Mert nehogy azt gondolja valaki, hogy csak a filmek tudnak sokkolni.
Kosztolányi Dezső lélektani novellája, freudi pszichoanalízissel.
(Ennyit a tökéletesség hajszolásáról, a folyékony alapozókról, a gumivá retusált fotókról.)
Kosztolányi Dezső: Rend
1.
Anyám gyakran mondotta nekem:
– Te rendetlen. Jaj, te szelekótya. Milyen kócos vagy. Hogy lóg a harisnyád. A körmeid pedig, a
körmeid. Megint gyászolnak.
Aztán mindig ez következett:
– Nézd a kis Morvay Pistit.
Amíg vizes kefével simogatta hajam, a kis Morvay Pistiről kellett hallanom, az
osztálytársamról.
A kis Morvay Pistit úgy utáltam, hogy neve hallatára összeszorítottam a torkom, s az öklődés1
hangját utánoztam.
2.
Patyolatfehér keménygallér szorította körül vérszegény nyakát.
Játék közben a kabátját levetette, hogy be ne piszkolódjék, s kezét minden fölszólítás nélkül
mosta, bő szappanlében, úgy, hogy inge szárát előbb óvatosan feltűrte, a csuklója fölé. Még
fürödni is szeretett. Szóval afféle undok fráter volt.
Könyveiben a leckét hajszálvékony vonalakkal jegyezte meg, melyeket később kigumizott.2
Tízpercben nemegyszer láttam, amint a verőfényben gyanakodva szemlélte ruháját. Valami
porszemet keresett rajta. A hüvelykével meg a nagyujjával lepöccentette. Azt hiszem, ő
személyesen ismert minden porszemet.
Arca sápadt volt, mint egy rosszul sült krémes lepény.
Ha a tanár arról magyarázott, hogy a forró leves után helytelen hideg vizet inni, mert fogaink
zománca megrepedezik, ő kéredzkedett.3
– Mi – szólt – sohasem iszunk leves után hideg vizet. Édes jó atyám megtiltja.
– Tudom, fiam – bólintott a tanár elismerően. – A te édes jó atyád kitűnő, művelt ember, s
nagyon helyesen nevel benneteket. Tanulhattok tőle mindnyájan.
Pisti zsebre vágta a dicséretet, leült, semerre se tekintett, míg mi rábámultunk vigyori
irigységgel.
Bennünket is oktatott. Kezemből idegesen kapta ki a bicskámat:
– Mit csinálsz, szerencsétlen? Rálehelsz a tollkés pengéjére. Hisz megrozsdásodik.
A bicskát „tollkés”-nek nevezte, az evést „étkezés”-nek, a gondolatot „eszmé”-nek. Ráadásul
az apját „jó atyám”-nak.
Főképp ezért gyűlöltem.
3.
Miután leérettségiztünk, évekig nem láttam őt, eltűnt a példakép, melyet mint utánzandó
mintát egy magas, megközelíthetetlen oltárra helyeztek.
Budapesten találkoztam vele, a körúton.
Mi akkor már régen leraktuk vizsgáinkat az egyetemen, jól-rosszul, de ő még mindig tanult.
Mérnöknek készült. Tekintve azonban, hogy az anyagot minden szorgalma ellenére nem vehette
át azzal a lelkiismeretességgel, melyet maga elé tűzött, inkább búcsút mondott pályájának, és beült
egy irodába díjnoknak.4
A nők iránt nemigen érdeklődött. Ha sétáltunk, mutogattam neki a lányokat:
– Ez csak szép? – kérdeztem.
– Szépnek szép – mondta Pisti aggodalmasan ráncolva homlokát. – Van azonban egy nagy
hibája.
– Micsoda?
– Nem eléggé szabályos.
Láttam, hogy szenved. A lány kócos haja nyugtalanította. Nyilván szerette volna megfésülni,
hogy rendesebb legyen.
Egyszer azonban ő maga állított meg, s így szólt:
– Látod, ez már szép nő.
Egy divatáru üzlet villanyfényben tündöklő kirakatában művészien redőzött szövetek, fátyolok
hátterében állott egy próbabábu, kék szemmel, nagyon rózsaszín arccal, halvány orral, karját
magasztos merevséggel előrenyújtva.
Pisti sokáig bámulta. Majd azt mondta, hogy „ez a világ legszebb nője”, és váltig sajnálta, hogy „az
életben ilyen szép nő talán nincsen is”.
4.
Csalatkozott.
Harmincéves korában meglelte ennek a nőnek a mását, kinek épp ily kék üvegszeme volt, ily
nagyon rózsaszín arca, ily halvány orra, és feleségül vette.
Igazán egymáshoz illettek. Pisti ebben az időben a földrajzi könyvekben található „közép-európai
ember”-hez hasonlított.
Háromszobás fészkükben a parkettek kockáin úgy tipegtek, mint a sakktáblán. Mindennek
megvolt a maga helye. Tudták, hogy hány zsebkendőjük van, hány befőttes üvegük, hány
rajzszögük, mindenről leltárat írtak, melyet akár az irodákban, kifüggesztettek a szobák falaira.
Az asszony szüntelenül Pisti ruháit vasalta, holott a hordás által csak még rendesebbek lettek.
Ügyelt a bútorokra, hogy egy milliméterrel se mozduljanak el arról a helyről, amelyre férje tette.
Vendégeket nem hívott. Ura tudniillik egy alkalommal idegrohamot kapott attól, hogy a vendég a
szőnyegre ejtette szivarja hamuját.
Pisti üres óráiban olvasott, Jókai összes műveit tanulmányozta át, alaposan, időrend szerint, s
kivonatolta, hogy el ne felejtse. A száz kötethez legalább húsz kötet jegyzetet készített.
Különben porolta kabátját, nadrágját. Naponta átlag tizenötször mosta kezét. Este tízkor
feküdt. Néha fölriadt álmából. Ilyenkor a szalonba rontott, megnézni, hogy a dívány ott van-e,
ahol volt, vagy a konyhába szaladt, mert eszébe jutott, hogy a porkefét a fényezőkefén felejtette.
Miután szétválasztotta őket, visszament ágyába, s édesdeden elszenderedett.
Sokáig élték volna ezt a paradicsomi életet, ha boldogságukat egy jelentéktelen esemény meg
nem zavarja.
Egy este az asszony a szalonból áthozta a karosszéket a hálószobába, leült, úgy várta az urát.
Pisti, kinek ez a szabálytalanság végtelenül bántotta az arányérzékét, elsápadt. De egy szót sem
szólt. Csak kivette forgópisztolyát, és mind a hat golyót belelőtte feleségébe.
5.
A mentők kényszerzubbonyt húztak rá. Dühöngött.
Fönn a mentőkocsiban arra kérte a mentőorvost, hogy egészen párhuzamosan üljön melléje.
Miután a mentőorvos teljesítette kívánságát, elcsöndesedett.
Ilyen rendes ember volt szegény Pisti.
1 öklendezés
2 kiradírozott
3 jelentkezett
4 napidíjas hivatalnok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése