No hát, nem szeretném sokáig húzni a szót: míg mi kis gyámoltalan csecsszopóként a Vukkot néztük (én egészen konkrétan három évesen), addig 1994-ben Carine már felforgatta a világot maga körül – leginkább francia Glamour olvasói körül.
Úgy érzem, mindannyian csak tanulhatunk, tanulhatunk és tanulhatunk tőle.
És ÉN nagyon szeretek tanulni tőle. És amire rájöttem: egy profi fotósorozathoz a profi csapat elengedhetetlen. És az eszme, ami áthatja a sorozatot.
Magyarországnak őszinteségre van szüksége, nem pedig megvezető retusőrökre. Nem plasztikbabákra, és olyan kreátorokra akik ezt hirdetik.
A helyes önbecsülés alapja a nyitott szem és építő kritika - nem pedig az elkendőzött tökéletlenség.
(Már ha itt tartunk, el kell mondanom egy történetet.
Nagy Kossuth-rádió fan vagyok - az ember ha csak 10 percet is hallgat belőle, fényévekkel tágul a világképe. Ott hallottam a következő történetet.
Amikor rájöttek, hogy hogyan lehet elektronikusan zenét készíteni, az első MIDI formátumú zenefájlokat létrehozni, számítógépen kezdtek el dallamokat csiholni. Hatalmas sikerrel. Azonban volt egy bökkenő – élettelen volt a dal hangzása, monoton, érzékietlen.
És rájöttek az emberiség egyik legnagyobb filozófiai felfedezésére: amikor az ember játszik gitáron, zongorán, csellón, hegedűn, még a legnagyobb művészek és géniuszok is elkövetnek hibákat. Ettől életteli a dal hangzása, ettől érzéki, ettől lelkileg töltött.
Azonban a számítógépek rohadt tökéletes dallamokat gyártottak – hibák nélkül. Így beépítettek egy programot, amely automatikusan, random hibákat gyárt a rendszerben. Így működik mai napig. )
Egy fotósorozat akkor tökéletes, ha megmutatkoznak benne az emberi hibák. Egy ránc, egy szeplő. Akkor látszódik benne a humánum.
Ha ez nincs meg, bármilyen ruhák is szerepeljenek benne, művészkedő szemét az egész.
Tanulni, tanulni, tanulni.
Salut,
Az’Allürista
1 megjegyzés:
Nagyon igaz! :))
http://coolkidsayyes.blogspot.com
Megjegyzés küldése