Szóval, én csak annyit szeretnék mondani, hogy nem minden ország közízlése fogékony a terpesztő, popója között poliészter fogselymet húzogató, közönséges, mesterkélt és buta kurvákra… Franciahonban kifejezetten még a Playboynál is lehetséges a művészi teljesítmény elérése minőségi szinten, profitálóan.
Bár itthon egy csodás Zimány Linda sorozat megjelent a Playboyban – azt hiszem májusban – ami igazán művészi, de… a többség… ehm.
Egy szó mint egy sem: Lara Stone a francia Playboyban. Gagyi cicik és nyalókaszopós csücsörítés nélkül. (Neki volt annyi intelligenciája, hogy felfogja a koncepciót).
Annak ellenére, hogy a military chic – vagy ahogyan a Joy-nál mondják: szexi katonás –már közel egy éve jelen van, a francia Vogue még augusztusi számában sem érzi időtlennek a hatalmas májusi tetőzés utáni szerepeltetését.
A "Stílus használóiban" történelmi utalásokkal, groteszk humorral és megfosztott sztálinizmussal jelenik meg az eddig legerősebb diktátori módon. A luxus propagandájához azonban csak masszív vászon a vintage kiegészítőkben fürdőző Véronique Didry stylingolta Malgosia Bela.
Bár a military chic halálcsillagának ostromja megindult, divatberkekben jártas emberek előszeretettel öltik magukra egy-egy státuszmeghatározó darabját - bakancsot, nyakláncot, kitűzőt, kabátot - így tudatva környezetükkel, a Stílus és Funkció ádáz harcában melyik oldalon foglalnak helyet.
Az ésszerűség és ízléstelenség ellen irányuló divatradikális mozgalom harca az urbanizált, modern csatamezőkön - metrón, aluljáróban, utcán, étteremben, teszkóban kezdődik, s a bajtárs rejtlyeles üdvözlete egy-egy jól célzott mosolyban fedezhető fel, míg az ellenség golyózápora negatív agyhullámokban és szúros, lenéző tekintetben testesül meg.
Csatát nyerni esélyesebb ebben az esetben mint harcot, ugyanis az egyetlen - prototípusként már létező - szuperközismert, azonban mélyen alábecsült fegyver, az Intelligencia még misszionáriusaira vár, akik megértetik kúltúrálatlan embertársainkkal, az öltözködés önmagunk kifejezésének, megvalósításának és eladásának része.
Bár a Carine Roitfeld stylingolta anyag közel sem friss vágású, szabatossági ideje még mindig nem járt le – mint minden hiteles és valódi művészeti alkotásnak. Azonban a Steven Klein által, a Vogue Hommes Internationalnak fotózott véres anyag bélszaga kifejezetten aktuálisnak mondható az elmúlt 24 órámat tekintve.
Míg csütörtök este Roberto Cavalli és Guess ruhákat vittem vissza az InStyle fotózásáról – valamint az H&M-ben próbáltam a menedzsert meggyőzni, miért is kellene nekik megbízólevél nélkül is átvenni a második szatyor ruhát - addig péntek este életem első (és egy darabig utolsó) disznóvágásán volt szerencsém részt venni.
Az isteni gondviselés jóvoltából már nem kellett végignéznem Gyuszi haláltusáját, ki a nap folyamán telezabálta magát lucernával, és gyermekkorában kénytelen volt búcsút inteni bélműködésének. (Vizionisztikus ábrázolása olykor mérhetetlen formákat öltő evésrohamaimnak). Így aztán a laza balatoni kiruccanás első napja, a „„mostohanagyapám”” prezentálásában, truncsírozós, égett szőrszagú, véres éjszakává zsugorodott – akárcsak a gyomrom röfi kinyúlt tetemének látványára.
Tapasztalatszerzés mára is megvolt, falusi élet előnyei gazdagon, rántott velővel és egy kis tojással tálalva.
Hogy mi a kapcsolat köztem és a Világbajnokság között? A Louis Vuitton utazóláda, melyben a csodaszép trófea, kehely, díj, aranyujjongóemberek, kupa? utazott. Szégyen, de ennyi.
