ZSÍRBESZÉD

A KÉPEKEN A KÖNYV BORÍTÓJA, VALAMINT A SZERZŐ, PARTI NAGY LAJOS. AZ ÉTKEZÉS ÁRTALMASSÁGÁRÓL, MAGVETŐ, 156 OLDAL, 2 490 FT.

A tegnapi ÉV ÜZLETE díjátadó rendezvényen a MARIE CLAIRE főszerkesztő asszonya azt tanácsolta próbáljam ki magam a divaton kívül más területeken is, s mivel ma vette kezdetét a 83. ÜNNEPI KÖNYVHÉT így úgy gondolom nincs tökéletesebb alkalom arra, hogy közzétegyem AZ ÉTKEZÉS ÁRTALMASSÁGÁRÓL szóló PARTI NAGY LAJOS kritikámat, melyet a Kritikaírás című szemináriumomra kellett elkészítenem pár hete. A kurzust az ÉLET ÉS IRODALOM főszerkesztő-helyettese KÁROLYI CSABA vezette. 

Mivel a körülbelül 10 órán, óránként 2 kritikát olvastak fel a hallgatók nagyjából 5 kortárs műről, melyeket az óra hátralévő idejében vitattunk meg a jelenlévőkkel, itt jöttem rá igazából arra, hogy a kritikákat egyáltalán milyen MORALITÁSSAL lehetséges megközelíteni és megvitatni. Hogy egyáltalán létezhet sértődéstől mentes diskurzus, FACEBOOK kommentálás, vagy a kelleténél szúrósabb tekintetek nélkül egy találkozás az érintettel. Van még mit tanulni, szó nincs róla.  

ZSÍRBESZÉD 

Mondja. Csak mondja, és mondja, és mondja a magáét közel három órán keresztül Parti Nagy Lajos új kötetének az egyetlen szereplője, egy bizonyos Fibinger nevezetű „szaknévsorképes természetgyógyász”, aki a fővárosból érkezett előadást tartani az étkezés ártalmasáról a tömpemizséri publikumnak. Igaz a színpad még üres és a teátrumban is sötét van, hangja már színre lépte előtt jóval hallatszik, s mi, mint egy valóságshow láthatatlan forgatócsoportja követjük végig egocentrikus passióját, előbb az öltözőtől a színpadig, aztán egészen az eldőltéig. Az ő könyve ez az abszurd monológ, melynek végét (de nem befejeztét) vagy türelemmel végighallgatjuk, vagy éppen akárcsak a közönség (ki-ki a saját ízlése szerint) emelt fővel, esetleg a sorok között kúszva el nem hagyja a nézőteret, kiváltképp Ön, Kedves Olvasó, be nem zárja a könyvet.

Az étkezés ártalmasságának műfaji megközelítése kényes, hiszen annak ellenére, hogy a szerző kizárólag egy szereplővel dolgozik, valamint őt beszélteti végig, mi magunk nem beszélhetünk kizárólag egy tiszta monodrámáról – habár a szerzői intenciók egy eredetileg színpadra szánt mű esetén ezt kívánnák. A szöveg prózai húrokat penget, a rendezők számára dramaturgiai csapdákat és fejtörőket rejteget, a mezei olvasó pedig maga is sokszor megbotolhat a töredezett szövegben. A vontatottabb, magánéleti jellegű passzusokon pedig egyenesen el is vágódhat. Miért ne porolná le magát dühöngve az ember és hagyná ott a könyvet, kiváltképp, ha még az író is többször felhívja főhősén keresztül az olvasó figyelmét? „Egyébiránt nem marasztalok senkit, az ajtó mindenki előtt nyitva áll” vagy „talán nem kéne ennyire kitartaniuk mellettem. Én már régóta kimentem volna egy ilyen előadásomról.”

