Vak vezet világtalant, azaz a Lack magazin performansza

A Lack magazin kétség kívül az elmúlt évek egyik legösztönzőbb és példamutató organizációja, mely nemzeti összefogást sürget a magyar divatéletben. A magazin szerkesztősége céljául tűzte ki, hogy szárnyai alá gyűjti a fiatal magyar tehetségeket, s jó pékként cukrászati remekművet kreál belőlük. Azonban az első osztályú és különleges alapanyagok, valamint a cukrászmester eget rengető szakértelmének hiányában lehetetlen igazán eredeti és stílusos desszertet megalkotni – kivéve, ha az a hétköznapi emberek igényeinek szól.

A magazin által megfogalmazott ékeskedő és hatásvadász szavak sajnálatos módon közel sem váltották be mézes ígéreteiket. Szomorú módon az olyan hangzatos szószerkezetek mögött - mint az „új látásmód”, „egyfajta iránytű” és „színvonalas kézikönyv” - a legközépszerűbb, közhelyes és már unalomig ismételt képzelettársítások állnak.

Ebből kifolyólag a magazin közel sem egy új perspektívát mutat, hanem görbe tükröt a fiatal „tehetségeknek”, akik többségének munkája semmiféle módon sem köthető a nemzetközi követelményekhez - az esztétikai kategóriákat pedig inkább ne is említsük.

A lap ugyanakkor felcicomázott középszerűsége miatt, egyedül a mindennapok bámészkodó emberét tudja megfogni, aki képtelen különbséget tenni ízléses és ízléstelen, stílusos és stílustalan, remekmű és hulladék között. Ez a feladat elvégzése kétség kívül a magazin szerkesztőinek feladata, sőt, felelőssége volna – ha ő maguk is rendelkeznének ezzel a kegyetlen belső ítélőszékkel.

S mi történik, ha a cukrász mester nem érzi az ízeket, mégis újító szándékkal alkot?

Lack. Hiány. Űr, mely nem hogy szűkülne, de egyre rohamosabban tágul.

A Lack magazin megjelenése és elismerése arra ad bizonyosságot, hogy a hazai divat még mindig nem elég érett a valós, igaz és esztétikai alapokon nyugvó divat kommunikálására.

Ugyanakkor azt érzem, hogy a magyar divatszcéna attól sokkal stílusosabb és igényesebb, mintsem hogy egy ilyen médiumhoz tartozzon, mely a munkásosztálytól kölcsönvett fellengzős, művészieskedő eszköztárát és szakadatlanul ismételt, álmosító toposzait közvetíti. 

Végezetül szeretném javasolni a tisztelt szerkesztőségnek, hogy a következő szám megkezdése előtt bátorkodjanak pár nemzetközi divatlapba befektetni, vagy legalább az interneten utánanézni annak, hogy mi is zajlik jelenleg nem pusztán a divatvilágban, de magán az egész Földkerekségen. A jó divatlap aktualizálja és magába szippantja a társadalmi kríziseket, és nem búsjuhász szemű suhancokat, vagy piros konfekcióingbe bújtatott frigid orángutánokat mutat be – elhitetve a hétköznapi emberekkel, hogy ez „a magyar divat, amely nemzetközi színvonalú.”

(epilógus – Lack: „jelen esetben az őszinte párbeszéd és önzetlen együttműködés” hiánya „gátja annak, hogy a magyar divatot a nemzetközi színtéren is méltán elismerjék.”

A benyomásaimat közöltem, őszintén, hogy még véletlenül se álljak a magyar divat útjába.)

Az'Allürista