ELŐSZÓ –-
"Olvasni épp olyan stílusos, mint Chanel-ben napozni."
Kedves Olvasók! A hét elején a magyar divatipar képviselőit, szerkesztőket, stylistokat, tervezőket és pár barátomat kértem meg arra, hogy meséljenek Nektek a kedvenc könyvélményükről, hiszen olvasni épp olyan stílusos, mint Chanel-ben napozni.
Stílusos műveltnek és tájékozottnak lenni, mind a világ ügyeiben, mind az emberi érzések rengetegében – stílusos tudni és szüntelenül tanulni, stílusos meg nem alkudni mindazzal, amit az élet biztosít számunkra. Hányan mondhatják el magukról, hogy egy párizsi burzsoá palota lakójával cseverésztek, az egyiptomi Királyok völgyének régészeivel találkoztak (és részt vehettek az ásatáson), valamint ott lehettek az ezerötszázas évek háborúiban?
A könyvek ablakot nyitnak egy olyan padlásszobának palatetejére, melybe még a legtörtetőbb, legrafináltabb emberek is felronthatnak, társaikat a hátuk mögé túrva, azonban perspektívájuk szüntelen szélesítése nélkül megrekednek, fennragadnak poros börtönükben.
A könyvek szárnyakat és el nem vehető látásmódot adnak, az emberi lény origójából ki nem téphető emlékeket – árnyalatokat a humánus lét bonyolultságához. Történhet bármi, ezek az élmények maradnak és gazdagítanak. A kalandregények szórakoztatnak, a korrajzok ismertetnek, a szépirodalmi alkotások tanítanak, a lírai művek betekintést engednek egy olyan érzékeny emberi lélek fókuszába, melynek megismerésére a mindennapokban nincs lehetőségünk.
Éppen ezért szeretnék minden kedves Olvasót arra kérni, hogy a nyáron vegyen a kezébe egy alkotást – a közel húsz könyvajánlat talán segít a választásban.
Ebből a szelekcióból ma ízelítőként két hosszabb gondolatot szeretnék Veletek megosztani: Steiner Kristóf és az én személyes kedvencemet.
A főfogással a jövő hét elején várlak benneteket, a desszerttel a végén.
Jó szórakozást!
Az’Allürista
STEINER KRISTÓF - szabadúszó újságíró (www.steinerkristof.com)
MARGARET MITCHELL: ELFÚJTA A SZÉL
Jelenetek a filmből
Hosszasan elmerengtem, mikor Az Allűrista levele megérkezett a postafiókomba: melyik legyen az a könyv, amit tiszta szívemből ajánlhatok, ugyanakkor agyafurt, stílusos, szórakoztató, és mindenekelőtt értelme is van. Yehuda Berg kabbalista köteteitől Victoria Beckham „That Extra Half Inch” című divatbibliájáig sokféle opció fordult meg a fejemben, és persze az ego-trip is beindult: melyik az a könyv, amellyel, szívesen azonosulok itt, az All-űrutazásom során. Éppen ezért arra a regényre esett a választásom, amelyet gyakorlatilag csecsemőkorom óra ízlelgetek: a mamám mutatta be nekem, hollywood aranykora iránti rajongásom során szerettem bele igazán, a limitált szériás Scarlett O'Hara Barbie babám megvásárlásakor hivatalosan is belebolondultam, és ma, közel a harminchoz azt hiszem, igazán kezdem megérteni, merről is fúj a szél...
Katie Scarlett O'Hara nem kevesebb, mint a népszerűkultúra első Madonnája – hiszen kompromisszumot nem ismerve viszi keresztül az akaratát mindenen, Vivienne Westwoodja – hiszen bebizonyítja, hogy egy díva egy zöld bársonyfüggönybe tekerve is díva, de elsősorban talán saját magunk 1800-as években élő inkarnációja. Az egész életében két férfi között örlődő asszony épp úgy kergeti az illúzióját, mint bármelyikünk: piedesztálra emelünk egy nem létező szerelmet, és addig locsolgatjuk a könnyeinkkel, míg végül elrohadnak a gyökerei. Közben pedig észre sem vesszük, hogy kényszeresen épített boldogság-díszlet helyén állt valamikor a valódi világunk, amely éppen úgy volt tökéletes, ahogy volt. Ha pedig szerencsénk van, mindeközben ott figyel egy Rhet Buttler is – egy valóságos szerelem, amely talán nem olyan habos-babos, mint a fodros alsószoknyák, de egy biztos: mellette „Soha többé nem fogunk éhezni!”
Margater Mitchell harmincas években született sztorija, az Eljfújta a szél sokkal több, mint minden szappanoperák és telenovellák ősanyja. Akkoriban, amikor a feministák nadrágkosztümökben kezdtek szaladgálni, és tudatosan eltaszították maguktól az írógépet, mondván: a „nő” és a „titkárnő” fogalma többé nem lehet egy és ugyanaz, egy cukormázba bújtatott időzített bomba landolt a könyvesboltok polcain. Főhősnője egy lány, aki abroncsos szoknyában és fűzőben libben be egy kerti mulatságra, ám két kötettel, néhány férjjel, és egy az egész világot lángba borító háborúval később minden sallangot levetkezve mondja ki azt, ami miatt a legkeservesebb tragédia után is érdemes feltápászkodnunk: „Holnap új nap virrad.”
DÁVID MÁTÉ – ügyeletes nagypofájú, Az’Allűr
OTTLIK HÉZA: ISKOLA A HATÁRON
A regény adaptációja a Bárkában
Éppen önmagamat kerestem, hétköznaponként nagyjából reggel félhéttől nyolcig, aztán kettőtől este tizenegyig, amikor az egyik nagyon kedves barátom a kezembe nyomta a könyvet. Az első hatvan oldal után a szereplők iránt érzett szánalmat felváltotta az oldalakat faló izgalom, majd a rangsorolás és azonosulás a szereplőkkel.
Az Iskola a határon egy olyan fejlődési regény, mely arra keresi a választ, hogyan is tarthatnánk meg önmagunkat, hogyan is őrizhetnénk meg személyiségünk igazi velejét a felszínes látszat világban – melynek aktuális szkénéjét egy határközeli katonai iskola adja meg, 1923-ban, ahová egy fészeknyi tizenéves újonc érkezik. Az ő miniatűr társadalomba való beilleszkedését követheti végig az olvasó, az örök lázadás, a szűnő lázadás és a megaláztatások mezején. Mindannyian beleszorulnak egy a gyermeki világ és a felnőttkor közötti intervallumba, egy magasabb létbe.
A könyv a szemmel láthatóakon túl szól azokról a megszentelt pillanatokról, melyeket bizonyos élethelyzetekben, személyek jelenlétekor érezhet az ember – mikor a földi, kézzel fogható racionális lét találkozik az érzékeléssel föl nem fogható, irracionális transzcendenciával, melyet szavakkal leírni egészen pontosan nem is lehet, azonban talán nem is kell. Aki fontos számunkra az tudja mit érzünk, néma gyereknek igenis érti az anyja a szavát, a látszatokból értő embereknek pedig oda kell sózni. „És amúgy, dögöljenek meg”.
Az Iskola a határon egy lenyűgöző történet, mély sztoikus gondolatokkal átszőve (Ottlik Kosztolányit és Márait vallotta mesterének), mint például nem szabad görcsölni a dolgokon, az élet úgyis megadja az igazán szükséges, oxigénszerű tartalmakat.
Különös olvasmány ez, mely minden egyes olvasatra újabb és mélyebb jelentéstartalmakkal bővül, középpontjában az ember megőrzése áll, legyen annak satuja egy katonai alreál, vagy a társadalom.
Kedvenc mondatom, mely a regénybeli alteregóm, az örök lázadó és megőrző, Medve Gábor mondd ki: „A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.”
