Francia Glamour Carine tolmácsolásában - és az emberi tökéletesség Az'Allürista látásmódjában

No hát, nem szeretném sokáig húzni a szót: míg mi kis gyámoltalan csecsszopóként a Vukkot néztük (én egészen konkrétan három évesen), addig 1994-ben Carine már felforgatta a világot maga körül – leginkább francia Glamour olvasói körül.

Úgy érzem, mindannyian csak tanulhatunk, tanulhatunk és tanulhatunk tőle.

És ÉN nagyon szeretek tanulni tőle. És amire rájöttem: egy profi fotósorozathoz a profi csapat elengedhetetlen. És az eszme, ami áthatja a sorozatot. 

Magyarországnak őszinteségre van szüksége, nem pedig megvezető retusőrökre. Nem plasztikbabákra, és olyan kreátorokra akik ezt hirdetik. 

A helyes önbecsülés alapja a nyitott szem és építő kritika - nem pedig az elkendőzött tökéletlenség.

(Már ha itt tartunk, el kell mondanom egy történetet.

Nagy Kossuth-rádió fan vagyok - az ember ha csak 10 percet is hallgat belőle, fényévekkel tágul a világképe. Ott hallottam a következő történetet.

Amikor rájöttek, hogy hogyan lehet elektronikusan zenét készíteni, az első MIDI formátumú zenefájlokat létrehozni, számítógépen kezdtek el dallamokat csiholni. Hatalmas sikerrel. Azonban volt egy bökkenő – élettelen volt a dal hangzása, monoton, érzékietlen.

És rájöttek az emberiség egyik legnagyobb filozófiai felfedezésére: amikor az ember játszik gitáron, zongorán, csellón, hegedűn, még a legnagyobb művészek és géniuszok is elkövetnek hibákat. Ettől életteli a dal hangzása, ettől érzéki, ettől lelkileg töltött.

Azonban a számítógépek rohadt tökéletes dallamokat gyártottak – hibák nélkül. Így beépítettek egy programot, amely automatikusan, random hibákat gyárt a rendszerben. Így működik mai napig. )

Egy fotósorozat akkor tökéletes, ha megmutatkoznak benne az emberi hibák. Egy ránc, egy szeplő. Akkor látszódik benne a humánum.

Ha ez nincs meg, bármilyen ruhák is szerepeljenek benne, művészkedő szemét az egész. 

Tanulni, tanulni, tanulni.

Salut,

Az’Allürista