Minden egyes tanulási periódus után, legyen az felkészülés egy emelt magyar érettségire, vagy egy kosárnyi esztétika, filozófia és filmelmélet vizsgára, de még akár egy jóízű baráti beszélgetés esetén is az életem látványosan egy-egy oktávval feljebb hangolódik – a megszerzett tudás birtokában földcsuszamlás szerűen feldarabolódik az addigi világképem és értékrendem, s a haszontalanok lesüllyednek a mélybe, míg az ösztönző inspiratívak a felszínre törnek, s hegygerinccé gyűrődnek. Lényegében efféle folyamat során szublimál belőlem a populáris kultúra, és kerül közelebb valami ismeretlenebb és eredetien montázsolhatóbb.
Pontosan ez történt és történik a napokban is, s pontosan ezért kerültem az írást (s kerülöm még most is), ugyanis efféle képlékeny, magmás talapzatra óvatosan lehet csak viskókat ácsolni.
Így aztán személyes értékmérkőzésem félidejében szeretném közelebbről is bemutatni azt az embert, aki számomra az egyik legtiszteletreméltóbb a világon, aki saját, perszonális belső világát, jól szabott és biztos rendszerét a külvilágban is sikeresen érvényre képes juttatni a maga sötét, baljós és éles formáival. Rick Owens-ről van szó, a Los Angeles-i „különcről”, aki „különcsége” révén az egyik legeredetibb karakter lett a Földön – ellent mondott a sablonoknak, az uniformizálódásnak és mindennek, ami szubjektum és perszónaromboló.
Abszolút követendő példa, ha csak minimális dózisban is.
1. I’m not good at subtlety. If you’re not going to be discreet and quiet, then just go all the way and have the balls to shave off your eyebrows, bleach your hair, and put on some big bracelets.
2. Working out is modern couture. No outfit is going to make you look or feel as good as having a fit body. Buy less clothing and go to the gym instead.
3. I’ve lived in Paris for six years, and I’m sorry to say that the Ugly American syndrome still exists. Sometimes you just want to say “Stop destroying the landscape with your outfit.” Still, from a design standpoint, I’m tempted to redo the fanny pack. I look at it as a challenge—it’s something to react against.
4. When a suit gets middle-of-the-road it kind of loses me—it has to be sharp and classic and almost forties.
5. Hair and shoes say it all. Everything in between is forgivable as long as you keep it simple. Trying to talk with your clothes is passive-aggressive.
6. There’s something a little too chatterboxy about color. Right now I want black, for its sharpness and punctuation.
7. Jean-Michel Frank, the thirties interior and furniture designer, supposedly had 40 identical double-breasted gray flannel suits. He knew himself and is a wonderful example of restraint and extravagance.
8. I hate rings and bracelets on men. I’m not a fan of man bags, or girl bags either—or even sunglasses. I don’t like fussy accessories. Isn’t it more chic to be free? Every jacket I make has interior pockets big enough to store a book and a sandwich and a passport.
9. With layering, sometimes the more the better. When you layer a lot of black you’re like a walking Louise Nevelson sculpture, and that’s pretty attractive. Allowing yourself to be vulnerable is also one of the most attractive things you can do.
10. It’s funny—whenever someone talks about rules, I just want to break them. I recoil from the whole idea of rules.
Salut,
Az'Allürista
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése