Mindig csodálattal tekintek azokra az emberekre, akik a szocializmus szabados, de határolt keretein belül próbáltak művészetet alkotni, vagy akár művészetről gondolkodni – egyáltalán a művészet és a magas kultúra közelébe férkőzni. Órákig tudom hallgatni a visszaemlékezéseket mindazokra a pillanatokra, mikor klubokban gyűltek össze a pesti értelmiségiek és egymással versengve tárgyalták (ki és meg) a világot, francia újhullámos vagy olasz realista filmeket néztek pincékben, vagy egyszerűen szamizdat kiadványokat terjesztettek – egyszóval teljesen megigéz még csak a gondolata is annak a világnak, ahol a huszonévesek tudták hogyan kell viszonyulniuk a világhoz és önfeladás nélkül tartozhattak valamiféle szellemi társasághoz.
Hogy bensőséges és biztonságosabb szellemisége volt a kornak az kétségtelen, de hogy kizárólag nosztalgiával viszonyulhatnánk hozzá az már annál inkább, hiszen ennek lehet példája, hogy ma, mikor megcéloztam a város talán egyetlen valamire való művészeti könyvesboltját, amiért a Hősök terére kell metróznom, pontosan ez az érzés ragadott el. A küzdelemé.
Azé a küzdelemé, ami szinte már kollektív magyar tulajdonság, legalábbis a víz felszínén maradni kívánóké, s az a szakadatlan kar és lábtempó mely talán – most pedig sarkítok – egyedülállóan minket, magyarokat vihet előre.
Nem emlékszem, hogy lett-e volna bármely momentuma is az életemnek melyért küzdenem ne kellett volna, amit hendikeppként magammal hoztam volna, mindenért küzdenem kellett s kell a mai napig – pontosan ennek a mentalitásnak a „kifizetődésére” világított rá Schmidt Mária, a Terror háza igazgatónője mikor a napokban azt mondta egy rádióinterjújában: a magyar identitásérzet akkor lesz kelendő Nyugat-Európa szemében, mikor a fokozatos válságszelek kereszttüzében megoldási metódusokra lesz szüksége. Olyanokra, melyek nem koholt problémákkal foglalkoznak (például miért vándorolnak jobbról balra és nem balról jobbra a jegesmedvék a jégsapkákon), hanem valós válságokkal, melyekkel mi már évtizedek, sőt, századok óta.
Túlzok. Rettenetes.
Amiben viszont nem szeretnék efféle költői eszközzel élni, az Steve McQueen személye, aki már nem egyszer sármolgott vissza rám a Zara férfi osztályán színes pólókról, azonban pontosan e miatt túl mainstreamnek éreztem, hogy figyelembe vegyem, különösen James Dean dicsfénye mellett. Öreg hiba.
Ma ugyanis megtalált a Műcsarnok Art Shop-jában, egy szerintem szégyenletesen olcsónak számító album formájában, mely mindössze 3995 Forintért az egyik legjobban szerkesztett és legmegragadóbb fotókkal tűzdelt kiadvány, amit az eddigi 2012-es évben a kezemben fogtam.
„He didn’t offer his hand, he just stand at me with his intense steel blue eyes.” – írja bevezetőjében a szerző, majd folytatja: „Later he would say to me ’Clax, I really zapped you with my look, didn’t I?’ His look was chlilling. I felt that he knew everything in a split second and I thought ’Oh shit, what have I got myself into with this guy?’ ”
Steve McQueen pontosan annak a csábító, kissé talán ösztönös és állatias férfitípusnak a megtestesítője, annak a sármos lázadónak aki még ízléses és nemi szerepeinek tudatában lehetett igazán férfi, s leginkább tudott az maradni. Több van benni, mint rosszfiúság, gengszteres vonzerő vagy szép szemek – a már sokat emlegetett küzdelem ül ki az arcára, s lovagolja meg egész megjelenését; a tapasztalat, melyeket harcai során szerzett az élettel, a nőkkel, az itallal, majd a rákkal.
Küzdelmei révén eredendően karizmatikus, s ez a diadalmak és még inkább bukások nélkül megszerezhetetlen természeti erőfölény épp akkora nagy pofon mindazoknak a precízen kifésülködött és megtervezett (öltöny, ing és szigorúan csokornyakkendő, mindez változatos színekben) ficsúroknak, mint egy tornádóval hajszárítóval szembeszállni az amerikai prérin.
