Nyirkos nyelven

Julianne Moore West Village-i kertje egy paradicsomi csoda, 

a természet gazdag zöldjeinek árnyalatában. 

 ARCHITECTURAL DIGEST, FOTÓ: CHRISTOPHER BAKER

Mikor fél órával ezelőtt elmerültem egy forró vízzel teli kádban és szentségelve szidtam az apokaliptikus időjárást (nota bene: Chanel 2011 Fall/Winter idén márciusban), zseniális gondolataim támadtak. Először is, hogy azonnal közölnöm kell Julianne Moore New Yorki házának lélegzetelállító kertjét, ugyanis voltam olyan ostoba, hogy ne tegyem meg eddig. A katasztrofális klímára való tekintettel pedig ez végzetes hibának minősül. Másodszor pedig zseniális gondolatok is gyúltak az elmémben a tavasszal és kertészettel kapcsolatban, amiket azóta azonban elfelejtettem. Mentségemre szóljon: a kádban való kikászálódás közben kis híján végérvényesen megsemmisítettem egy amerikai Vogue-ot, ráadásul a borotvahab is elfogyott, mire borotválkozni kezdhettem volna. Mindazonáltal meg kell jegyeznem: nem vagyok az az ember, aki az időjárás miatt panaszkodik, de a mai nap után igazán megütöttem volna az illetékest. Julianne kertje persze kárpótol – zamatos zöldjei, roppanó levelei és nedves kövei megigéznek. Kiváltképp, hogy nem vagyok a virágok nagy párfogója. Kizárólag a fehér és a kékes, lilás egyedeket viselem el, de hogy elegánsak-e vagy inkább vadabbak, az nem számít. Korbácsliliom az abszolút befutóm a buxusok és kövirózsák mellett – jut eszembe, Szűcs Péter szerint, ha virág lennék, kövirózsa volnék. Mikor megkérdeztem miért, azt válaszolta: most egy szimbólumot tapostam ketté.