Sikkről, stílusról - spiritusszal. Bio, Kontakt, Jegyzet, Fenomén, Objet de l'Obsession, C'est l'Allure.


2011/04/13

Déry Tibor: Szerelem


A novella közlésének apropója nem más, mint a Joy online felületén olvasott elszomorító cikk, melyben „három megrögzött agglegény mondja el, miért nem fogja soha egyetlen nő sem oltár elé rángatni őket.”
Igaz aggodalomra semmi ok – közli a cikk szerzője, hiszen a három delikvenssel szemben több millió házasodni kívánó férfiegyed áll.


Azonban, arra hogy mennyire más a szerelemfelfogásunk, mennyire a szenvedély lett a szerelem elsődleges meghatározó szinonimája 2011-re, azt Déry Tibor Szerelem című novellájából kaphatunk kielégítő választ.
Ha a média összessége nem is segít ebben, magunknak kell helyreállítani a valóságtól megfosztott életünk alapjait.
Ideák, filmgyári, labori tökéletesség és szüntelen csalódás vagy szemmel-szívvel érzett valóság? Szemmel-szívvel érzet realitás?

Ha nem lenne érdekes és érdemes a figyelemre, nem közölném. Olvassátok.

Üdv, Az'Allürista



Kép a Makk Károly rendezte Szerelem című filmből, mely a Szerelem illetve a Két asszony című novelláját dolgozza fel. Szuper film, de előtte a novella!



Déry Tibor:

 Szerelem


A cella ajtaja kinyílt, s a börtönõr bedobott valamit.
- Fogja! - mondta.
Egy zsák volt, rajta egy szám. A földre esett, épp a fogoly lába elé. B. felállt, mély lélegzetet vett, s a börtönõrre nézett. - A civilruhája! - mondta ez. - Öltözzön át! Mindjárt meg fogják borotválni.
A hét évvel ezelõtt levetett ruhája volt a zsákban, a cipõje. A ruha olyan gyûrött, hogy egy tenyérnyi sima hely nem maradt rajta, a cipõ penészes. Széthajtogatta az inget, az is penészes volt. Mire elkészült az öltözéssel, a rab borbély bejött, s megborotválta.
Egy óra múlva a kis fogháziroda elé vitték. A folyosón már nyolc-tíz civilruhába visszaöltözött rab várakozott, mégis elsõnek õt hívták be, alighogy az iroda ajtaja elé ért. Az íróasztalnál egy õrmester ült, mellette egy másik állt, elõttük lassú léptekkel egy százados ide-oda sétált a szûk helyiségben.
- Jöjjön ide! - mondta az íróasztalnál ülõ õrmester.
- Neve?… Anyja neve?… Hová távozik?…
- Nem tudom - mondta B.
- Hogyhogy? - kérdezte az õrmester. - Nem tudja, hogy hová távozik?
- Nem - mondta B. - Nem tudom, hogy hová visznek.
Az õrmester rosszkedvû tekintetet vetett rá. - Nem viszik magát sehova - mondta mogorván. - Mehet haza ebédelni a feleségéhez. Éjjel már használhatja a szerszámát is. Megértette?
A fogoly nem felelt.
- Tehát hova távozik? - kérdezte az õrmester.
- Szilfa utca 17.
- Budapest, hányadik kerület?
- Második - mondta B. - Miért engednek ki?
- Mit kérdez annyit? - morogta az õrmester. - Kiengedik, kész. Örüljön, hogy megszabadul tõlünk.
A szomszéd szobából kihozták az értéktárgyait, egy nikkel karórát, egy töltõtollat s egy kopott, zöldesfekete pénztárcát, melyet még apjától örökölt. A tárca üres volt.
- Ezt írja alá! - mondta az õrmester.
Nyugta volt a nikkel karóráról, a töltõtollról, a tárcáról.
- Ezt is!