„A FIFA Labdarúgó-világbajnokság győztesét illető kupa tegnap éjjel egyedi Louis Vuitton utazóládában érkezett meg a 2010-es Dél-afrikai Labdarúgó-világbajnokság döntőjének helyszínére. Fabio Cannavaro, a 2006-os olasz világbajnok csapat kapitánya mutatta be a kupát a pályán, amelyet a Louis Vuitton utazóládából kivéve helyezett egy pódiumra a Soccer City Stadion 94.700 szerencsés nézőjének kíváncsi tekintete előtt.”
Bevallom, én a bőröndöt megnézni mentem volna. A meccs le van szarva.
„Gondoltam én teszek rátok, nem érdekel, rá se rántok” elmegyek holnap – hirtelen felindultságból – a 22.15-ös Szex és New Yorkra: megnézem végre és minden képzeletbeli parti meghívás visszautasító röhögéssel távozok a film végén. Távozás volt, röhögés kevésbé, sóvárgás a józanságszaggató tombolás után: igen.
Ekkorát legutoljára akkor csalódtam, amikor kiderült: a Művész mellé, az Andrássy útra nem a Prada költözik, hanem egy sör. Egy üveg sör, egy posztamensre, egy hónapra.
A film egésze leginkább egy darabjaira tört Zsolnay porcelánvázához hasonló: minden része gyönyörű, könnyeket fakasztó luxusról és mesteri megmunkáltságról tanúskodik. Húsz pici darabban.
A jelenetek, a világítás, a fotózás lenyűgöző látványú; a ruhák mesések és válságfeledtetőek, azonban hiányzott az egészet összefogó, globális mondanivaló, a Bradshaw-tól megszokott magvas gondolatok ömlesztett halmaza. Helyette nulla cselekmény, közönséges és unalmas epizódok szürke kavalkádja, se eleje, se vége hatással ízesítve. Lényegtelen dolgok mozgatják a szálakat mesés díszletek előtt, nemvárt klisékkel megfűszerezve.
A karakterek eltúlzottak, lényegükben kifordítottak, kifigurázottak. Miranda nevetségesen munkamániásan jelenik meg, Charlotte egy balek mártírként, Carrie egy mindent felfújó és eltúlzó, drámázó libaként, Samatha pedig egy szexéhes nimfománként.
Bár a történetnek elméletileg Carrieről kellene szólnia, némán szálló bölcs gondolait túlharsogták a Samantha „akcióin” vihogó közönség - aki igazából, az egyetlen valamire való humort szolgáltató karakter volt 146 perc alatt.
Ígyhát, csalódottan ballagtam haza és hívtam fel a pesti kapcsolattartó mademoiselle-emet, személyes (érintetlen) Marelle-német, hogy közölje velem tombolásának koordinátáit és rehabilitálja csalódott reményeimet. Mademoiselle a Soundon rázta, én pedig a ház előtt - a kulcsaimat elnyelő khaki dzsekimet.
Majd másnap, előre eltervezve beadagoltam magamnak (2 részben) klasszikus heroinom – Carrie Bradshaw és Aleksander Petrovski szerelmének, Charlotte York gyermekvárásának, Miranda Hobes brooklyni lakásvételének és Samatha Jones hajborotválásának képeit.
A japán Vogue nem szenved a tavasz/nyári kollekciók újszerű felhasználásának és értelmezésének lehetőségein: egy teljesen új, tiszta szezonhoz nyúl, s elsőként, augusztusban vezeti be a vezető divatházak 2010, 2011 őszére és telére kreált darabjait.
A kifutókon bemutatott darabok – legyen szó akármilyen minimálról vagy klasszikus gyönyörmámorról – egy indiános etnosikkben jelennek meg, életvidám, nevető modellekkel, tömény pózokkal. Így még azok is kedvet kapnak a szeptembertől megújult erővel kezdetét vévő szezonnak, akik irtózkodnak a hidegtől és a halál elfásult, moly-szagú metaforájával azonosítják az ősz eljövetelét.
Személy szerint meg kell, hogy mondjam: már elegem van a nyárból – képtelenség úgy igazán felöltözni. Bár reggel még próbálkozok önmagam kifejezésével – törtfehér szakadt pólóra lazán átvetett fekete kendővel, szürkefarmerral és szakadt tornacipővel – ahogy kilépek a házból érzem „ez így nem lesz valami jó”. Így aztán, marad a póló+rövidnadrág és a napszemüveg utcán-aluljárón.