Kitartani nehéz, különösen mivel egyre kielégületlenebb az olvasó – agrárcsendéletes borító ide, vagy oda: a cím aligha váltja be rögtön az ígéretét, holott már a könyv fele el is fogyott. Mi mégiscsak Ilike táplálkozási problémáiról, Fibinger kicsinyes-szánalmas párkapcsolati problémáiról szerzünk tudomást. Hol vannak az adatok? Hol vannak a sanyarú példák? Csehov Nyuhin Iván Ivanovicsa még csak bele sem kap a füstölés kártékonyságába, ezzel teremtve meg cím és téma között egy olyan feszültséget, ami folyamatosan ébren tarthatja az olvasókedvet. Ezzel szemben Parti Nagy egy olyan zavarba ejtő kompromisszummal él, melynek kezdőpontja egy címhez hű előadás, végkimenetele azonban teljes elidegenedést ígér a címtől – legalábbis látszólag. Mindaddig a percig, amíg rá nem jövünk arra, hogy egyszerre két könyvet is a kezünkben tartunk, monológot a monológban, melybe Parti Nagy még csak nem is észrevétlenül ejti bele a csalit, Ilike karaktere köré szervezve, hogy művének mélyebb olvasatába rántson át minket. Pecázik. Ha nem sértődött volna meg (Ilike), tűnt volna el, zabálna a büfében, vagy hánytatná magát a mosdóban, Fibinger sem göngyölítené fel szánalmas életének szinte minden egyes mozzanatát kétségbeesésében a színpadon, s mi sem jönnénk rá (ki korábban, ki késve), hogy az étkezés ártalmasságának hús-vér példája előttünk áll. Két lábon. Beledagadva a szószékébe.

Fibinger saját lénye a legillusztratívabb példája annak, hogy mivé válhat egy pszichoszomatikus evészavarokkal küzdő ember, mivé csökevényesedhet egy élet, mivé korcsosodhat a szerelem, melynek egyetlen meghitt pillanata az éjjeli fosztogatások közepette, a kamrában, a kinyalt nutellás üveg fölött éri az érintetteket.

Egyértelműen megvetni és elítélni azonban mégsem tudjuk. Személyisége sorról-sorra dinamikus árnyalatokkal változik, s kénytelenek vagyunk értékítéletünket oldalról-oldalra újraírni. Hol kedveljük a humora és éleslátása miatt, hol szánjuk a magatehetetlensége miatt, vagy rühelljük fölényeskedő, kultursznob attitűdjéért - egy valami a kezdetektől fogva azonban változatlan marad: a talány, hogy vajon igazat mond-e, vagy sem?

Szövegelésén keresztül nem csak a saját karakterét ismerjük meg, melynek bámulatos szintjeit Parti Nagy zárt nyelvi bravúrjai hordozzák, de magát a környezetet, a szituációt is – jelent és múltat egyszerre. Kénytelenek vagyunk így aztán elfogadni más kapaszkodó nélkül mindazt, amit elénk hány, de mégis jó pár kérdése felvetődhet az olvasónak. Például valóban elkeveredtek-e a papírjai, akárcsak Ilike, és azért ilyen zaklatott az előadásmódja, vagy egy előre lepróbált előadásról van szó? Esetleg egy konkrét paródiáról, mely megjelenítéséhez pusztán alibi a termékbemutató?

Fibinger összesen harminc mérőpoharat ürít ki a saját Bt.-je forgalmazta Emese Acapuclo Diabetikus Gyógyíróból a prezentációja során, s egyre mámorosabb kedvre derülve tőle önmaga leplezi le erkölcstelen fitnesz-bizniszét előbb cinikus megjegyzéseivel, például: „a méregtelenítés istennője, és satöbbi, és halleluja”, majd nyilvánvalónak értett részeg megjegyzésével: „úgyis kitalálták már maguktól, hogy a te Emese Acapulcód kannás Unicum, csillagvirágom. Ukrán.” Mindez a legfinomabb humor netovábbja, az alapvetően hizlaló gyógynövény-alkohol, mint diabetikus és kiváltképp jellemzően kocsmai magyar „gyógymód” megjelenése (Magyarország évek óta vezet az európai alkoholfogyasztásban, 12 liter tiszta szesz per fő évente), mely, ha már fogyasztani nem is fogyaszt, ahogyan azt elvárnánk, de legalább feledtet. Nem? Kijelentésének súlya van, olyan lelepleződés ez, mely csak egyszer következhet be az ember életében. Hattyúdala után Fibinger elveszti presztízsét, tekintélyét, önuralmát. „Ez a vég” – jelenti ki patetikusan, s fölborul a szószékkel.

Ha első olvasatra félre is értjük a könyvet, Parti Nagy Lajos karikírozó kiválósága mellett nem mehetünk el szótlanul. Célpontja nem csak a profithajhász és nevetséges fitneszipar és annak bolondjai, de egyben a magyarkodók is, akikkel egy színházat lehet megtölteni már egy ősi magyar név megcsendítésével is (Emese), a megannyi dicső múltat emlegető részletről nem is beszélve. Ha a mű még a szerző saját bevallása szerint is darabos, és tíz év alatt nem sikerült készre írnia a szöveget, izgalma mégis a műfaji kavarodásában, szabadosságában, élő formájában van – csak legyen elég hiteles figura a színházi megformálásához. „Egyébiránt a mondandómat ezennel befejeztem.”

Dávid Máté