Keserédes érzelmek vegyülnek a pillanathoz, amikor életemben először lapoztam végig egy francia Vogue-ot az ózdi gimnáziumom gyéren bevilágított folyosóján. Nem számít, azóta hány számmal vettem magam körül, a laphoz fűződő lemoshatatlan tragédiaszag csak nem akar oszolni. Egyrészt az egykori barátom emléke miatt, aki a gimnázium legjobb angoltanáraként tartott magánórákat, s később adta kezembe ereklyeként a 2006-os, decemberi lapszámot. Azóta visszaköltözött a férjéhez Kanadába, s jelenleg a montreali Ritz földszintjén székelő Tiffany üzletvezetőjeként félévente egyszer tudunk számadást adni egymásnak egy Skype hívás erejéig. Jázminillatát idáig érzem, hiányát nem pótolja senki: ő volt az első, aki kő és vas között megérezte, mit érzek, mikor fény és manna ömlik ki a kezeim közül, ha a Vogue-ot lapozgatom.
Másodszor nem elfeledhető az a szomorú következtetés, hogy mindaz a naiv csodálat és világmegváltó remény, amit a John Galliano által szerkesztett karácsonyi szám keltett bennem az évek során a dilettantizmus fojtogató gáncsai által kivesztek. Áhítat és révület? Ugyan kérem… Abban az országban, ahol bárki bármi lehet, ott senkinek maradni a legnagyobb művészet.
"Mikor egy vas nélkül New Yorkba költöztem, néha Vogue-ot vettem vacsora helyett, mert úgy éreztem jobban táplál."vallja be Carrie Bradshaw. Itthon, ha az ember nem akar megfulladni a gyakorta slampos magyar divatlapoktól, többszörösen érezheti a szólás igazságát. Háromszorosan, hogy pontos legyek - a 3060 Forintos francia Vogue gyakorta veri ki a biztosítékot.
Ez a címlap egyszerűen gyönyörű. Üde, tiszta és reményeket ébresztően egyszerű. Semmi slussz, semmi passz, a szimpla szépség. Divine.
Még szerencse, hogy ezt a számot a jövőhéten repítik hozzám egyenesen Párizsból.*
_____________________
* Fanni Bakos-Blumenthal, köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése