- AVAGY A KARÓRÁKRÓL KLISÉKEN TÚL
Hogyan élt, hogyan kaptam meg, hogyan vesztettem el,
és hogyan lett meg. Más formában, de kisugárzásában a karórám.
AZ ÚJ KARÓRÁMRÓL KÉSZÜLT KÉPEK SAJÁTOK, AZ ÍRÓASZTALI INSTALLÁCIÓ NEM BEÁLLÍTOTT - HOLDCIKLUSONKÉNT EGYSZER EFFÉLE REND URALKODIK. A KÉSŐBBIEKBEN IGYEKSZEM KÉPET TALÁLNI A RÉGI ROAMEREMRŐL.
A nagyapám csodálatos ember volt, és a gyerekkoromat abszolút boldoggá tette. Túráztunk. De leginkább horgásztunk. Sátorral, a Tisza mentén, napokra, szúnyogos éjszakákra. Egyszerre elevenedett meg előttem a Tüskevár egy urbánus Matula bácsival, aki hetvenegy évesen is napi öt kilométereket futott, rendszeresen súlyzózott és cselgáncsozott. A veszte a nőkbe fektetett bizalma volt, legalábbis az utolsóba, aki negyvenévnyi házasság után kicsavarta nagyanyám karjai közül. Tíz éven keresztül férj és feleség nem álltak szóba, csak akkor, mikor három éve, három hónap alatt teljesen elgyengítette a rák. A vén szuka tajtékzott, mikor nagyapám utoljára vallott szerelmet a kórházban a nagyanyámnak, aki állítom addig a napig egyetlen egy imát sem morzsolt el hithű ateista révén a felépüléséért.
A szocialista szórakozottságon, a „pajtikámom”, a „rinaldón”, a „haramián” és a „pardon hölgyemen” túl egy terepmintás tollkabát maradt rám, valamint egy közel 40 éves Roamer mechanikus karóra. Ezt az acélórát hagytam el tavaly októberben a Károly körúton az egyetemről hazafele menet, s e miatt volt jóformán depresszióm három napon keresztül, s hiányérzetem majdnem öt hónapon keresztül.
Aki ismer, tudja, hogy mennyire ragaszkodtam ehhez az egyetlen egy tárgyhoz, jobban, mint bármi máshoz: telefonhoz, naplóhoz, bankkártyához – ékszert és semmi mást nem hordtam, csak ezt az egyetlen egy karórát és ebben összpontosult minden, amit a túlhalmozott csecsebecsék jelenthettek volna; ez volt az én szemem-fénye, amiben nem csak a nagyapám tragikuma, de keménysége, szilárdsága és humora is benne volt.
Lévén a története ismeretlen és szinte fölfedhetetlen titok, az új darabomhoz kapcsolódó jelentéstartamot már azt hiszem magamnak kell megalkotnom, a benyomásaimon túl, hiszen abban a 27 éve működő Wesselényi utcai üzletben, ahol vásároltam, első pillantásra megfogott, s miután a mai nap visszamentem a nézelődésen túl a vásárlás szándékával, több jelölt közül egyedül az ő csuklómra csatoltakor éreztem valami bizsergető meleget, amitől kirázott a hideg. Hezitáltam még egy darabig, de tudtam nincs tovább nézelődnöm, hónapok óta először éreztem magam ismét teljes embernek, talán a megszokás végett kicsit többnek is. Hogy stílusosnak mennyire, az kérdéses, de hogy végre megtaláltam (vagy ő engem) az nem.
Ez az 1961-es Doxám története.
Üdvözlettel,
Az'Allürista
Ez az egyik legszebb bejegyzésed. Örülök, hogy visszatalált az órád.
VálaszTörlésNemrég vásároltam én is egyik barátommal egy Doxát, bár mi az Ecseri piacon vettük.