Szikrázó Sikk barátom

A Sikk olyan, mint a flört – egyszer csak megtörténik. Nem hívta senki, nem szólította, ott terem és munkálkodik.

A Sikk nem sikkes, ha kimondjuk, ha meghatározzuk jelenlétét, ha definiáljuk magát a szituációt, hiszen a Sikk is csak pusztán, szinte véletlenszerűen megtörténik, ahogyan az igazi flört.

Ha nem titokzatos, ha nem a háttérben feszül élesen, a gyilkos szenvedély lehetőségét pendítve, akkor oda a szikrázó varázsa. Lehet, hogy lángra lobban és emlékezetes parádé közepette ég el tömjénes pillanata ezer fokon, de még akkor sem lép a színfalak elé!

A Sikk egy pimasz pofon az eleganciának és kizárólag az intellektuális fölénnyel csatározók fegyvere lehet, mert míg a legostobább ember is magára ránthat egy kosztümöt körömcipővel, egy öltönyt nyakkendővel, s pózolhatja az elegancia felszíni látszatát, addig a Sikkhez kritikai és önreflektív magatartás szükséges. Esztétikai tragikum, dramatika nélkül nincs és nem is lesz – éppen ezért a konkrétumok, a glamúr után sóvárgó amerikaiak gyakorta képtelenek megteremtésére.

Az ellentétek szemérmetlen együttállása ez, mely egyszerre karakteres és lágy, éles és tompa, világos és sötét, rejtőzködő és dicsfényben úszó, jó és rossz. Így aztán a Sikk egyszerre maszkulin és feminin, közel sem olyan egysíkú, mint az elegancia.

Egy picit talán rebellis is, ami ma igazán nem hátrány.

Szép Napot!

Az'Allürista