2. TOMPA DÖFÉSEK – MOJZES DÓRA ODAVÁG?

KRITIKA

KI LÁTTA A DIVATOT?

- Divattalan divattervezők?

Kritika a hazai tervezőgeneráció szegmenséről 6 részben:

Mojzes Dóra, Szegedi Kata, Je Suis Belle, USE, Benus Dani és a Nubu

Az előző bevezető bejegyzés PRÜSZKÖLŐ KRITIKA címmel itt olvasható, s ismerete a szöveg mélyebb megértéséért szükségszerű. 

 

 

 

FOTÓ: www.fashiontime.hu

2. TOMPA DÖFÉSEK – MOJZES DÓRA ODAVÁG?

Mojzes Dóra a magyar divatélet vitathatatlanul legeredetibb és legizgalmasabb alakja köszönhetően különleges stílusötvözetének: annak a lehengerlő nemiség-élményének, nőiességének, melyet mindennapjaiban megél (legalábbis szerintem megélhet), valamint melankóliaűző, tettre sarkalló rock-and-rollának, mely következtében a huszonegyedik század femme fatale-ját tisztelhetjük a személyében. Kétségtelen kuriózum, s ennek kellene, hogy legyen nem csak minden kollekciója, de minden egyes kifutóra lépő összeállítása is. Azonban valljuk be: ez a kuriózum igazán komótosan kerül két szezon óta a szemünk elé.

Sajnálatos módon a megfelelő mecénások hiányában Dóra továbbra is két kibékíthetetlennek látszó ellentét, a ready-to-wear hagyományai és a formatervezői látványvilág között csapong – a közönség és az esetleges befektetők bánatára pedig két szezon óta látványosan vergődik, márpedig ez a legkevésbé sem pozitív üzenetet feltételezi a márka sikeréről, melyet se nem garantál, se nem garantálhat egy korábbi kollekció akár hazai, akár nemzetközi elismertsége!

A folyamatos formai fejlődés minden divattervező esetében követelmény, hiszen nem filmrendező-elvű önálló munkaként kell, hogy értelmezzünk egy-egy szezonális attrakciót, hanem mint egy egymásból kiinduló metamorfózisát mind a tervezőnő belső látványvilágának, mind a külső impresszióinak.

Választható és egy darabig járható, de hosszú távon nem eredményes az a felfogás, mely azt az igényt fogalmazza meg egy divattervezővel szemben, hogy kizárólag önmagából kell merítenie, kizárólag saját immanenciáját kell kifutóra léptetnie. Ez az elgondolás merőben elvetendő, hiszen ahogyan a fogkrémes tubus is kiapad, úgy csömörlik meg a feladat alatt az alkotó is - éppen ezért szükséges, hogy folyamatosan elnyelje a világ rezdüléseit a mesterműveket előhívni kívánó, s ennek a kívánalomnak a tárgyát meglévő ismereteinek újraformálásával, önmaga szubjektumának szűrőjén keresztül kell létrehoznia.

Mindennek az elméleti fejtegetésnek viszont megvan a foucault-i apparátusa, s jelen esetben azok a fogások és stiláris eszközök melyekkel a divattervező éltre tudja hívni mindazt, amit üzenni kíván a világnak - Mojzes Dóra ősz-téli kollekciójában ez az üzenet világos és nyilvánvaló, azonban az említett eszközök tárháza már annál korlátozottabb.

Hiába lüktet ordas heavy-metal a divatbemutató alatt, ha a tervezőnő a hangulatot kizárólag olyan közhelyes és mára idejét múlt vonásokkal tudja megragadni, mint a túlméretezett, szögszerű váll, vagy a már zavarba ejtően latex-szerű bőrhasználat, mely akár feltételezhetne fétist is, azonban egy szégyenteljesen szerény formáját.

Mojzes Dóra idei üzenete a tavalyi kimerültséggel szemben egyértelműen határozottabb és könyörtelenebb – épp úgy, ahogyan ennek szükségszerűségét a Tiszta vizet a pohárba! című bírálatomban meg is fogalmaztam, ámde hiába mindez, ha az árnyalt és sokrétű vonások hiányoznak!

Vonások alatt mindazokat a különböző apró részleteket, hozzávaló adalékokat értem, amelyek az alkotó személyiségére és látásmódjára reflektálnak; amelyek harmonikus egységbe rendeződve töltik meg az adott ruhadarabot, kollekciót. A megalkotni kívánt karakternek sebként kell az „arcán” – a mi esetünkben a testét fedő ruházatban - viselnie sajátságos vonásait, s éppen ezek azok az apróságok, amelyek izgalmassá tesznek egy garbót, vagy akár még a legegyszerűbb bugyit is, rossz megválasztásuk pedig visszatetszővé is tehetik azt: slampossá, tompává, otrombává.

Így aztán a hazai divattervezők sikertelensége mellett lehet azzal érvelni, hogy a nagy divatházak mögött emeletnyi tervezőcsoportok állnak, a végső döntés, a kiválogatás mégis a vezető tervező feladatköre, nem?

Dóra esetében nincs sem efféle végső, sem kezdeti döntés a vonások abszenciájából fakadóan. A kollekció tompa és körvonalas maradt – éppen annyira, mint a nyáron. Hiába kíván a tervezőnő odacsapni, ki- és megmunkálatlan munkái visszacsapnak, különösen az értelmezhetetlen fő csapásvonala, a Darth Maul inspiráció miatt, mely kapcsán nyomban fel is szeretném tenni a kérdést, hogy mi oka volt rá a „jedinek”, hogy visszatérjen 2011 őszén? Miféle ködös kapcsolódási pont vezet minket vissza egy olyan karakterhez, akitől léteznek sokkal erőteljesebbek és árnyaltabbak, ráadásul aktuálisabbak is? Jövőre talán Batmant ültetnénk a kifutóra? Vagy mindez már meg is történt volna az értelmezhetetlenül feminin és hihetetlenül ügyefogyottan (az évek során „beváltnak” bizonyult) Mojzes-stílus jegyeket (kapucnikat, szegecseket) klisékkel (katonás gombokkal) és banális elemekkel (lágyan eső köpenyekkel és hirosaki-bő nadrágokkal) érvényesítő férfivonalban, mely nemzetközi tendenciák figyelembe vétele nélkül épp úgy lóg az éterben, mint a modellen? A visszataszító látvány csak bennem kelt visszatetszést, vagy olyannyira elvakultunk volna, hogy fel sem fedezzük az efféle baklövéseket?

A 2011/2012-es ősz-téli női kollekcióban igaz sem a hintalovakat, sem a sárgás-vöröses színeket nem tartom összeegyeztethetőnek az azúrba és türkizbe hajló selyemruhákkal, valamint a Mojzes-stílusba stilárisan kapcsolódó aranyfelületekkel, mégis a fogás érdekes, akárcsak a bokszolók kapucnis köpenyére emlékeztető felsők ötvözete Marlene Dietrich sziluettjével, mely egy olyan bravúros húzás, amelynek formai kijátszására azt hiszem mindannyian kíváncsiak lettünk volna! Nagyobb térre lett volna szükségük a felültetett Star Wars hősünk helyett, akárcsak a többi finomabb vonásnak: a mellmagasságban megjelenő kitinszerű anyagrátéteknek, valamint a csipkéknek és a szegecseknek, melyek együttes megjelenése kiemelkedő volt az utolsó A-vonalú ruhán, melynek sokkal inkább kellett volna szignifikáns pontot jelentenie a kollekció tervezési folyamatában, mint lezártában – azaz, sokkal inkább ennek a darabnak kellett volna az alfának, mintsem az ómegának lennie. 

Ha Mojzes Dórának a minőséggel gondjai is akadnak (leesnek a piramisszegecsek, félreszabatnak a szoknyák és bizonytalanul állnak a kabátok, amik inkább elszabottak, mint „túlméretezettek”) a stiláris hibák elfogadhatatlanok kellenének, hogy legyenek.

A döntés időszerű: megbékél-e a tervezőnő a hordhatóság kritériumával és egy bizonyos kereten belül alkot fenomenálist, vagy a hordhatatlan, funkció nélküli iparművészeti pályára lép, ahol sem az anyagminőség, sem a kivitelezés értéke nem elsőszámú kritérium? Véleményem szerint az utóbbi a legjobb esetben is csak erős érzelmi hatást válthat ki, esetleg showbusiness-felkapottságot, de a már említett és említésre igazán méltó famme fatale érzetet aligha örökítheti tovább, melynek hiánya érezhető űrt hagyna maga után a hazai palettán. Merre lép hát Mojzes Dóra – stagnálni idő-, és tehetségpazarlás volna.