Ez is nyugta volt, száznegyvenhat forint munkabérrõl. A pénzt leszámolták eléje az asztalra. - Tegye el! - mondta az õrmester. B. újra kivette zsebébõl a pénztárcát, s a bankjegyeket az ezüsttel együtt betömte egyik rekeszébe. A tárca is penészszagú volt. Utolsónak a szabadulólevelét adták át. A Letartóztatás oka kezdetû pontozott sor üresen maradt.
A folyosón még körülbelül egy óráig ácsorgott, majd negyedmagával lekísérték a börtön fõkapujáig. De még mielõtt a kapuhoz értek volna, egy utánuk futó õrmester megállította õket. Egy embert kiemelt a négyes csoportból és két géppisztolyos õr között visszakísértetett a börtönépületbe. Az embernek a frissen borotvált arca hirtelen elsárgult, mintha epeömlést kapott volna, a szeme elkocsonyásodott.
Hárman tovább mentek a kapuig.
- Ott a villamos, szálljon fel! - mondta B.-nek az õr, miután átvizsgálta, majd visszaadta kezébe a szabadulólevelet.
B. állt s maga elé nézett, a földre.
- Mire vár? - kérdezte az õrmester.
B. tovább állt, a földet nézte.
- Menjen már a fenébe! - mondta az õr. - Mire vár?
- Megyek - mondta B. - Szóval mehetek?
Az õr nem felelt. B. zsebre tette a szabadulólevelet, s kiment a kapun. Néhány lépés után hátra akart volna nézni, de erõt vett magán, s továbbment. Figyelt, nem hallott lépteket maga mögött. Úgy gondolta, ha eléri a villamost, anélkül hogy egy kéz nehezednék hátulról a vállára, vagy ugyancsak hátulról a nevén szólítanák, akkor feltehetõen végképp elengedték. Végképp?
Amikor a villamosmegállóhoz ért, hirtelen hátrafordult: senki sem jött mögötte. Nadrágzsebébe nyúlt, de nem volt zsebkendõje, mellyel megtörölhette volna a homlokára kicsapott verejtéket. Fellépett az épp eléje csikorgó villamosra. A pótkocsiról ugyanakkor egy börtönõr szállt le, s az elsõ kocsi mellett elhaladva egész ragyás arcával s apró szemeivel hosszan, kihívón szemügyre vette B-t. Ez nem köszönt neki. A villamos elindult.
Ebben a percben - attól a pillanattöredéktõl kezdve, hogy nem köszönt a börtönõrnek, s a villamos elindult -, abban a percben megszólalt körülötte a világ. Olyasféle érzés volt, mint amikor moziban géphiba miatt egy ideje hang nélkül pergett a film, s egyszerre, egy mondat, egy szó közepén visszatér a hang a színészek üresen tátogó szájába, s a süketnéma terem, melyben mintha a közönség is elvesztette volna harmadik kiterjedését, hirtelen milszekundumos indítással a mennyezetig megtelik hangos zenével, énekkel, párbeszédekkel. Körös-körül minden szín robbanni kezdett. A szemben érkezõ villamos olyan sárga volt, mint amilyen sárgát még életében nem látott, s olyan gyorsan zúgott el egy rikító, szürke egyemeletes ház elõtt, hogy B. attól tartott, nem bírják többé megállítani. Az utca túlsó oldalán két pipacspiros ló vágtatott egy üres társzekér elõtt, melynek andalító zörgése megrezegtette az égen úszó tündéri bárányfelhõket. Egy üvegzöld kertecske hullámzott el hátrafelé, két lángoló üveggömbbel s mögöttük egy nyitott konyhaablakkal. A járdákon sok millió ember sétált, mind civilruhában, egyik szebb, mint a másik, s mind különbözött egymástól. Köztük sok volt a meglepõen alacsony termetû, egyik-másik a járókelõknek csak a térdükig ért, sokat karon kellett vinni. S a nõk!
