként viselkedő kormány esetében?
A perdöntő problémák többsége valójában nem a kifutóról, hanem a program sűrűjéből ered. Már a tavalyi verseny után is kétségesnek bizonyult a kormányzat valódi szándéka – vajon támogat-e, vagy csak PR-rendezvényt tart saját magának –, a hiteles forrásokból szivárgó információkról nem is beszélve, melyek szerint az aktuális megbízott egy éjszaka arra ébredt: kellene valamit kezdeni a divattal, olyan felkapott. Hát fel is kapták rögvest és hagyományban panírozva tálalták a nemzet asztalán, s efféle kétséges körülmények közepette terítettek meg számára idén is, az első vérszegény próbálkozás után ugyanazzal a jeligével: „Divat a magyar!”
Maga a témaválasztás érthető egy identitáskereső konzervatív kormány részéről, s valóban erőltetett magyarkodásnak tűnhet mindez a különben homogenizált nemzet tükrében, mégis úgy gondolom, hogy egy izgalmas feladat lehet azon vizuális, népművészeti és iparművészeti elemek felkutatása és újraértelmezése, amelyek túlmutatnak a kifőzde-szagú turistalátványosságokon. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a rendezvény alapvetően egy kreatív alkotási folyamat a többlépcsős zsűrizés függvényében – egy olyan érdekes lehetőség, mely során olyan motívumokat idézhetnek fel a pályázók (az inkább dicső, mint sem) múltból, amelyek belesimulnak a mai gondolkodásba, trendekkel ötvözhetőek, s legfőképp nem közhelyesek. Igaz szemmel láthatóan ezek a szempontok kizárólag a döntőbe jutottak egynegyedénél játszottak szerepet a tervezés, valamint a kivitelezés folyamatában, mégis a mezőny látványosan eltávolodott a tavalyi színvonaltól. Sőt. Katartikus pillanatokat is tartogatott – legalábbis mindazok számára, akik a rosszul megvilágított és alacsony kifutó, valamint a méltatlanul elosztott ülőhelyek ellenére a modellek vállánál többet látott, hiszen míg az első két sorban a kormányzati csókosok foglaltak helyet, addig még a következő kettőben is a családtagok terpeszkedtek a sajtó munkatársai helyett. Kár – ihatják is a levét a rendezők, de még inkább a méltatlanul gyalázott pályázók egy bizonyos része, a már korábban említett egynegyed, akiket egyaránt zsákoltak a futottak még kategóriájába.
Illusztratív, cigány kannazene ritmusára indult a divatbemutató, mely sikamlós metamorfózisokkal alakult egy egyre modernebb szólammá, s szolgált háttéréül a leginkább hármas csoportokban felvonuló modelleknek. Habár a logikai egységek olykor-olykor megtörtek a két irányban is egyszerre vonuló modellek miatt, a formációk mégsem tűntek erőltetettnek vagy ódivatúnak, sokkal inkább logikusnak és átgondoltnak.
Átgondoltak volt a Komód alakulatának keresztény formavilágot és szenteket idéző kapucnis ruhadarabjai is, melyek egy új, apáca-sziluettet jelenítettek meg kellemes csontszínű árnyalatban, balról jobbra növekvő hosszúságú rózsaszín szoknyákkal. Fazekas Endre béresből henteslegénnyé kényszerült modelljei a korai Yohji Yamamotót idézték tiszta és vertikális vonalakkal, valamint vérszerű festésekkel, melyek hangos felhördülést keltettek a nézők soraiban. Nem nagyon értették. Domokos Mihály ugyancsak férfikollekcióval próbálkozott, mely konvencionálisabb formáinak köszönhetően eredményesnek bizonyult: megfontolt printjei és ugyancsak japán referenciái a Fashion Issue különdíját nyerte el. Megfontoltnak kevésbé mondható, azonban annál látványosabbnak bizonyult a Gál-Pusztai páros búsó-interpretációja, mely számomra egy olyan vicces és hatásos merészséget jelentett, ami a hazai divatéletben kifejezetten ritka – még ha olcsó anyagokból, sematikus sziluettet és textúrát hoztak is össze.
