Imádom, Imádom, Imádom

Annak ellenére, hogy az októberi francia Vogue, maga a megtestesült álom, mindazon emberek számára, akik imádják Kate Moss-t vagy Eva Herzigova-t, a lap további csemegéket tartogat a számukra.

Mikor megkaptam az újságot, mint ajándékkísérő „szakirodalom”, képtelen voltam leplezni az izgatottságomat, és az első 20 oldal tüzetes vizsgálata után, egyből, a divatanyagokhoz lapoztam, hátra. Jóformán infarktust kaptam, amikor megláttam benne a blogokon futótűzként végigterjedő hír tárgyát ’Carine fekete bőrűként fotóztatja Lara-t!’

Aki ismeri a Vogue Paris habitusát, ezen nem hökken meg. A fanszőrzetnek jellemzett hajon sem - egy pár „divatértő” osztálytárs megfogalmazása a szeptemberi amerikai Vogue modelljeinek a hajára – mivel a francia lap célja a meghökkentés.

A lap és minden dolgozója bőszen dolgozik, éjt nappallá téve, hogy ellensúlyozza az ország sznobizmusát, néha igen merev gondolkodásmódját és túlzott klasszikusságát. Ezt a szellemvárat ostromolják a pink szőrmekabátok elszánt osztaga, a provokatívan kivillanó, ámde művészi fotósorozatok (semmiféle magamutogatás, önös cél, kéjelgő póz) hada és jelen esetbe a holland-angol származású Lara Stone fekete bőrbe bújtatása is.

 

Egy párizsi metrón figyeltek fel legelőször, a 12 éves Stone kisasszonyra, aki, az Elite ügynökének a bíztatására indult az ügynökség modellversenyén – remélem nem kell ragozni, hogy ez nem ilyen ócska parasztglamúr feelingű, Náray-ruhás és koronás baromság, de nem is Bódi Sziszi a szponzor – amit sajnos nem nyert meg, de annyira tetszett a vezetőségnek, hogy rögtön szerződést ajánlottak neki.

Első igazi munkáját 15 éves korában kapta meg, miután átszerződött az IMG-hez és megnyitotta (ő volt az első modell a kifutón – ez nagyon nagy megtiszteltetés, ugyanis az első modellre irányul a közönség megosztatlan figyelme. Általában a nyitó manöken a tervező múzsája.) a Givenchy 2006-os bemutatóját.

 Védjegye a hézag a két metszőfoga közt, sápadtka arca, kissé durcás, Bridget Bardot és egy jóhiszemű neander-völgyi vonásai, valamint kissé bizonytalan járása, amely kicsi, 38-as lábának tudható be, míg az átlagos modell lábméret a 39-40es.

2006-ban az amerikai Vogue a világ 10 legjobb modellje közé választotta, Carine Roitfeld pedig úgy nyilatkozik róla, hogy azért szertik annyira, mert különleges a többi lányhoz képest, nem egy klasszikus szépség, de a kisugárzása rendkívül megnyerő a félénksége ellenére „And we love her because she’s totally different”.

 

  

 

Egy sújtásra még visszatérve a Vogue témához, nagyon fontos, hogy ne úgy tekintsünk rá egyik Vogue-ra sem, mint a magyar Elle-re vagy Marie Claire re (Ezt vedd meg, és ezt hordd). Inkább, mint egy művészeti katalógusra, amelyben a főszerkesztő Carine Roitfeld, és a divatigazgató Emmanuellle Alt képzelete játszik a tervezők stílusaival (Galliano orosz imádatával), kortárs kérdésekkel (a nők közelgő hatalmát sejtető nagy vállakkal), vagy éppen „polgári fantáziával”(mi lenne, ha egy napra freskó lennél?).

 

 

(A francia testvérlap szöges ellentéte az amerikai Vogue, melynek főszerkesztője a hírhedt Anna Wintour, akinek a neve fogalommá vált a divatiparban, innen és túl. A tengerentúli kiadvány minden erejével azon dolgozik, hogy visszaszorítsa és ellensúlyozza az amerikai populáris kultúra előrenyomulását. Fegyverei az középunalmas, minimál képek, pontos és precíz elhelyezése, az örök piros használata minden főcím esetében és a merev, szoborszerű pózok. – Mint kezdő „művész” személy szerint sokkal inspirálóbbnak találom a párizsi magazin vadságát, bujaságát és provokatív stílusát, de a Vogue US acél hideg szakértelme és fennkölt riportjai megkérdőjelezhetetlenül az iparvezető magazinjává teszik.)

Jóholnapot!

Az Allürista