Minthogy B. érezte, hogy a szeme könnybe lábad, bement a villamos belsejébe. A kalauznõnek puhán csengõ, szívhezszólóan kellemes hangja volt. B. megváltotta a jegyet, s leült a kocsi végében egy egyes sarokülésre. Becsukódott. Attól félt, hogy ha nyitva marad, elveszti önuralmát. Amikor egy ízben kitekintett az ablakon, szemben a járdán, a Sörgyár kapuja elõtt egy férfit pillantott meg, aki megsimogatta egy fiatal nõnek az arcát. Ismét a nadrágzsebébe nyúlt, de megint csak nem talált zsebkendõt, mellyel letörölhette volna homlokáról a friss izzadságot. Egy munkás ült le vele szemben, az üres helyre, nyitott aktatáskájában tíz üveg sörrel.
A kalauznõ nevetett.
- Nem lesz sok?
- Családos ember vagyok, elvtársnõ - mondta a munkás. - A feleségem szereti nézni, ha az ura iszik.
A kalauznõ nevetett.
- Nézni?
- Hát!
- Barna sör?
- Barna.
- Jobb a világos.
- A feleségem a barnát szereti nézni - mondta a munkás.
A kalauznõ nevetett.
- Hagyhatna itt nálam egy üveggel.
- Barnát?
- Hát barnát!
- Minek?
A kalauznõ nevetett.
- Hazavinném az uramnak.
- Minek annak a barna, ha a szõkét szereti - mondta a munkás.
A kalauznõ nevetett. Megállóhelyhez értek, B. leszállt, s taxiba ült. A sofõr lecsapta a zászlót. - Hova tetszik? - kérdezte egy idõ múlva, mivel az utasa nem szólalt meg.
- Budára - mondta B.
A sofõr hátrafordult, szemügyre vette az utast.
- Melyik hídon?
B. maga elé nézett. - Hogy melyik hídon?
- Nem tetszik Pesten ismerõsnek lenni? - kérdezte a sofõr.
- A Margithídon - mondta B.
A kocsi elindult. B. egyenesen ült, nem támaszkodott hátra. A kocsi nyitott ablakán becsapódott a napsütötte utca benzinszaga, porszaga s a villamosok csengetése. Jobbra-balra, mind a két járdára egyformán sütött a nap, az aszfalton annyi árnyék futott egymást keresztezve, a járókelõk cipõje elõtt, hogy szinte megduplázták az utcai forgalmat. Egy cukrászda narancsszín csíkos ponyvája alatt vörhenyes fényben cigarettázott egy fiatal nõ. Arrébb, a járda sarkán egy kis fiatal gesztenyefa már kilombosodott, s egy tenyérnyi ide-oda-rezgõ laza s csillogó árnyékot gyûjtött maga alá.
- Ha majd lát egy trafikot... - mondta B. a sofõrnek.
Három házzal arrébb megálltak. B. kinézett az ablakon: egy nyitott boltajtó elõtt álltak, egy hegy piros hónapos retek, egy hegy zöld saláta, egy hegy piros jonatánalma elõtt. Odább egy trafik keskeny ajtaja:
- Tessék csak ülve maradni - mondta a sofõr, hátrafordulva -, hozok én. Milyen tetszik?
B. a hónapos retket nézte. A keze reszketett. - Kossuth?
- Igen - mondta B. - És egy doboz gyufát.
A sofõr kiszállt. - Tessék csak hagyni, majd hozzácsapjuk a fuvarhoz. Egy csomaggal?
- Legyen szíves - mondta B.
- Rá tetszik gyújtani? - kérdezte a sofõr, amikor visszajött. - A sógorom is ült két évig, annak is elsõ útja volt a trafik. Elébb elszívott két Kossuthot, egyiket a másik után, csak aztán ment haza a családhoz.
- Meglátszik rajtam? - kérdezte egy idõ múlva B.
- Hát egy kicsit talán meglátszik - mondta a sofõr.
- A sógoromnak is ilyen beteg színe volt. Persze, jöhetne kórházból is, de ott nem gyûrik a ruhát. Meddig volt benn?
- Hét évig - mondta B.
A sofõr füttyentett. - Politikai?
- Igen - mondta B. - Másfél év a halálraítéltek cellájában.
- S most kiengedték?
- Úgy látszik - mondta B. - Nagyon meglátszik rajtam?
A sofõr mind a két vállát felemelte, leejtette. - Hét év! - ismételte. - Nem csoda.
B. a Fogaskerekûnél szállt ki, a még hátralevõ utat gyalog tette meg; szoktatni akarta magát a szabad mozgáshoz, mielõtt a feleségével találkozik. A sofõr nem fogadott el borravalót. - Szüksége lesz a pénzre, elvtárs - mondta. - Semmi másra ne költsön, csak az egészségére! Mindennap húst, egy fél liter jó bort, akkor egy-kettõre rendbe kerül.
- Viszontlátásra - mondta B.
Átellenben, valamivel hátrébb, egy divatáruüzlet kirakatában egy keskeny tükröt pillantott meg. Egy ideig álldogált elõtte, aztán továbbment. Minthogy a Pasaréti úton sok volt az ember, egy gyalogösvényen, mely egy teniszpálya mellett a domboldalra vezetett fel, átvágott a Herman Ottó útra. Itt meg a tér volt sok körülötte, a beépítetlen telekkel, melyek egyenesen a szemközti hegyekre nyíltak. Elszédült, leült a fûbe. A felesége amúgy sem várja, tehát ráér egy fél órát a fûben üldögélni, gondolta. Szemben, egy kerítés mögött, egy virágzó almafa állt. B. egy ideig nézte, aztán felállt, s a kerítéshez ment. A viaszfényû, nagy fehér virágok oly sûrûn ültek az ágakon, hogy ha az ember alulról felnézett a hófehér koronába, alig látszott mögötte az ég sötétkéken rezgõ síkja. Ha egyenként nézte az ember a virágokat, legbelül, a kehelyben, a felül kerek, alul keskenyedõ szirmok tövében egy-egy rózsaszín lehelet ült, mely külön-külön mindegyiknek gyöngéden megszínezte menyasszonyi fényét. Annyi méh dongott a virágokban, egy-egy kis rezgõ aranyfonál a szirmok fehér szövetében, hogy az egész fa hullámzani látszott, mint egy szélbe feldobott fátyol. B. állt, s hallgatta a beszélgetõ fát. Talált két ágat, melyek között ki lehetett látni az égre, s azon túl még messzebb, egy mozdulatlanul álló gyapjas felhõre, mely úgy hatott, mint elérhetetlen távolságban egy másik virágzó almafa az alsó fa fölött. Addig nézte a kettõt, az érinthetõn át az érinthetetlent, amíg el nem szédült.
Minthogy karóráját elfelejtette felhúzni, s nem tudta, mennyi idõ telt el azóta, hogy kiszállt a taxiból, sarkon fordult, s hazafelé indult. Néhány lépés után egy bokor mögé állt s hányt; ettõl megkönnyebbült. Egy fél órai gyaloglás után, keskeny napsütötte mellékutcákon át, melyek virágzó gyümölcsfákkal hintették tele a domboldalt, megállt a ház elõtt. Az elsõ emeleten laktak. A kertben, a kaputól kétoldalt egy-egy fehér orgonabokor állt. Felment a lépcsõn.
A csengetésre nem nyitottak ki. Az ajtón nem volt névtábla. Lement az alagsorba, a házfelügyelõhöz, bekopogott.
- Jó napot - mondta az ajtót nyitó asszonynak. Ez is lesoványodott, megöregedett.
- Kit tetszik keresni?
- B. vagyok - mondta B. - A feleségem még itt lakik?
- Uramisten - mondta az asszony.
B. a földet nézte. - A feleségem még itt lakik?
- Uramisten - mondta az asszony még egyszer. - Haza tetszett jönni?
- Haza - mondta B. - A feleségem még itt lakik?
Az asszony eleresztette a kilincset, az ajtófélfának dûlt. - Haza tetszett jönni? - ismételte. - Uramisten! Hát persze hogy itt lakik. Õ sem tudta, hogy haza tetszik jönni? Jóságos úristen! Persze hogy itt lakik.
- A fiam is? - kérdezte B.
Az asszony megértette. - Egészséges - mondta. - Egészséges, semmi baja nincs, derék, szép, nagy fiú lett belõle. Uramisten!
B. hallgatott.
- Tessék bejönni hozzánk! - mondta az asszony reszketõ hangon. - Tessék bejönni! Tudtam, hogy ártatlan. Tudtam, hogy egyszer haza tetszik jönni.
- Nem nyitottak ajtót - mondta B. -, pedig háromszor csengettem.
- Tessék bejönni hozzánk! - ismételte az asszony. - Senki sincs otthon. A társbérlõk is elmentek hazulról.
B. hallgatott, a földet nézte.
- A felesége dolgozni jár, a Gyurika meg még iskolában van - mondta az asszony. - Nem tetszik bejönni? Délutánra jönnek haza.
- Társbérlõk vannak? - kérdezte B.
- Nagyon rendes emberek - mondta az asszony. - A felesége jól megfér velük. Uramisten, hát haza tetszett jönni?
B. hallgatott.
- Nálam van a lakáskulcs - mondta az asszony egy idõ múlva -, tessék felmenni s lepihenni, amíg a felesége haza nem jön.
A falon, egy szögön két kulcs lógott, az asszony az egyiket leakasztotta, s behúzta maga után az ajtót.
- Tessék felmenni s lepihenni! - mondta.
B. maga elé nézett a földre. - Maga is jön? - kérdezte.
- Persze - mondta az asszony. - Megmutatom, hogy a felesége melyik szobában lakik.
- Melyik szobában lakik? - kérdezte B.
- Tetszik tudni, a társbérlõk négyen vannak - mondta az asszony -, azoknak utalták ki a két szobát. A felesége a Gyurikával a cselédszobába költözött. De a konyha s a fürdõszoba közös maradt.
B. nem felelt.
- Menjünk fel - kérdezte az asszony -, vagy inkább nálunk tetszik megvárni, amíg haza nem jönnek? Tessék nálunk lefeküdni a díványra s ott egy kicsit megpihenni, amíg haza nem jönnek.
- A konyha s a fürdõszoba közös? - kérdezte B.
- Persze hogy közös - mondta az asszony.
B. felemelte fejét, s az asszony arcába nézett. - Akkor jogom van megfürödni?
- Természetesen - mondta az asszony mosolyogva, s tenyerével gyöngéden átfogta B. könyökét, mintha meg akarná támasztani -, persze hogy joga van megfürödni, már hogyne volna. Az a maguk lakása is, s mondom, a konyha meg a fürdõszoba közös. Szívesen be is fûtenék magának, mert télirõl maradt még egy kis fánk a pincében, de úgy tudom, a társbérlõk nappal lezárják a fürdõszobát.
B. hallgatott, újra a földet nézte.
- Menjünk fel, vagy be tetszik jönni hozzánk? - kérdezte az asszony. - Tessék bejönni hozzánk! Én a konyhában vagyok, nem zavarom, lefekszik a díványra, talán el is tetszik tudni aludni.
- Köszönöm - mondta B. - Inkább felmennék.
A kis cselédszoba ablaka északra szolgált, mint általában a cselédszobáké; egy díszkõris állt elõtte, balra a Gugger-hegy fenyvesektõl fekete csúcsa látszott. A szoba zöldes sötét volt a kõris lombjától. Mihelyt magára maradt, s a lélegzete megnyugodott, megismerte a felesége szagát. Leült az ablak mellé, s lélegzett. Nézte a kõris lombját. Egész testével a felesége szagában ült s lélegzett. A szûk kis szobában mindössze egy kopott fehér szekrény, egy vaságy, egy asztal, egy szék állt; hogy az ágyhoz lehessen jutni, félre kellett tolni a széket. Nem feküdt le az ágyra, ült és lélegzett. Az asztal magasan meg volt rakva mindenféle holmival, könyvekkel, ruhával, gyerekjátékokkal; egy kis kézitükör is volt köztük; megnézte magát benne: ugyanazt mutatta, amit a Fogaskerekûnél a kirakat tükre. Lapjával lefelé fordítva tette vissza az asztalra. Nem kutatott a felesége holmijában az asztalon. A hamutálcában egy piros pöttyös labda ült. Az asztal fölött is a felesége szaga érzett.