"Izgalmas feladat lehet azon vizuális, népművészeti és iparművészeti elemek felkutatása és újraértelmezése, amelyek túlmutatnak a kifőzde-szagú turistalátványosságokon."
Ha dobogót nem is, csak a Vodafone különdíját nyerte el Erdei Gergely charleston matyója*, mégis az este legkívánatosabb darabjait mutatta be: fülledt, burzsoá erotikát bordó muszlininggel, királykék strucctoll miniszoknyával, valamint arany, matyóflitteres szmokingokkal. Erdei erőssége kitűnt öt lookjából, s érdemes lenne galmouros gondolatait egy teljes kollekcióban is megmutatni – a fényűzésre szomjas nők reptében rávetnék magukat.
Megdöbbenés számomra ugyanakkor, hogy a Csodaszarvas-mítoszon alapuló Henter Apor darabokat aligha méltatta bárki is figyelemre, holott véleményem szerint a mezőny legkifinomultabb és gondolatokkal leginkább telített modelljei voltak. Kívülről szikár, kemény és áttörhetetlen – belülről lágy, könnyed és érzékeny, Henter a huszonegyedik századi magyar nő metaforáját formálta meg, azt az elkérgesedett, a maszkulin és feminin mezsgyéjén imbolygó dámát, aki épp úgy, mint Hunor és Magor, maga sem tudja hol a helye, s egy mitikus jelre vár. A szarvas-motívum itt már nem a réten, hanem tetoválás-szerűen az öltözéken jelenik meg, talán szimbolizálva a boldogság és teljesség egyetlen lehetséges helyét: a viselőt magát.
Ha a pályamunkák között akadtak is gondolatébresztő darabok és részletek, valóban megkerülhetetlen probléma a szakértelem hiánya, a kivitelezésben rejlő hibák sokassága. Személy szerint ugyanakkor a gondolat elsődlegességét és annak formába öntését tartom fontosnak – akárcsak azt, hogy ne akarja senki a huszonéves, tapasztalatlan versenyzők nyakába varrni azt a fogyatékosságot, amelynek kiművelésére felsőfokú művészeti intézmények még a meghívott divattervezőket sem tudták megtanítani. A modellek fenekén felgyűrődő „demi-couture” ruhák azonban egy másik kritika tárgyát képezik, ellentétben azzal a kérdéssel, hogy vajon mit is fog kezdeni egy építész-hallgató hölgy a főnyereményeivel? Egyáltalán megfelel-e a kétség kívül jókor, jó helyen bemutatott munkája a pályázati követelményeknek, olyannyira, hogy Makovecz-hommage-a az első helyet érdemelje? Divattervezőként folytatná tovább karrierjét?
Aligha.
Hiába igyekszik az adófizetők pénzén (közel 150 millió forintból) a hazai divattervezőket támogatni a kormány, mindezt precízen kidolgozott és következetes program nélkül képtelenség eredményesen teljesíteni – a pubertás megközelítés, a felelőtlen el nem köteleződés itt jelentkezik leginkább. A fődíjként odaítélt 1,1 millió forint alamizsna, a Zoób Kati gyakornoki pozíció közröhej tárgya, azt pedig, hogy egy efféle versenyen megmérettetett tapasztalatlan versenyző fogja tervezni a BKK ellenőreinek és gépjárművezetőinek a formaruháját (az elkövetkezendő 30-40 évre), senki sem gondolhatja komolyan.
Az egyetlen lehetséges megoldás minderre az volna, ha pályázatok útján kiválasztott tervezőket támogatnának nagyobb financiális injekciókkal, azonban ameddig Magyarországon a divattervező címet egy-egy diplomamunka után joviális alapon osztják és nem szezononként újraelőlegezve, addig a lakosság pénzén ne segélyezzenek önkényes diktátorokat, akiknek a kollekciója fekete posztóra tépőzárazott válldíszekből áll még 2012-ben is.
Milyen pályamunkákat várna tehát el a kritika a fiatal generációktól, ha még az „idősebbekkel” sem tud mit kezdeni?
Türelem, türelem, türelem.
Dávid Máté
- Az'Allürista
*KISS IMOLA, INDEX.HU, A FLITTERES SZÜRKEMARHA MÉG NEM MAGYAR DIVAT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése