A legtöbb kortárs műalkotásra az a legfőbb, mindenki által érzékelhető jellemző, hogy nem történik benne semmi. 9 és fél percre csönd keletkezik. De nem a filmben, hanem bennünk. Már az első képkocka megragadja az embert, figyelmét leköti és megállásra kényszeríti.
Nincs más, csak Te és a Hatás: a zene elhallgat a youtube-on, a pártok nem kampányolnak, nincs cigánybűnözés, nincs vér, brutalitás, láncfűrész. Csak az üvegszál vékony, törékeny PILLANAT.
Vannak emberek, akik ezt, mint negatívum élik meg és rohannak tovább. Vannak, akik pozitívumként és erőt merítenek belőle. (Szó ne essék most azokról, akiknek tetszik, de a közösséghez való alkalmazkodás nyomására azt mondják: szar. Ők majd 70 évesen elgondolkoznak.)
Miért ne állnánk meg a rohanó világban 9 és fél percre, és merülnénk el valami gyönyörű, és számunkra idegen világban? Miért érezzük azt, hogy mivel ez számunkra idegen, egyben szükségtelen is?
És miért olyan idegen? Mert nem európai emberekről szól?
Pontosan ez a kulcsa a történetnek, hogy egy olyan lenyűgöző erejű kultúrába tekinthetünk be, amelyet a shanghai rendező, Yand Fudong mesés avantgard habbal, és lenyűgözően hatásos fekete-fehér árnyékhatásokkal tálal.
Megindító az a rész, amikor az emberek csomagjaikkal felszállnak egy magas értelem felé, elindulnak egy teljesen új irányba (földi síkon a villanydrótokra), és a végén hátrahagynak mindent, ami ide köti őket. Van benne, valami elengedő. Valami múlandó. Valami örökké valót kereső pillanat.
A kínaiak azt mondják: Az egész év termése, egy jó tavaszi kezdéstől függ. Hát hajrá. Éljen a művészet, a sur réal.
Jó Holnapot!
Az’Allürista
Szerintem se baj, ha egy a téma, csak a megközelítés legyen más.
VálaszTörlésAmúgy hangulatos lett az új fejléced!