Alighogy visszaült az ablakhoz, a házfelügyelõné egy nagy ibrik tejeskávét s két vastag szelet kalácsot hozott be. Megette, mire egyedül maradt. Nem sokkal rá, a földszinti lakó felesége csöngetett be a lakásba, ugyancsak egy csésze kávéval, vajas kenyérrel, kolbásszal, egy ugyanolyan jonatánalmával, mint amilyet az utcán, a közért kirakatában látott. Letette az asztalra a tálcát, a szeme könnyes volt, néhány perc múlva el is ment. Mikor B. magára maradt, ezt is megette. Még mindig nem húzta fel karóráját, nem tudta, mióta ül már az ablak mellett. Az ablak a hátsó kertre nyílt, ahol senki sem járt. A kõris világoszöld, fehér szélû levelei között néha-néha egy kis szellõ rebbent el, s megborzongatta a délutáni fényt a cselédszoba fehérre meszelt falain.
Mire teleszívta magát a felesége szagával, s már nem érezte többé, lement az utcára, a kertkapu elé. Egy idõ múlva s sarkon befordult a felesége, körülötte négy-öt gyerek. A kapu felé közeledve, az asszony léptei hirtelen lelassultak, egy pillanatra meg is állt, majd futva elindult feléje. B. is szaladni kezdett, tudtán kívül. Amikor közeledni kezdtek egymáshoz, az asszony megtorpant, mintha nem volna bizonyos a dolgában; majd újra futásnak eredt. B. megismerte rajta a szürke, hosszú ujjú, fekete csíkos gyapjúszvettert, melyet közvetlenül letartóztatása elõtt vett neki egy belvárosi üzletben. Felesége levegõnek és húsnak egy különös, soha nem látott vegyülete volt, egyetlen a maga nemében. Felülmúlta mindazt, amit a börtönben hét évig összegyûjtött róla.
Amikor kibontakoztak egymás karjaiból, B. a kerítésnek támaszkodott. Az asszony mögött néhány lépésnyire négyöt fiú álldogált, kíváncsi, de kissé megütközött arccal. Hét-nyolc-kilenc évesek lehettek. Nem öten voltak, csak négyen. B. a kerítésnek támaszkodva, egyenként megvizsgálta õket.
- Melyik az enyém? - kérdezte.
Az asszony ekkor kezdett el sírni. - Menjünk fel! - mondta sírva. B. átölelte a vállát.
- Ne sírj!
- Menjünk fel! - mondta az asszony, hangosan sírva.
- Ne sírj! - mondta B. - Melyik az enyém?
Az asszony belökte a kertkaput, s futva elindult a ház felé, a két fehér orgonabokor között eltûnt a kapualjban. Ugyanolyan karcsú volt még, mint amikor elváltak, s ugyanolyan hosszú, rugalmas léptekkel futott, mint egyszer lánykorában egy tehén elõl, a félelem fegyelmezetlen, vad mozdulataival a lábában. De mire B. fent az emeleten, a lakás ajtaja elõtt utolérte, már lecsillapodott; csak a keble, lányos mellei hullámoztak a fekete csíkos szvetter alatt. Már nem sírt, de a szeme alja még nedves volt a letörölt könnyek alatt.
- Egyetlenem - súgta -, egyetlenem!
Úgy tudott súgni, hogy az ember a szájába kívánta venni a szavait, minden szavát külön.
- Menjünk be! - mondta B.
- A lakásban most más is lakik.
- Tudom - mondta B. - Menjünk be!
- Már voltál benn?
- Voltam - mondta B. - Melyik a fiam?
Bent a szobában az asszony eléje térdelt, ölébe hajtotta fejét, sírt. Õsz hajszálak csillogtak idegen fénnyel sötétszõke hajában. - Egyetlenem - mondta. - Megvártalak. Egyetlenem.
B. a fejét simogatta. - Nehéz volt?
- Egyetlenem - súgta az asszony.
B. tovább simogatta a haját. - Nagyon megöregedtem?
Az asszony átkulcsolta a térdét, magához szorította.
- Nagyon megöregedtem? - kérdezte B.
- Olyan vagy nekem, mint amikor elváltunk.
- Szeretsz? - kérdezte B.
- Amíg élek, szeretni foglak - súgta az asszony.
Az asszonynak reszketett a háta, hangosan sírt. B. levette kezét a fejérõl. - Meg tudsz majd szokni? - kérdezte. - Hozzám tudsz majd megint szokni?
- Soha senki mást nem szerettem - mondta az asszony. - Szeretlek.
- Megvártál? - kérdezte B.
- Veled éltem - mondta az asszony. - Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rád. Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. De ha nem jöttél volna vissza, akkor egyedül haltam volna meg. A fiad is te voltál.
- Szeretsz? - kérdezte B.
- Soha senki mást nem szerettem - mondta az asszony. - Úgy nem változhattál meg, hogy ne szeresselek.
- Megváltoztam - mondta B. - Megöregedtem.
Az asszony sírt, magához szorította férje lábát. B. újra megsimogatta a fej ét.
- Lehet még gyerekünk? - kérdezte az asszony.
- Talán - mondta az ember. - Ha szeretsz! Állj fel!
Az asszony felállt.
- Hívjam fel?
- Még nem - mondta B. -, még veled akarok lenni. Õ még idegen nekem. A kertben maradt?
- Leszaladok hozzá - mondta az asszony -, s megmondom neki, hogy várjon.
Mire visszaért, B. az ablaknál állt, háttal a szobának. A háta mintha elkeskenyedett s elferdült volna. Nem fordult meg. Az asszony egy pillanatra állva maradt az ajtóban. - Azt mondtam neki, hogy szedjen virágot az apjának - mondta, kissé rekedten a felindulástól. - A szomszéd üres telken most nyílik az orgona, szedjen egy nagy csokrot az apjának.
- Szeretsz? - kérdezte B.
Az asszony hozzászaladt, átölelte vállát, egész testével hozzásimult. - Egyetlenem - súgta.
- Meg tudsz majd szokni? - kérdezte B.
- Soha senki mást nem szerettem - mondta az asszony. Éjjel-nappal veled voltam. A fiadnak mindennap rólad beszéltem.
B. megfordult, átölelte az asszonyt, figyelmesen nézte az arcát. Az ablakon behulló alkonyati fényben megkönnyebbülten látta, hogy az is megöregedett, bár szebb volt, mint amilyennek hét éven át napról napra újra és újra felidézte. A szeme be volt hunyva, a szája félig nyitva, a kicsillanó fogak közül a forró lehelet B. száját érte. A sápadt bõrön nyugvó sûrû szempillák alatt sötéten, nedvesen csillogott a szeme alja. Maga volt az odaadás. B. megcsókolta a szemét, majd szelíden eltolta magától az asszonyt.
- Szeresd a fiunkat is! - súgta ez még behunyt szemmel.
- Igen - mondta B. - Meg fogom szokni. Meg fogom szeretni.
- A te fiad!
- S a tiéd - mondta B.
Az asszony átölelte a nyakát. - Megmosdatlak - mondta.
- Jó lesz.
Levetkõzött. Az asszony megvetette az ágyat, a lepedõre fektette férje meztelen testét. Egy bádoglavórban meleg vizet hozott, szappant, két törülközõt. Az egyiket összehajtogatva a vízbe mártotta, beszappanozta. Az egész testet tetõtõl talpig megmosdatta. Kétszer váltott vizet. B.-nek olykor még meg-megreszketett a keze, de az arca már megnyugodott.
- Meg tudsz majd szokni? - kérdezte.
- Egyetlenem - mondta az asszony.
- Velem alszol az éjjel?
- Igen - mondta az asszony.
- A gyerek hol alszik?
- Majd a földre ágyazok neki - mondta az asszony. - Nagyon mélyen alszik.
- Egész éjjel velem maradsz?
- Igen - mondta az asszony. - Minden éjjel, amíg élünk.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Köszönöm!