S hogy miért pont ott? Mert az erő és karizma 2012-ben biztosan az újra-fölfedezett Amerikából, az igaziból fakad.
Veszek is egy Coca Colát. Van nála eredetibb „native” american?
Hogy bensőséges és biztonságosabb szellemisége volt a kornak az kétségtelen, de hogy kizárólag nosztalgiával viszonyulhatnánk hozzá az már annál inkább, hiszen ennek lehet példája, hogy ma, mikor megcéloztam a város talán egyetlen valamire való művészeti könyvesboltját, amiért a Hősök terére kell metróznom, pontosan ez az érzés ragadott el. A küzdelemé.
Azé a küzdelemé, ami szinte már kollektív magyar tulajdonság, legalábbis a víz felszínén maradni kívánóké, s az a szakadatlan kar és lábtempó mely talán – most pedig sarkítok – egyedülállóan minket, magyarokat vihet előre.
Nem emlékszem, hogy lett-e volna bármely momentuma is az életemnek melyért küzdenem ne kellett volna, amit hendikeppként magammal hoztam volna, mindenért küzdenem kellett s kell a mai napig – pontosan ennek a mentalitásnak a „kifizetődésére” világított rá Schmidt Mária, a Terror háza igazgatónője mikor a napokban azt mondta egy rádióinterjújában: a magyar identitásérzet akkor lesz kelendő Nyugat-Európa szemében, mikor a fokozatos válságszelek kereszttüzében megoldási metódusokra lesz szüksége. Olyanokra, melyek nem koholt problémákkal foglalkoznak (például miért vándorolnak jobbról balra és nem balról jobbra a jegesmedvék a jégsapkákon), hanem valós válságokkal, melyekkel mi már évtizedek, sőt, századok óta.
Túlzok. Rettenetes.
Amiben viszont nem szeretnék efféle költői eszközzel élni, az Steve McQueen személye, aki már nem egyszer sármolgott vissza rám a Zara férfi osztályán színes pólókról, azonban pontosan e miatt túl mainstreamnek éreztem, hogy figyelembe vegyem, különösen James Dean dicsfénye mellett. Öreg hiba.
Ma ugyanis megtalált a Műcsarnok Art Shop-jában, egy szerintem szégyenletesen olcsónak számító album formájában, mely mindössze 3995 Forintért az egyik legjobban szerkesztett és legmegragadóbb fotókkal tűzdelt kiadvány, amit az eddigi 2012-es évben a kezemben fogtam.
„He didn’t offer his hand, he just stand at me with his intense steel blue eyes.” – írja bevezetőjében a szerző, majd folytatja: „Later he would say to me ’Clax, I really zapped you with my look, didn’t I?’ His look was chlilling. I felt that he knew everything in a split second and I thought ’Oh shit, what have I got myself into with this guy?’ ”
Steve McQueen pontosan annak a csábító, kissé talán ösztönös és állatias férfitípusnak a megtestesítője, annak a sármos lázadónak aki még ízléses és nemi szerepeinek tudatában lehetett igazán férfi, s leginkább tudott az maradni. Több van benni, mint rosszfiúság, gengszteres vonzerő vagy szép szemek – a már sokat emlegetett küzdelem ül ki az arcára, s lovagolja meg egész megjelenését; a tapasztalat, melyeket harcai során szerzett az élettel, a nőkkel, az itallal, majd a rákkal.
Küzdelmei révén eredendően karizmatikus, s ez a diadalmak és még inkább bukások nélkül megszerezhetetlen természeti erőfölény épp akkora nagy pofon mindazoknak a precízen kifésülködött és megtervezett (öltöny, ing és szigorúan csokornyakkendő, mindez változatos színekben) ficsúroknak, mint egy tornádóval hajszárítóval szembeszállni az amerikai prérin.
S hogy miért pont ott? Mert az erő és karizma 2012-ben biztosan az újra-fölfedezett Amerikából, az igaziból fakad.
Veszek is egy Coca Colát. Van nála eredetibb „native” american?
Salut,
Dávid Máté - Az'Allürista
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése